2009. november 15.
HunniaNet.net
Kuruc.info

Lipusz Zsolt: Kilencven éve megadatott a nemzetnek az újrakezdés lehetősége

Magyarország az 1867 óta fennálló Osztrák- Magyar Monarchia tagországaként mint vesztes fél került ki az elsÅ‘ világháborúból 1918. november 3-án. Sajnos, a hátországban a három évtizedes belsÅ‘ bomlasztás után felülkerekedtek az anarchia és a rombolás erÅ‘i, amelynek az lett az eredménye, hogy a gyászos – antifáink és kretén bolsevikjaink által ma is kÅ‘be vésett tízparancsolatként tisztelt – Párizs környéki békekonferencián hozott határozatok által Magyarországot keresztre feszítették.

Az elsÅ‘ kommunista vészkorszak szörnyűségeitÅ‘l, a faji bosszúhadjárat nyomán eláradó vérfolyamtól a román hadsereg hordái és Horthy Miklós nemzeti hadserege  szabadította meg nemzetünket. A románok természetesen – 1944/ 1945 népirtásából ízelítÅ‘t adva – kifosztották hazánkat, majd elzavarták – egyébként nagyon helyesen —  a vörösöket. A  nemzetét, családját s a történelmi arisztokráciát megtagadó „vörös gróf”, Károlyi Mihály leszereltette jugoszláv ügynökével, az 1962-ben  Tito kegydíjasaként Luciferhez távozó alkoholista  Linder Béla hadügyminiszterrel a k.u.k. hadsereg magyarországi sorozási és hadkiegészítési részét, majd várta ez a szerencsétlen, férfiatlanságban és magyartalanságban  a mai virágos- madaras közéleti nyikhajok politikai elÅ‘djének méltán tekinthetÅ‘ 20. század eleji fajankó Fletó, hogy az antant békegalambjai elérjék és megvédjék hazánk határait.  A vörös-bolsevik vészkorszak után következett Horthy nemzeti hadseregének 1919. november 16-ai, budapesti bevonulása. A Monarchia flottájának legutolsó fÅ‘parancsnoka, az ellentengernagy  Horthy fehér lovon vonult be az akkor épp esÅ‘ áztatta, ónos- szürke aurában tetszelgÅ‘ vörös fÅ‘városba. Félhülye, a kommunizmus „Endlösungjában” szocializálódott „történészeink” véleménye szerint Horthy „lovas tengerész” volt. Ezen csak az a kretén idióta ironizál, akinek fogalma sincs arról, mit jelentett nemzetünknek 1920. június 4-e.  A mindenütt boldog izgalomban ünneplÅ‘, sűrű embertömeg kísértre útvonalon vonuló fÅ‘vezért a Gellért szálló elÅ‘tt köszöntötte Budapest fÅ‘polgármestere. A leendÅ‘ kormányzó a helybéli elöljáró üdvözlÅ‘ szavaira a következÅ‘képpen válaszolt: „Polgármester Úr! Fogadja meleg szavaiért hálás köszönetemet, a Magyar Nemzeti Hadsereg nevében. Ma, ennek a városnak a küszöbén, nem vagyok abban a lelkiállapotban, hogy szokásos frázisokat használjak. Igazságérzetem megköveteli, hogy minden kertelés nélkül mondjam ki azt, amit e pillanatban érzek. Amikor még messze voltunk innen, és csak halvány reménység pislogott bennünk, hogy valaha még fegyverrel a kézben viszontláthassuk ezt a nagy, megtévelyedett várost, átkoztuk és gyűlöltük, mert a távolból természetesen csak a szennyet, a nagy piszkot láttuk, nem az üldözést és a mártíromságot szenvedÅ‘ szegény magyar testvéreinket. A magyar nemzet szerette és becézte Budapestet; mégis az utóbbi idÅ‘ben ez a város a magyar nemzet megrontója lett. Most, itt a Duna partján, tetemre hívom a magyar fÅ‘várost. Ez a város megtagadta ezeréves történelmét, ez a város sárba tiporta a Szent Koronát, sárba tiporta a nemzet színeit, és vörös rongyokba öltözött. Börtönbe vetette és elűzte hazájukból a nemzet legjobbjait. Ezenfelül elprédálta még összes javainkat. Mégis, minél jobban közeledtünk ide, annál inkább olvadt le szívünkrÅ‘l a jég, és mi készek vagyunk megbocsátani. Megbocsátunk ennek a bűnbe sodort városnak, ha hazatér a haza szolgálatába, ha szívébÅ‘l, lelkébÅ‘l szereti a rögöt, melyben Å‘seink csontjai porlanak, szereti a rögöt, melyben Å‘seink csontjai porlanak, szereti azt a rögöt, amelyet verejtékes kezekkel munkálnak falusi testvéreink. Szereti a koronát, a kettÅ‘s keresztet, szereti a három hegyet és a négy folyót, szóval magyar hazáját és magyar fajtáját. Katonáim – miután betakarították a földekrÅ‘l az Isten áldását – fegyvert fogtak, hogy rendet teremtenek e hazában. Ezek a kezek nyitva vannak a testvéri kézszorításra, de büntetni, sújtatni is tudnak, ha kell. Adja Isten, hogy erre ne kerüljön sor, és hogy azok, akik bűnösök, vagy annak érzik magukat, megtérjenek és hatványozott erÅ‘vel segítsenek felépíteni a magyar nemzeti színekben tündöklÅ‘ Budapestet. A mártírokat, az itt sokat szenvedett velünk érzÅ‘ testvéreinket meleg, tiszta szeretettel öleljük keblünkre.” Ez a spártai beszéd hangzott el ma 90 éve. Akkor egy rendszerváltoztatás elé nézett az ország. Húsz évvel ezelÅ‘tt is felakaszthattunk volna néhány bolsevikot. Elmulasztottuk. Lelkünk rajta.

 




A hír webcíme:
http://hunnianet.hu/hirek?&news_id=32&page=details