HunniaNet

 

 

"Aki uralja a múltat, az uralja a jövőt is, aki uralja a jelent, az uralja a múltat is"
(Orwell)

Nyomtatóbarát verzió

Dr. Drábik János

Milyen lesz az új világrend?

Két titkos program az emberiség engedelmes birkává neveléséhez

A Novus Ordo Seclorum megvalósítására törekvő pénzhatalom az elmúlt 200 év során már több olyan tervet készíttetett a szolgálatába szegődött szakértők segítségével, amelyekben körvonalazták az új világrend kialakítására és fenntartására vonatkozó legfontosabb stratégiai koncepciókat, s kidolgozták az új világrend fenntartásának a taktikai és technikai kérdéseit.

Ezúttal két ilyen dokumentumot ismertetünk. Az első egy belső használatra készült, szigorúan bizalmas kézikönyv, amely az 1979 májusa dátumot viseli, s amelyet 1986. július 7-én a new yorki Council on Foreign Relations nevű, nagyhatalmú magánszervezet egyik korporációs tagjának, a Boing Aircraft Companynak alkalmazottja azon a használaton kívüli IBM-másológépben talált meg, amelyen ezt a másolatot készítették. Ez a kézikönyv egy olyan tervet ismertet, amelyet beavatottak készítettek beavatottak számára a világ pszichológiai és gazdasági eszközökkel történő meghódításáról. Ezt a terjedelmes dokumentumot Tom Young, a megtaláló, átadta Milton William Coopernek, aki BEHOLD A PALE HORSE (Figyelj a fakó lóra) című, az Egyesült Államokban megjelent könyvében ismertette a tartalmát, részletesen idézve az eredeti szövegből és megmagyarázva az összefüggéseket. (Mi az eredeti angol szöveg német fordítását használtuk M. W. Cooper könyvének német kiadásából, amely Die Apokaliptischen Reiter címmel 1996 májusában jelent meg a németországi Edition Pandora kiadónál. ISBN-száma: 3-89539-285-5) M. W. Cooper, aki hosszú időn át az amerikai haditengerészet hírszerző szolgálatánál töltött be bizalmi állást, könyvében megírja, hogy ebben az állásban volt alkalma olyan anyagokat tanulmányoznia, amelyekben ki volt fejtve, hogy ,,A csendes háború néma fegyverei” elnevezés azt a doktrínát jelöli, amelyet a Bilderberg Csoport Politikai Bizottsága 1954-ben tartott első ülésén fogadott el. A Bilderberg Csoport vezetősége által még 1954-ben elfogadott szövegnek egy kópiája 1969-ben az Amerikai Haditengerészet Hírszerző-szolgálatának a birtokába került és ma is ott található.

A másik dokumentum egy 1966-ban napvilágra került tanulmány, amelyet a szakirodalomban Report from the Iron Mountain (Jelentés Iron Mountainból) címmel jelölnek. A jelentés keletkezéséről sok vita folyt, de a dokumentum arra utal, hogy a Robert McNamara vezetése alatt álló Pentagon (az Egyesült Államok Védelmi Minisztériuma) rendelte meg a New York-államban lévő, s a Hudson folyó partján fekvő Crotonban található Hudson Institute-tól. Ez a kutatóintézet a crotoni Iron Mountain elnevezésű katonai bázison működik. A Hudson Intézetet Herman Kahn alapította, aki korábban a Rand Corporation munkatársa volt, s ő volt az igazgatója is. Mind McNamara, mind Herman Kahn a new yorki Council on Foreign Relations (CFR) tagjai voltak. A tanulmány önmaga által megjelölt célja az volt, hogy tudományos alapossággal feltárja azokat a módszereket, amelyekkel minden kritikus helyzetben fenntartható egy kormányzó elitnek a társadalom feletti uralma, s a társadalom stabilizálható. Vagyis azokat a különböző módszereket és eszközöket analizálta, amellyel a kormányok hatalmon tudnak maradni, ellenőrizni tudják a polgárokat, és meg tudják előzni a lázadásokat.

A két dokumentum ismertetése előtt azonban ismerkedjünk meg röviden a világot ma a háttérből kormányzó, s a politika nem-nyilvános terében működő láthatatlan hatalommal, a nemzetközi pénzügyi közösséget tömörítő transznacionális pénzkartell szervezett magánhatalmával. Egyes tudós szerzők és politikusok előszeretettel nevezik ezt a hatalmat ,,véleményhatalomnak”, amelylyel a kormányoknak célszerű egyetérteniük, ha nem akarják elszenvedni a legkülönbözőbb pénzügyi, gazdasági és politikai szankciókat. (Erre jó példa az Európai Unió antidemokratikus, az osztrák választók valóban demokratikusan kifejezett akaratát egy elitista áldemokrácia nevében arrogánsan megvető, autokratikus magatartása Ausztriával szemben.) Mikor jött létre a nemzetközi pénzkartell, a ,,Pénzügyi Internacionálé”, s hogyan sikerült elterjesztenie a világgazdaság centrumországaiban a pénzközpontú társadalom modelljét, valamint ennek a pénzuralmi rendszernek az ember-és közösségellenes értékrendszerét?

Oswald Spengler, az 1936-ban elhunyt kiváló német gondolkodó, A nyugat alkonya című monumentális művében írja: ,,Nincs sem proletár-, sem kommunistamozgalom, amely ne a pénz érdekében, a pénzhatalom által meghatározott irányban haladna, amelyet nem ez a hatalom engedélyezett anélkül, hogy idealista vezetőik a legkisebb gyanúperrel élnének a tényleges helyzetet illetően.”

Az elmúlt kétszáz év során megfigyelhető, hogy fokozatosan eltűnnek a királyi uralkodóházak, és a hagyományos dinasztikus államok örökletes nemzeti arisztokráciájukkal, miközben belépnek a történelembe a ma irányító pénzdinasztiák, létrejön az új nemzetközi pénzarisztokrácia, amelynek szervezett csoportjai az általuk alapított pénzkartell segítségével fokozatosan átveszik a politikai élet ellenőrzését először csak az egyes államokban, később már transznacionális szinten, napjainkra pedig már globális méretekben is. Ha keressük e bankdinasztiák sikerének titkát, azt a pénzrendszer magánellenőrzés alá vételében, a magánpénzmonopólium kialakításában találjuk meg. A dinasztia-alapítók és utódaik megtanulták, hogy a kormányoknak olyan bevételi forrásokra van szükségük, amelyekből szükség esetén gyors hitelekhez juthatnak. A pénzkartell alapítói azt is tudták, hogy ha ezeket a pénzforrásokat a saját privát vagyonukból bocsátják a rendelkezésre, akkor fokozatosan a pénzt kérő királyok és elnökök fölé tudnak kerülni, akik arra kényszerülnek, hogy teljesítsék kívánságaikat. A pénzrendszer magánkézbe vétele igen hatékonynak mutatkozott saját embereik kineveztetésében, és számukra kedvező politikai döntések elérésében. Ezért a nemzetközi pénzdinasztiák egymást követő nemzedékei olyan – egyre nagyobb térségeket, ma már pedig az egész világot átfogó – globális hálózatot hoztak létre, amely lehetővé teszi számukra a kormányok pénz útján történő ellenőrzését.

A legnagyobb ilyen bankdinasztiát a frankfurti Mayer Amschel Rothschild alapította, aki 1743-tól 1812-ig élt. Öt fiát Európa akkor legfontosabb öt pénzügyi központjába küldte. Nathant Londonba, Jacob-Jamest Párizsba, Salomont Bécsbe, Kolman-Karlt Nápolyba, míg az ifjabb Amschel maradt Frankfurtban. Végrendeletében meghagyta, hogy a vagyonnak egyben kell maradnia családi hitbizományként – ,,Family trust”-ként –, azaz a vagyon nem osztódhat, örökléskor nem adható ki az örökrész. Mindig csak a jövedelem egy része osztható szét, s erről a családi tanács dönt, amelynek élén a londoni Rothschild-ház mindenkori feje áll. Az unokatestvérek sokáig maguk között házasodtak. Az alapító végrendeletében sok más rendelkezése mellett legfőbb működési elvként a teljes titoktartást írta elő. A Rothschild családnak sikerült kialakítania azt az erőteljes és átfogó nemzetközi pénzügyi együttműködést, amire más nagy bankdinasztiák is törekedtek, de sohasem tudtak megvalósítani. (A Rothschild család történetéről bővebbet a 189 oldalon kezdődő könyvrészletben olvashatnak. A szerk.) Ezekhez a dinasztiákhoz tartozott többek között a Baring, a Lazard, az Erlanger, a Schröder, a Warburg, a Seligman, a Speyer, a Mallet, a Mirabeaud, a Fould és Morgan ház. A nemzetközi bankároknak mind a kormányokat, mind a reálgazdaság szereplőit meg kellett arról győzniük, hogy egyikük sem alkalmas a pénzrendszer kézbentartására. Ehhez elengedhetetlen volt mindkettőjük elől eltitkolni a pénz, a pénzrendszer működtetésének a lényegét, illetve félrevezetően informálni őket a pénz valódi természetéről.

A nemzetközi hatalommá szerveződött finánctőke másik nagy célkitűzése volt a pénzügyi rendszer olyan globális megszervezése magánellenőrzés alatt, amely lehetővé teszi a nemzetközi pénzoligarchia számára az egyes országok politikai intézményeinek, és a világgazdaság egészének az ellenőrzését. Ezt a rendszert a pénzkartell tulajdonosai az ugyancsak a kezükben lévő központi bankok útján irányítják. Ezek a központi bankok koordináltan működnek azon irányelvek szerint, amelyeket a rendszeresen megtartott titkos magántalálkozókon és privát konferenciákon fogadnak el. Ennek a célnak az eléréshez többek között szükség volt a lehetséges riválisok kikapcsolására. Ehhez viszont nélkülözhetetlen volt a kormányok ellenőrzés alá vétele, egyfajta perverz szocializmus kialakítása. Ennek a perverz szocializmusnak nem a javakban való igazságos részesedés a célja, hanem a javak feletti ellenőrzési-monopólium konszolidálása egy szűk csoport kezében. Ez a perverz szocializmus éppen ezért nem teszi lehetővé a részvételi demokráciát, hiszen a szupergazdagok csak beszélnek a piaci versenyről, valójában minél nagyobb monopóliumokat és segítségükkel totális gazdasági és politikai hatalmat akarnak. Egy globális méretű totális monopolrendszert szeretnének a világra kényszeríteni, mert csak így lehet övéké az, ami egyedül még nem az övéké, az abszolút hatalom.

A nemzetközi bankárok és befektetők sikerének titka az, hogy kidolgozták és hatékonyan alkalmazták az államok, s a társadalom egészének eladósítási technikáit. Az államok általában többet költenek, mint amekkora az adóbevételük. Ezért a kormányok rendszeresen hitelekre szorulnak. Ezeket a kölcsönöket az óriási bankkonzorciumoktól, a nemzetközi magánbankoktól szerzik be. Saját maguk is kibocsáthatnának pénzt, de akkor ellenőrzésük alatt kellene tartani a pénzrendszer egészét, és csak a reálgazdaság növekedésével arányosan szabadna pénzt kibocsátaniuk. A másik módszer lenne újabb adók kivetése a túlköltekezés kompenzálására. Ez politikailag népszerűtlen. Az előbbi pedig már azért nem lehetséges, mert a független központi bankok világszintű hálózatának létrehozásával a nemzetközi pénzkartell elvette az államoktól a pénzügyi szuverenitást – azaz a monetáris hatalmat –, amely a pénzuralom haszonelvű korszakában a hatékony kormányzás legfontosabb eszköze. Pénzügyileg szinte tehetetlenné tette a demokratikus kormányokat, mert csak erősen korlátozott – kényszerpályára terelt – fiskális (adóztatási, költségvetési) jogokat hagyott meg számukra.

A pénzkartell kezdettől fogva törekedett az uralkodók, kormányok, azaz az államok eladósítására. Ez azonban nem volt kockázatmentes üzlet, különösen a folyamat elején. Ha egy kisebb bank kölcsönöz egy gazdasági szereplőnek, akkor biztosítékot követel tőle, amiből aztán kárpótolhatja magát az adós nem-fizetése esetére. De miféle biztosítékot követelhet egy nemzetközi hitelezéssel foglalkozó bank egy szuverén állam kormányától? A szuverén uralkodó és kormány mindig megtagadhatja a fizetést. Azokat a módszereket, amelyekkel a nemzetközi bankárok mégis be tudták hajtani az államoktól tartozásaikat, nem oktatják az egyetemeken. A nemzetközi pénzkartell alapvetően két stratégiát használt a hitelek behajtására. Egy uralkodó, kormány vagy állam csak akkor kapott nagy hiteleket a nemzetközi bankároktól, ha kész volt cserébe lemondani tartozása biztosítékaként szuverenitása egy részéről. Nem vitás, hogy a nemzetközi pénzvilág óriási befolyással rendelkezik minden eladósodott állammal és kormánnyal szemben.

A másik, fontosabb módszer a szuverén uralkodók és államok adósságának a behajtására a rivális uralkodók és államok még erőteljesebb finaszírozása volt. Vagyis ha valaki az államok eladósításának nagyon jól jövedelmező üzletágában sikeres akar maradni, annak tanácsos egy ellenséges államot – vagyis egy lehetséges ellensúlyt – a kéznél tartania. A nemzetközi pénzkartell ezért törekedett a hatalmi egyensúly politikájának a folytatására az általa szorgalmazott pénzuralmi rendszer több évszázados kiépítése során. Az erőteljesebben finanszírozott államnak az volt a feladata, hogy a hitelező pénzkartell érdekében nyomást gyakoroljon az adós uralkodóra, államra, kormányra, hogy az fizessen. A nemzetközi pénzkartellnek nincs saját reguláris hadserege, behajtásra csak más államok hadseregeit tudja igénybe venni. A pénzhatalom ezt a tevékenységét kapcsolati hálójának a segítségével – gondosan előkészítve és szigorúan rejtve – színfalak mögötti manipulációval végezte. Ennek a stratégiának a kidolgozásában nagy szerepe volt a Rothschild háznak és a vele szövetkezett bankárdinasztiáknak, akiknek a tagjai a XIX. század során többek között azáltal tettek szert hatalmas vagyonra, hogy különböző államok kormányait finanszíroztak azért, hogy háborút viseljenek egymás ellen.

Már ennyiből is látható, hogy a nemzetközi pénzkartellhez tartozó bankárdinasztiák a szokásos bankári tevékenységtől eltérően tevékenykedtek. Transznacionális hálózatot működtettek magasan képzett, professzionális személyzettel, közel állottak az egyes államok vezetőihez, s elsősorban az államok, kormányok eladósítására törekedtek. Ezért nevezték őket nemzetközi bankároknak. A céljuk az volt, hogy az egyes államok minél több hitelt vegyenek fel, mert annál magasabb volt a tőlük követelhető kamatjövedelmük. Mivel az államok leginkább a háborúk idején kényszerülnek hatalmas kölcsönök felvételére, ezért a pénzkartell hatalmas jövedelmet kasszírozott a szembenálló felek finanszírozásából. Így pl. az amerikai polgárháborúban az északiakat a Rothschild ház ügynöke, August Belmont finanszírozta, a délieket pedig az Erlangerek, akik nemcsak a Rothschildok megbízottai, de rokonai is voltak. A háborúk, forradalmak nemcsak az államok és kormányok feletti ellenőrzés fokozását tették lehetővé a pénzkartell számára, de az egyes államok pénzügyi szuverenitásának a fokozatos kisajátítását és magánellenőrzés alá vételét is, azaz a pénzrendszer magánmonopóliumának a megszerzését. Így lett a pénzkartell fokozatosan az angol, a francia, az amerikai, a német és más központi bankok tényleges tulajdonosa.

Amint már utaltunk rá, a nemzetközi pénzkartell mára már globálisméretű magánhatalommá fejlődött, amelynek saját személyzeti hálózata és intézményrendszere van. Ez a szervezett magánhatalom ellenőrzi az Illuminátusokat (a pénzkartell saját alapítású, kvázi szabadkőműves, titkos szervezetét), a különböző szabadkőműves irányzatokat céljai kivitelezésére felhasználja a francia Grand Orient-et, a János-rendi szabadkőművességet, az amerikai szabadkőművességet, a Priory of Siont, a Cecil Rhodes által alapított Round Table szervezeteket és elágazásaikat, a brit Royal Institute of International Affairs-t, a RIIA-t, a new yorki Council on Foreign Relationst, a CFR-t és kapcsolt részeit. Ez a hatalom hozta létre a Bilderberg Csoportot, a Trilaterális Bizottságot. s irányítja az olyan elit klubokat, mint a Rotary, Lions, Four Seasons és sok más még exkluzívabb elit társaságot (pl. a Skull and Bones, amelynek Bush volt amerikai elnök az egyik vezetője) és klubot. Mindezt csak utalásképpen említjük, mert a szervezett magánhatalom hálózatának még a vázlatos ismertetése is egy egész könyvet igényelne. A pénzügyi internacionálé, a KAPINTERN legfontosabb intézményei azonban az egyes államok központi bankjai, élükön a Bank of Englanddal, az amerikai Federal Reserve Systemmel, a FED-del, valamint az Európai Unió Frankfurti Központi Bankjával. Pénzügyi gépezetének fontos részei a nagy kereskedelmi bankok és az olyan nemzetközi pénzintézetek, mint a bázeli Nemzetközi Fizetések Bankja, a BIS, a Világbank és a Nemzetközi Valutaalap.

Most rátérünk az említett tanulmányok ismertetésére. Terjedelmük miatt csak egyes részeiket idézzük szó szerint, más részeiket összefoglalva ismertetjük. A magyarázó megjegyzéseket külön megjelöljük. Az első dokumentum tehát egy belső használatra készült kézikönyv. Szerzője a Hálózat egy ismeretlen szakértője, illetve szakértői csoportja, amely a Műveleti Kutatócsoport megjelölést használja magára.

,,Szigorúan titkos!

A csendes háború néma fegyverei

Bevezető programozó kézikönyv

Műveleti Kutatócsoport

Technikai kézikönyv

TM-SW7905.1

Fejezetei:

Biztonság

Történelmi bevezetés

Politikai bevezetés

A legfontosabb kérdés az uralom

Energia

A néma fegyverek leírása és bemutatása

Rothschild felfedezés: A látszólagos tőke, mint papiros indukcióstekercs

A gazdasági modell

Az időtényező és az önpusztító ingadozások

A gazdasági sokkok tesztelése

A félrevezetés mint főstratégia

Beleegyezés mint győzelem

Egy nemzet politikai struktúrája – függőség

Köszöntünk a Fedélzeten!

Ennek a publikációnak a megjelentetésére a csendes háborúnak nevezett 3. világháború 25. évfordulója alkalmából kerül sor, amely szubjektív biológiai fegyverek, másrészt néma fegyverek segítségével folyik. Ennek a háborúnak, valamint stratégiájának és fegyvereinek a bevezető ismertetését tartalmazza ez a könyv.

1979. május/74-1120

Biztonság

Nyilvánvalóan lehetetlen egy társadalom manipulálását vagy automatizálását, vagyis az automatizmusok rendszerével (néma fegyverekkel) – nemzeti vagy tágabb keretek között – történő befolyásolását megvitatni, ha nem feltételezzük, hogy léteznek az emberi élet társadalmi kontrolljára vonatkozó távlati célok, nevezetesen az alávetés és a lakosság létszámának a csökkentése.

Ez a kézikönyv egy szándéknyilatkozat. Az ilyen írásokat meg kell védeni attól, hogy a nyilvánosság közelebbről megismerhesse őket, különben felismernék az emberek, hogy technikailag egy belföldi háborúra vonatkozó formális hadüzenetről van szó. Továbbá azt is be kell látni, hogy amikor nagyhatalmú személyek, illetve e személyek csoportjai, a nyilvánosság tudomása nélkül alkalmaznak ilyen módszereket gazdasági uralmuk érdekében, akkor belső hadiállapot létezik eme személyek és csoportok, valamint a társadalom többi része között.

A mai problémák megoldása gátlástalan módszereket igényel, amelyek nincsenek tekintettel a vallási, erkölcsi és kulturális értékekre.

Önök azért vesznek részt ebben a programban, mert képességeik révén alkalmasak arra, hogy az emberi társadalmat hűvös tárgyilagossággal szemléljék, megfigyeléseiket és következtetéseiket elemezzék, és más, hasonló képességű intellektuelekkel ezt megvitassák anélkül, hogy diszkréciójukat elveszítenék. Ezeket az erényeket Önök saját, jólfelfogott érdekükben gyakorolják. Ne hátráljanak meg előle."

,,Az olvasó ebben az idézetben – kommentálja Cooper a kézikönyv most ismertetett részét – egy formális hadüzenetre ismer, amelyet a pénzvagyont birtokló illuminátusok intéztek az Egyesült Államok polgáraihoz. El kell ismernünk, hogy ennek a nyilatkozatnak az alapján egy háborús állapot létezik, és létezett már korábban is az Amerikai Egyesült Államok polgárai és a támadást indító illuminátusok között. Úgy gondoljuk, ennek alapján Amerika békés polgárai jogosultak arra, hogy a szükséges lépéseket megtegyék (beleértve a polgári engedetlenséget is) azért, hogy az ellenséget azonosítsák és egy ellentámadással megsemmisítsék. Ez arra az isteni eredetű jogra alapozható, hogy valamennyi békés nép védekezhet a támadás és a rombolás ellen, minden ellenség ellen, amely háborúban áll vele. Ezt alátámasztja az Amerikai Függetlenségi Nyilatkozat és az Egyesült Államok alkotmánya, továbbá az elismert történelmi precedensek, amelyek igazolják a zsarnokok megsemmisítését.

Történelmi bevezetés

A néma fegyverek technológiája – folytatódik a kézikönyv – az operációkutatásból (Operations Research, O. R.) alakult ki, vagyis egy olyan stratégiai és taktikai metodológiából, amelyet Angliában a II. világháború idején fejlesztett ki a katonai vezetés. Az operációkutatás eredeti célja a légi és földi védelem stratégiai és taktikai problémáinak tanulmányozása volt, hogy a korlátozott katonai segédeszközöket hatékonyabban lehessen az ellenséggel szemben bevetni (vagyis logisztika).

Azok, akik hatalmi helyzetben voltak (pl.: The Council on Foreign Relations, CFR, az Egyesült Államokban működő Külföldi Kapcsolatok Tanácsa), hamarosan felismerték, hogy hasonló módszerek hasznosak lehetnek ahhoz, hogy egy társadalmat teljes mértékben ellenőrizhessenek. De ehhez a meglévőknél jobb segédeszközökre van szükség.

A társadalmi manipuláció (azaz a társadalom elemzése és folyamatainak automatizálása) megköveteli a nagy mennyiségű és állandóan változó gazdasági információk gyors egybevetését. Ehhez nagy sebességű adatfeldolgozó rendszerekre van szükség, amelyek előre jelezhetik, mikor kész a társadalom a kapitulációra. A visszajelző-rendszerrel működő komputerek túlságosan lassúak voltak, de az az új típusú elektronikus komputer, amelyet 1946-ban Presper Eckert és John W. Mauchly feltalált, már alkalmasnak látszott. A következő áttörés 1947-ben volt, amikor George B. Danzig matematikus kidolgozta a lineáris programozás simplex módszerét. (Ez olyan számolási eljárás, amelynek alkalmazásával adott számú tényező megszabott számú elosztása a legkedvezőbben, leggazdaságosabban oldható meg; főleg a tervezésben van nagy jelentősége. – D. J.) Ezután következett a tranzisztor, amelyet Barden, Brattain és Shockley fejlesztett ki 1948-ban, s amely lehetővé tette a komputerkapacitás nagyarányú bővítését a méretek és az energia csökkenésével. Miután a hatalommal birtokosainak rendelkezésére állt ez a három találmány, egyesek feltételezték, hogy ezek lehetővé teszik számukra a világ gombnyomással való ellenőrzését. Azonnal színre lépett a Rockefeller Alapítvány, és a Harvard College számára négyéves időtartamra elvállalta egy gazdasági kutatási program finanszírozását, amelynek célja az amerikai gazdaság tanulmányozása volt.

Egy évvel később, 1949-ben csatlakozott a Harvard-programhoz az Egyesült Államok légiereje is. 1952-ben az eredeti kutatási program befejeződött, s ekkor az illuminátusok elitje elhatározta az operációkutatás következő szakaszának beindítását. A Harvard kutatási program igen sikeres volt, amiként azt néhány eredményének nyilvánosságra hozatala bizonyította, s amelyekből kiderült, hogy a társadalom gazdasági manipulációja lehetséges.

Amikor 1954-ben színre lép a MASER-technika (Microwave Amplification by Stimulated Emission of Radiation, azaz mikrohullám erősítés stimulált sugárkibocsátással. – D. J.), egyesek azt hitték, hogy a nehézvízből és tengervízből nyert atommag-fúzió segítségével néhány évtizeden belül korlátlan energiaforráshoz jut az emberiség, s így a társadalom feletti hatalom is korlátlanul növekedhet. Ez a kombináció ellenállhatatlannak tűnt. A csendes háborút a nemzetközi elit (a Bilderberg Csoport) egy 1954-ben tartott és teljesen elhallgatott tanácskozásán hirdette meg. Noha ez a néma fegyverrendszer 13 évvel később csaknem nyilvánosságra került, a fegyverrendszer kifejlesztése soha nem ütközött nagyobb ellenállásba. Ez a kötet a csendes háború kezdetének 25. évfordulóját jelzi. Az eltelt időben ez a belső háború már számos győzelmet ért el sok fronton az egész világon.

Politikai bevezetés

Csak idő kérdése, esetleg néhány évtizedé – ismerték fel egyesek 1954-ben –, hogy az alulmaradt tömegek megragadhassák a hatalom központját, mivel a néma fegyverek új technikájának elemei éppen olyan jól alkalmazhatók egy társadalmi utópia, mint egy magánutópia megvalósítására.

A legfontosabb kérdés az uralom kérdése, amely az energiatudomány területével foglalkozik.

Energiaszintek

Minden tevékenység kulcsa a földön az energia. A természettudomány a természeti energia forrásával és ellenőrzésével, a társadalomtudomány – amely elméletileg gazdasági tanításként jelenik meg– a társadalmi energia forrásaival és ellenőrzésével foglalkozik. Mindkettő könyvelési rendszer: matematika. Éppen ezért a legfontosabb energiatudomány a matematika. A könyvelő az úr, ha a nyilvánosság nem tud semmit a könyvelésben alkalmazott módszerek és eljárások összességéről. Minden tudomány csak egy cél elérésére szolgáló eszköz. Az eszköz a tudás. A cél a kontroll. (Vagyis a cél szentesíti az eszközt.) Ezen túlmenően már csak egy kérdés marad: ki húz hasznot ebből?

Ez volt 1954-ben a legfontosabb kérdés. Noha az úgynevezett erkölcsi kérdések is szóba kerültek, egyetértés volt a természetes kiválasztódás törvénye tekintetében, hogy egy nép vagy embercsoport, amelyik nem használja az értelmi képességeit, nem jobb az állatnál, amelynek nincs efféle intelligenciája. Az ilyen emberek a tenyészállatokhoz hasonlatosak, akik saját választásuk és beleegyezésük alapján a fogyasztásra szolgáló húshoz hasonlóak.

Következésképp szép csendben – a jövőbeni világrend érdekében – elhatározták egy olyan hangtalan magánháború megindítását az amerikai társadalom ellen, amelynek végcélja a természeti és társadalmi energiát (gazdagság) átadni az iskolázatlanoktól és önállótlanoktól a képzetteknek, önállóknak és felelősségteljeseknek, akik méltóak erre. E cél eléréséhez szükség van új fegyverek megalkotására, beszerzésére és alkalmazására, amelyek – miként ez kiderült – olyan fajtájú fegyverek, amelyek használatuk és társadalmi elismertségük tekintetében annyira kifinomultak és magasan fejlettek, hogy méltán megérdemelték a ,,néma fegyverek” elnevezést.

A kézikönyv ezt követően kifejti, hogy a közgazdasági kutatás célja, amint azt a tőke mágnásai (bankok), valamint a fogyasztási cikkeket és szolgáltatásokat előállító ipar megvalósítja, egy olyan gazdaság bevezetése, amely tökéletesen előreprogramozható és hatékonyan manipulálható. Egy ilyen jól prognosztizálható gazdaság eléréséhez szükséges az alsóbb társadalmi osztályok abszolút kontroll alá helyezése, azaz ,,szobatisztává” tétele, s az ezekhez tartozó fiatalokat már kora ifjúságuktól kezdve olyan terhekkel és hosszan tartó társadalmi kötelezettségekkel kell megterhelni, hogy ne legyen alkalmuk feltenni a kérdést: vajon mindez rendben van-e így? Azért, hogy el lehessen érni egy ilyen konformitást (engedelmes alkalmazkodást és nyájszerű egyformaságot – D. J.), az alsóbb osztályok családi kötelékeit fel kell bomlasztani a szülők fokozatos munkába állításával, közösségi óvodák létesítésével a gyerekek számára, akik így meg lesznek fosztva a szüleiktől. Az alsóbb osztályok számára elérhető oktatásnak annyira alacsony színvonalúnak kell lennie, amennyire csak lehetséges, hogy tudatlanságuk mélysége, amely elválasztja az alsóbb osztályokat a magasabb osztályoktól, ne legyen felfogható a számukra, s erre később se jöjjenek rá. Ilyen korlátozás által az alacsonyabb osztályok intelligens személyei is kezdettől fogva kevés, vagy semmiféle reménnyel sem rendelkeznek majd, hogy a számukra kijelölt helyzetből kiszabadíthassák magukat az életük során. A szolgaságnak és alávetettségnek ez a formája elengedhetetlen ahhoz, hogy bizonyos fokú társadalmi rend, béke és nyugalom fenntartható legyen az irányító felső osztályok számára.

A néma fegyverek bemutatása

Azt várjuk el a néma fegyverek megalkotóitól a saját működési területükön, amit a szokásos fegyverek készítőitől elvárunk. A néma fegyverek ,,helyzetekkel lőnek” golyók helyett. Adatfeldolgozást végeznek kémiai reakció (robbanás) előidézése helyett. Adathordozó eletronikus jel keletkezik lőporral töltött golyócska helyett, és egy komputer adja le a ,,lövést” fegyver helyett. A mesterlövész szerepkörébe egy programozó lép, a parancsokat pedig bankvezér adja ki tábornok helyett. A néma fegyverek nem csapnak zajt a robbanásukkal, nem okoznak látható testi vagy szellemi sérüléseket, s nyilvánvaló módon nem zavarják senki mindennapi életét.

De a tájékozott ember számára – aki tudja, hogy mire kell figyelnie – jól felismerhető a zajuk, s az általuk okozott testi és lelki sérülés is, amellyel kétségtelenül megkárosítják a társadalom mindennapi életét. Az átlagember nem képes megérteni ezeket a fegyvereket, s azt sem tudja elhinni, hogy fegyverrel támadtak rá és erőszakot alkalmaztak vele szemben. A társadalom ösztönösen érezheti, hogy valami nincs rendben. De a néma fegyverek technikai tulajdonságai miatt nem képes érzéseit racionális módon kifejezni, vagy a problémát az értelmével megoldani. Emiatt az érintettek nem tudják, miként kérjenek segítséget, miként cselekedjenek közösen, hogy megvédhessék magukat ezek ellen a fegyverek ellen. Amikor egy néma fegyvert fokozatosan vetnek be, akkor a nyilvánosság hozzászokik a jelenlétéhez, és megtanulja e fegyver támadását türelmesen elviselni. Egészen addig tolerálja, amíg a nyomás – a lelki vagy gazdasági stressz – nem túlságosan nagy és nem borítja ki őket. Ezért a néma fegyverek egyfajta biológiai hadviselést jelentenek. Megtámadják az életerőt, korlátozzák az egyén választási és mozgási lehetőségeit a társadalomban azáltal, hogy e fegyverek alkalmazói ismerik, értik és manipulálják az ő társadalmi és természeti energiáinak a forrásait, valamint testi, szellemi, érzelmi erőit és gyengéségeit.

Elméleti bevezetés

,,Add nekem egy nemzet valutájának ellenőrzését, s az már nem érdekel, ki hozza a törvényeit!”
(Mayer Amschel Rothschild, élt: 1743-tól 1812-ig)

A mai néma fegyverek technológiája egyszerű elgondoláson nyugszik, amely az előbb idézett Mayer Amschel Rothschildtól, a pénzdinasztia megalapítójától származik. Ezt az elgondolást Rothschild nemcsak felfedezte és megfogalmazta, de hatékonyan alkalmazta is. Rothschild felismerte a gazdasági elmélet hiányzó passzív alkotóelemét, amely mint gazdasági induktivitás (a gazdasági folyamatokat gerjesztő, mozgásban hozó hatás – D. J.) ismert. Természetesen nem XX. századi szakkifejezésekkel fogalmazta meg felfedezését. Ötletének matematikai elemzésére a második ipari forradalomig várni kellett, valamint a mechanika és elektronika elméletének a fejlődésére, végül pedig az elektronikus komputerek felfedezésére. Csak ezután lehetett a gazdasági élet egészének totális ellenőrzésére vonatkozó felfedezését hatékonyan alkalmazni a gyakorlatban.

Mayer Amschel

Rotschild energia-felfedezése

Amit M. A. Rothschild felfedezett, a hatalom alapelve volt. Azaz: miként lehet az emberek befolyásolásának és ellenőrzésének az alapelvét a gazdasági életben alkalmazni? Az alapelv a következő: ,,Ha olyannak tűnsz, mintha hatalmad lenne, akkor az emberek hatalmat adnak a kezedbe.” Rothschild felfedezte, hogy a készpénz vagy takarékszámlák a hatalom látszatával bírnak, mert felhasználhatók arra, hogy az emberek reális vagyonukat a nagyobb gazdagodás puszta ígéretének a fejében (valódi fizetés helyett) feladják. Készek tényleges vagyont adni egy váltóhitel biztosítékaként. Rothschild rájött, hogy több váltót állíthat ki, mint amennyire fedezete van, egészen addig, amíg valakitől aranyat, ezüstöt és más nemesfémeket tud szerezni, s azt az ügyfeleinek felmutatni azért, hogy meggyőzze őket. M. A. Rothschild váltókat adott magánszemélyeknek és kormányoknak. Ez nagy biztonságérzetet okozott. Ezután csökkentette a hitelezés céljából rendelkezésre álló aranyat (nemesfémeket). A rendszert a forgalomban lévő pénz segítségével ellenőrizte, majd elkezdte beszedni a biztosítékul adott valódi értékeket a szerződésben foglalt kötelezettségek alapján a nagy kamatok miatt fizetésképtelenné vált adósoktól. A ciklust aztán megismételte. A gazdasági nyomás alkalmas volt arra, hogy háborút robbantson ki. Ezt követően ellenőrzése alá vonta a rendelkezésére álló pénzt, hogy eldöntse, ki nyerje meg a háborút. Azt a kormányt támogatta pénzzel és hitelekkel, amelyik beleegyezett, hogy ő ellenőrizhesse az adott ország gazdasági életét. Az adósság behajtását az garantálta, hogy gazdaságilag támogatta az adós ellenségét. Ez a gazdasági eljárási mód lehetővé tette Rothschild számára, hogy vagyonát megsokszorozza. Rájött, hogy az emberek nyereségvágya lehetővé teszi a kormány számára korlátlan mennyiségű papírpénz forgalombahozatalát, ha a fedezet aranyban, nemesfémben, áruk és szolgáltatások formájában megvan.

A látszólagos tőke, mint papíros indukcióstekercs

(A villamosságban azt nevezik indukciós tekercsnek, amelynek belsejében az egyes menetek árama által keltett mágneses tér összeadódik. A gazdasági életben, közelebbről a pénzrendszerben, a hitelpénz látszólagos tőkeként funkcionál. Ez a hitelpénz formájában létező látszólagos tőke a reálgazdaságban gazdasági folyamatokat gerjeszt, gazdasági tevékenységet indít be, azaz indukál. A hitellevél formáját, vagyis a papírformát öltő látszólagos tőke ezért a gazdasági életben működő papíros indukcióstekercsként is felfogható. – D. J.)

Ebben a struktúrában a hitel tiszta elemként és pénznemként megnevezve úgy néz ki, mint a tőke, de a valóságban negatív tőke. A hitel emiatt szolgáltatásnak tűnik, valójában azonban eladósodás vagy adósság. A hitelezésnél gazdasági induktivitásról (gazdasági tevékenység beindításáról, a gazdasági folyamatok serkentéséről – D. J.) van szó gazdasági kapacitás (meghatározott mennyiségű áru és szolgáltatás előállítása a reálgazdaságban – D. J.) helyett, és amikor a hitel más módon nem egyenlíthető ki, akkor az a lakosság fizetési kötelezettségeinek a felmondásával kerül kiegyenlítésre (háború). A szolgáltatások és áruk együttes összege jelenti a valódi tőkét, amelyet nemzeti összterméknek neveznek. Pénzt csak ennek a mértékéig szabad nyomtatni és gazdasági kapacitást felmutatni. Azt a pénzt, amit ezen az értéken felül nyomtatnak, le kell vonni az összértékből. Ez megfelel a gazdasági induktivitás bevezetésének, mert ez a pénz adóslevelet (azaz kamatozó és visszafizetendő hitelt, kölcsönt – D. J.) jelent.

A háború azért hozza egyensúlyba ezt a rendszert, amelyben a hitelezőket likvidálják (azok az emberek, akiket rávettek, hogy igazi értéket cseréljenek be inflálódó pénzért), mert az ipar háborús pusztulása rákényszeríti a gazdaságot az elérhető természetes anyagok használatára, és ezen anyagoknak a pótlására. (Az egyensúlyt átmenetileg az eladósodás megszűnése állítja helyre a reálgazdasági folyamatok és az azokat közvetítő pénzmennyiség között. – D. J.). M. A. Rothschild rájött, hogy a pénzáramlás ellenőrzésének a maga részére történő kisajátítása hatalmat adott neki ahhoz, hogy a gazdaság szerkezetét a saját előnyére megváltoztassa, és a gazdasági induktivitást áthelyezze azokra a gazdasági pozíciókra, amelyek elősegítik a legnagyobb mértékű gazdasági instabilitást és ingadozást.

A gazdasági ellenőrzés utolsó kulcsára várni kellett addig, amíg kielégítő adatok és nagy sebességű komputerek álltak rendelkezésre a gazdasági ingadozások pontos megfigyelésére, amelyeket a sokkoló áringadozások és a papírpénz által okozott hiteltúltengés okozott.

A következő fejezetekben a kézikönyv szerzője bemutatja, miként tesztelik sokkolás útján a repülőgépeket és ellenőrzik, hogy az egyes repülőgéprészekben léteznek-e, vagy sem kritikus vibrációk.

Alkalmazás a gazdasági életben

Azért, hogy a repülőgéprészek sokkolási tesztjeinek módszerét a gazdasági manipulációk céljára alkalmazni lehessen, egyes termékek árait meg kell változtatni és meg kell figyelni a fogyasztók reakcióit. A gazdasági sokk által kiváltott válaszreakciókat komputerek segítségével lehet interpretálni, és feltárni segítségükkel a gazdasági élet pszicho-ökonómiai szerkezetét. Olyan differencia-mátrixok (vagyis két függvényérték közötti különbséget tartalmazó táblázatok – D. J.) állíthatók elő, amelyek bemérik a családokat és háztartásokat, s elősegítik a gazdasági és ipari szempontú kiértékelésüket.

Ezután már megválaszolható, hogy a háztartások miként reagálnak egy jövőbeni sokkra, s a társadalom manipulálható lesz, mint egy jól idomított állat, amelynek pórázát egy rafinált szociális energia-nyilvántartási rendszer ellenőrzi. A jövőben a struktúra minden egyes elemét egy komputerizált rendszer fogja ellenőrizni, a személyi preferenciák (előnyben részesítés – D. J.) figyelembe vételével. Az erre vonatkozó adatokat az garantálja, hogy azonosítva lesznek a fogyasztók. Ezt a hitelkártya széleskörű használata teszi lehetővé, később pedig egy állandó jellegű tetovált szám, amely normális megvilágítás mellett nem látható.

A gazdasági modell

A kézikönyv szerzője ezt követően a Harvard gazdasági-kutatóprogramot és annak eredményét ismerteti: ,,A gazdasági élet hasonló törvényeknek engedelmeskedik, mint az elektromosság (elektronika), s minden olyan matematikai elmélet, gyakorlati és számítástechnikai ismeret, amely az elektronika terén került kifejlesztésre, könnyen alkalmazható a gazdaság tanulmányozására. … Egy gazdasági modellben az emberi életet dollárban mérik, és az elektromos szikra, amely akkor keletkezik, amikor valaki megnyom egy gombot, amely aktív induktorral (kisfeszültségű egyenáramból nagyfeszültségű váltóáramot előállító berendezéssel – D. J.) van összekapcsolva, megfelel egy háború kitörésének.”

A szerző utal arra, hogy nincs szükség magasszintű könyvekre a közgazdaságról, mert minden szükséges ismeret rendelkezésre áll a matematikai és elektronikai könyvekben. Ezután vázlatosan bemutatja az elektromossággal (elektronikával) és a közgazdasággal foglalkozó tudomány közötti összefüggéseket. Ezek lényegét a következő idézetben lehet összefoglalni: ,,Az elektromosság három ideális passzív energiakomponense – a kondenzátor, az ellenállás és az indukcióstekercs – megfelel a közgazdaság három ideális alkotórészének, nevezetesen a tőkének, az áruknak és a szolgáltatásoknak (ebben a sorrendben).”

Az időviszonyok és az önromboló ingadozások

Miután a kézikönyv szerzője még egyszer kitér az elektromosság és a közgazdaság összefüggésére (kereslet = feszültség, kínálat = áram), a következőket fejti ki:

,,A közgazdasági rendszerek stabilizálásával az a probléma, hogy a kereslet aránytalanul nagy (1) a túlságosan erős szerzési vágy miatt, és (2) a túlságosan nagy népességszám miatt. Ezekből túlzott méretű gazdasági indukció gerjesztődik, amely csak gazdasági kapacitás (tényleges erőforrások vagy értékek, mint például az árukban és a szolgáltatásokban megjelenő teljesítmények) igénybevételével hozható egyensúlyba.

Egy társadalmi jólétiprogram nem más, mint egy nyílt hitelrendszer, amely hamis tőkeipart hoz létre, hogy a termelésben részt nem vevő emberek feje fölé födélt, s gyomrukba táplálékot juttasson. Ez azonban szükséges, mert a juttatások igénybevevői ezért az adományért az állam tulajdonaivá válnak, vagyis az elit számára rendelkezésre álló hadsereggé. (Aki a trombitást fizeti, az választhatja ki a melódiát.) Akik ettől a gazdasági kábítószertől függővé válnak, kénytelenek fix fizetésért eladni magukat az elitnek. Ez a módszer szükségessé teszi nagy mennyiségű stabilizáló-kapacitás igénybevételét, hogy megóvja az embert a világ jövőbeni ,hitelével’ szemben. Ez a mozgás negyedik törvénye – a támadás. Ez abban áll, hogy az ember létrehoz egy akciót, és elhagyja a rendszert, mielőtt a reakció az akcióponthoz visszatér - vagyis egy késleltetett reakció.

A reakció túlélésének eszköze abban áll, hogy az ember a rendszert megváltoztatja, még mielőtt a válaszreakció fellép. Ilyen módon lesznek népszerűek maguk idején a politikusok. Népszerűségüknek a társadalom később fizeti meg az árát. A politikusnak is mérni lehet a kopási (torzulási) idejét. Ugyanezt éri el egy kormány, ha több pénzt nyom, mint a nemzeti össztermék, amely gazdasági jelenség inflációként ismeretes (Figyelem: vegyék tudomásul, hogy az infláció nem egyéb, mint hogy több pénzt nyomnak, mint amekkora a nemzeti össztermék. Az inflációt lehet az olaj, vagy más termék árához kapcsolni, de csak azoknak lehet érvelni ezzel, akik nem ismerik az infláció igazi okát. Az igazi és egyetlen ok, hogy több pénz kerül forgalomba, mint amennyi a nemzeti össztermék.) Ezáltal nagy mennyiségű pénzhez jutnak az emberek. Ez kielégíti nyereségvágyukat, és hamis önbizalmat adva nekik átmenetileg ,távol tartja a farkast az ajtótól’.

Valamikor azonban kitör a háború és a számlákat ki kell egyenlíteni. A háború a hitelezők likvidálása. A politikusok – a társadalom által alkalmazott végrehajtók – létét az indokolja, hogy a társadalom lelkiismeretét a vértől és a felelősségtől megvédjék. Ha az emberek valóban el akarnak érni valamit embertársaiknál, akkor ellenőrizni kell étvágyukat (szerzési vágyukat, szaporodás iránti igényüket stb.), hogy ne legyen szükséges egy hitelrendszert vagy társadalmi jólétirendszert bevezetni, amely a munkát végzőktől elvesz azért, hogy a semmittevőket kielégítse.

Mivel a legtöbb ember nem akarja, hogy korlátozzák, két lehetőség van a rendszer induktivitásának a csökkentésére:

(1) A lakosság kölcsönösen kiirthatja egymást egy háborúban, ez azonban az élet totális elpusztításához vezet bolygónkon.

(2) Valakinek fel kell vállalnia a világ ellenőrzését, amennyiben a gazdasági ,néma fegyvereket’ egyfajta ,csendes háborúban’ beveti, és a világ gazdasági induktivitását a jószándékú szolgaság és a lakosságcsökkentés segítségével biztonságos szintre hozza.

Nyilvánvalóan a második módszert tekintik jobbnak és ezt is választották, állapítja meg a kézikönyv beavatott szerzője, aki hangsúlyozza: ezért kell világosan látnia az ugyancsak beavatott olvasónak, hogy miért szükséges a néma fegyvereket teljes titokban tartani. Az emberek általában vonakodnak, hogy mentalitásukat és embertársaikban való hitüket tökéletesítsék. Olyan gyorsan szaporodó barbárok csordájává alakultak, amelyek valóságos méregréteget képeznek a föld felületén.

Nem tanultak eleget a közgazdaságtanból ahhoz, hogy tudják, miért nem sikerült nekik vallási erkölcsük ellenére elkerülni a háborúkat. A vallásra, illetve az önfeladó beletörődésükre visszavezethető vonakodásuk attól, hogy szembenézzenek a földi problémákkal, lehetetlenné teszi számukra e problémák megoldását. Csak a legéletrevalóbb keveseknek – akik képesek maguk számára a problémákat megoldani – van fenntartva a túlélés, s ez valóban gondot okoz. A néma fegyverek bevetése különben széttörné egyedüli reményünket arra, hogy megtarthassuk a jövőben a valódi emberiség magját…”

A gazdasági sokk tesztelése

A kézikönyv szerzője rámutat, hogy nem könnyű a szolgáltatási és háztartási ipart matematikai modellekkel előrejelezni, mert minden egyes döntésre más ismérvek vonatkoznak. Ezért kell elvégezni a fogyasztók egy csoportjának, vagy egy meghatározott régiónak a modellezését. Megváltoztatható például egy árunak (cukor vagy benzin) az ára, és megfigyelhető, hogy a fogyasztók magatartása miként változik. Ezután a következőket írja: az ilyen tesztelések célja, hogy szükséges ismeretekhez jussunk a gazdasági élet előre megmondható mozgásának vagy változásának az előidézésére, például egy ellenőrzött, önpusztító folyamat elindítására, amely a társadalmat meggyőzi, hogy bizonyos ,,szakértőknek” át kell venniük a pénzrendszer feletti ellenőrzést azért, hogy szavatolják a biztonságot (a mindenkit megillető szabadság és igazságosság helyett). Ha az alattvalók képtelenek pénzügyeiket ellenőrizni, akkor alávetett szolgákká és olcsó munkaerő forrásává válnak.

A kézikönyv szerzője ezt követően rátér, hogy közvetlen kapcsolat áll fenn a rendelkezésre álló pénz, valamint az emberek jó közérzete és magatartása között. Ebből azt a következtetést vonja le, hogy lehetséges komputerprogramozás útján az események legvalószínűbb kombinációit (sokkhatásokat) előre prognosztizálni, amelyek biztosítják a társadalom teljes ellenőrzését és a közgazdasági folyamatok általi alávetését (a szilvafa megrázása)…

A kézikönyv ezután a rátér a gazdasági modellek specifikációira, ismertetve a bevételek és kiadások hosszú listáját.

Fő stratégia a félrevezetés

,,A tapasztalat megmutatta, hogy a legegyszerűbb módszer a társadalom ellenőrzésének az elérésére egyrészt az, ha a társadalom műveletlen és tudatlan marad a legegyszerűbb rendszertani ismereteket illetően, másrészt ha gondoskodnak róla, hogy lényegtelen dolgok által megzavart, szervezetlen és félrevezetett legyen.

Mindezt a következőképpen lehet elérni:

(1) Ki kell kapcsolni az emberek értelmét; szabotálni kell agyműködésüket; olyan iskolarendszerre van szükség, amelyben a matematika, a logika, a rendszerelmélet és a közgazdaságtan alacsony színvonalú; le kell értékelni a technikai kreativitást.

(2) Fel kell csigázni az emberek érzelmi-indulati életét; meg kell növelni kényelemszeretetüket, valamint az emocionális és testi tevékenységben való gátlástalanságukat az alábbiak szerint:

(a) könyörtelen érzelmi bántalmak és támadások okozásával (szellemi és érzelmi megerőszakolás); a tömegtájékoztatási eszközökben állandó tűz alatt kell tartani őket a szexszel, az erőszakkal és a háborúval – mindenekelőtt a televízióban és az újságokban.

(b) el kell árasztani őket mindannak a bőséges rendelkezésre bocsátásával, amit akarnak, azaz ,,tápanyagmentes étellel a gondolkodás számára”, és meg kell tőlük vonni azt, amire valóban szükségük van.

(3) Át kell írni a történelmet, valamint a törvényeket, és a társadalmat ki kell szolgáltatni ezeknek a hamisításoknak úgy, hogy az emberek figyelme el legyen terelve valódi személyes szükségleteikről olyan, részükre kiagyalt álszükségletekre, amelyeket tudatosan erőltetnek kívülről rájuk.

Ezáltal el lehet kerülni, hogy érdeklődjenek a társadalom automatizálási technológiájának néma fegyverei iránt, s hogy ezeket felfedezzék. Általános szabály az, hogy hasznot húzhatunk a zavarbaejtésből: minél nagyobb a zavarodottság, annál nagyobb a profit. Ezért a legjobb módszer figyelemelterelő problémák kreálása azért, hogy aztán meg lehessen oldani őket.”

Összefoglalás a félrevezetés témájához

Tömegtájékoztatási eszközök: a tudatosodó társadalom figyelmét el kell terelni a tényleges szociális kérdésekről olyan dolgokra, amelyek valójában nem fontosak.

Iskolák: a tanuló ifjúságot tudatlanságban kell tartani a színvonalas matematikát, az igazi közgazdaságtant, a valódi törvényeket és a nem-meghamisított történelmet illetően.

Szórakozás: a társadalom szórakoztatását egy hatodik osztályos elemista szintjén kell tartani.

Munka: gondoskodni kell arról, hogy a társadalom mindig el legyen foglalva, az embereknek ne legyen idejük a mélyebb gondolkodásra, vissza kell vezetni őket a farmokra a többi tenyészállat közé.

A beleegyezés: győzelem

A néma fegyverek rendszere olyan adatokat használ, amelyeket az engedelmes társadalomtól legálisan – ha nem is mindig jogszerűen – gyűjtöttek össze. A néma fegyverrendszer programozói számára számos adatot az adóhivatal bocsát rendelkezésre… Amikor a kormánynak módjában áll adót szednie és a magántulajdont kártérítés nélkül kisajátítania, akkor ez annak a jele, hogy a társadalom megérett a megadásra és beletörődött a legális visszaélésekbe, valamint a szolgasorba taszításba. Az aratás idejének jó és könynyen számszerűsíthető jele, hogy mekkora azon polgárok száma, akik hajlandóak jövedelemadót fizetni, noha az állam semmit, vagy csak igen kevés érdemleges szolgáltatást nyújt érte cserébe.

Erősítést szolgáló energiaforrások

A primitív gazdaságot meghatározó energiaforrásokat a nyersanyagok és az emberek munkavégzési hajlandósága alkotja. Az emberek készek munkát végezni a hierarchia különböző fokozatain, hogy ennek segítségével meghatározott rangba, pozícióba, szintre vagy osztályba kerülhessenek ezen a hierarchián belül. Minden osztály ellenőrzi a közvetlenül alatta lévő osztályt, amennyiben garantálja a jövedelmi színvonalát, és így fenntartja a társadalmi struktúrát. Ezáltal gondoskodik a maga stabilitásáról és biztonságáról, és a kormány számára is biztosítja ugyanezt.

Az idő múlásával javul a kommunikáció és a képzés. A társadalmi struktúrában elhelyezkedő alsóbb osztályok tagjai tájékozottabbak lesznek, és irigyelni kezdik azokat az előnyöket, amelyeket a felsőbb osztályok tagjai élveznek. Fokozatosan tudomást szereznek az energiarendszerről és arról is, hogy miként tudnak felemelkedni az osztálystruktúrán keresztül. Ez fenyegeti az elit szuverenitását. Ha az alsó osztályoknak ezt a felemelkedését sikerül eléggé elhúzni, akkor az elit ellenőrizheti az energiát, és az emberek munkavégzési hajlandósága többé nem tölti be a lényeges gazdasági erőforrás szerepét. Az emberek hozzájárulásával addig kell számolni, vagyis addig kell hagyni őket dolgozni és egyéb tevékenységeket végezni, ameddig az elitnek sikerül az energia feletti uralmát teljesen megszilárdítania. Ennek az elmulasztása azt eredményezheti, hogy az emberek megakadályozhatják az energiaforrások végleges átadását az elitnek. Fontos világosan látni, hogy az emberi tényező egyelőre még lényeges eszköz a gazdasági energia felszabadításában.

A függőség – mint egy nemzet politikai struktúrája

A gyermekkorból hozott függőségi viszonyoknak a fenntartása utáni öntudatlan vágy a fő oka, hogy egy ország polgárai politikai struktúrát alakítanak ki. Más szavakkal: azt szeretnék, hogy egy emberi isten levegyen a vállukról minden kockázatot, megveregesse a vállukat, begyógyítsa a sebeiket, sült csirkét tegyen az asztalukra, megölelje és ágyba fektesse őket, mesét mondjon nekik arról, hogy minden rendben lesz, amikor reggel felébrednek.

Hihetetlen a társadalomnak ez a kívánsága. Az emberi isten, a politikus pedig meg is tetézi ezt a hihetetlent még több hihetetlennel, amikor az egész világot megígéri és semmit sem teljesít. Ki most a nagyobb hazudozó? A társadalom? Vagy a ,,keresztapa”? A társadalomnak ez a magatartása félelemből, lustaságból és célszerűségből fakadó kapituláció. Ez az alapja a jóléti államnak, mint stratégiai fegyvernek, amely szükséges egy akadékoskodó társadalommal szemben.

A kézikönyv ezután következő fejtegetéseit így foglalhatjuk össze:

A nép politikusokat alkalmaz, hogy

1. biztonságban lehessen anélkül, hogy ezzel a biztonsággal törődnie kellene.

2. valamit elérhessen anélkül, hogy szellemi erőfeszítést tenne érte.

3. lophasson másoktól, hogy megsebesíthesse vagy megölhesse őket anélkül, hogy az életről és a halálról el kellene gondolkodnia.

4. a saját szándékaira vonatkozó felelősséget elkerülhesse.

5. élvezhesse a valóság és a tudomány előnyeit anélkül, hogy erőfeszítéseket tenne a valóság pontos megfigyelésére és a tudományos eredmények tanulmányozására.

Hatalmat adnak a politikusoknak háborús gépezet létrehozására azért, hogy

1. gondoskodjanak a nemzet/az anyaméh túléléséről.

2. a nemzetet/anyaméhet bármely oldalról történő támadástól megvédjék.

3. a nemzetet/anyaméhet fenyegető ellenséget megsemmisítsék.

4. A nemzet/anyaméh stabilitása érdekében elpusztítsák saját országuk azon polgárait, akik nem akarnak alkalmazkodni.

A politikusoknak számos ,,kvázi katonai” foglalkozása van, amelyek közül a legalacsonyabb rangú a rendőrök (ők a katonák); ezután jönnek az ügyvédek és a könyvvizsgálók, akiket mint kémeket és szabötőröket alkalmaznak; őket követik a bírák, akik parancsokat osztogatnak és a katonai üzleteket vezetik, hogy eladják, ami a piacon kapható. A nagyiparosok töltik be a tábornokok szerepét. Az egyesített nagyvezérkar elnöksége pedig a nemzetközi bankárokból áll. Az emberek tudják, hogy olyan paródiát játszanak a politika színházában, amelyet a saját adójukból (beleegyezés) finanszíroznak, de inkább alávetik magukat ennek a bohózatnak, semhogy lelepleződjenek, mint álszent képmutatók.

A nemzet két különböző részre válik szét: a tanulékony nemzetrészre (ez a nagy csendes többség) és a politikai nemzetrészre. Ez utóbbi a tanult nemzetrésznél marad, amelyet megtűr, hogy kiszívhassa a velőjét, amíg elég erőssé válik, hogy aztán elszakadjon, és felfalja elődeit.

További oldalain a kézikönyv a katonai szolgálattal foglalkozik. Leírja, hogyan lehet azt matematikailag modellezni, és hogy miért nem lehet megszüntetni. Ez utóbbi alátámasztására hat tényezőt sorol fel a tanulmány szerzője: egyéni agymosás, beprogramozás; az apák unszolása, akik nem akarnak szégyenkezni a fiaik miatt; a családok felbomlasztása, hogy az anyák ne szálljanak szembe a katonai szolgálattal; a fiatal férfi fenyegetettsége: ,,áldozat nélkül nincs barátod, becsületed és szerelmed”; a leánytestvér, akit az apa kényeztet, ugyanezt várja el jövendő férjétől – kerüljön, amibe kerül; és végül az a körülmény, hogy aki nem használja az agyát, az nem jobb annál, mint akinek nincs is agya.

A Behold A Pale Horse című könyv szerzője, Milton William Cooper amerikai olvasóihoz fordulva a következő zárómegjegyzéseket fűzi a könyve első fejezetében ismertetett titkos kézikönyvhöz:

,,Most már megkapták a felvilágosítást. Ez a fejezet csak könyvem elejére kerülhetett. Az itt megfogalmazott eszmékkel le kell számolni a könyv további fejezeteinek a megértéséhez. Most már láthatják azokat a lépéseket, amelyeket az elit ennek az egykor nagy nemzetnek az alávetésére tett az általa indított háborúban, s azokat is, amelyeket a jövőben kíván tenni. Az elit tagjai többé nem tehetnek úgy, mintha ártatlanok lennének. Összeesküvésük letagadása süket fülekre fog találni. Ez a könyv annak a nevelésnek a része, amely az amerikaiak kezébe adja azokat a fegyvereket, melyekre az elkövetkező hónapokban és években, az új világrend megszületésének időszakában, szükségük lesz

Sokan azzal fognak érvelni, hogy a ,Csendes háború néma fegyverei’ csalás, egy szóhalmaz, amiért szerzője sem elismerést nem várt, sem felelősséget nem vállalt. Akik ezt teszik, semmibe veszik a dokumentumban található igaz megállapításokat. Azért ignorálják ezeket az igazságokat, mert azok ítéletet mondanak a saját tudatlanságuk felett, és ezt nem képesek elviselni.

Az először 1969-ben fellelt dokumentum helyesen írja le a később bekövetkezett eseményeket. Ezeket nem lehet sem ignorálni, sem letagadni. Igazságai nem tagadhatók, vagy lerázhatók. Üzenete a következő: El kell fogadniuk, hogy birkaként viselkednek, és a birka-lét utolsó következménye a szolgaság. Vagy pedig fel kell készülniük a harcra, szükség esetén a halálra, hogy a szabadsághoz való jogukat megtarthassák. Ez az utolsó mondat az igazi oka annak, amiért az emberek nem veszik figyelembe a ,csendes háború néma fegyvereit’. Az emberek vonakodnak bevallani, hogy birkaként viselkedtek. Nem készek küzdeni a szabadságért, és ha kell, meghalni érte. Ez vádirat az Egyesült Államok polgárai ellen. És a Csendes háború néma fegyverei-ben található információknak ez az abszolút bizonyítéka.”

William Cooper szavaihoz a magunk részéről azt fűzzük hozzá, hogy az itt ismertetett kézikönyv a társadalomtudományok matematikai és természettudományos módszerekkel történő kiegészítésének – egzaktá tételének – a szándékával készült. Tudományos program kívánt lenni. Ez a pozitivista megközelítés még az 1950-es években is divatos volt. Az az illúzió táplálta, hogy a matematikai módszerek segítségével objektív, a természettudományokkal azonos fokon egzakt tudományokká lehet átalakítani a társadalomtudományokat. A természettudományos problémák azonban konvergensek, s elvileg véglegesen megoldhatóak. Ezzel szemben minden olyan tudomány problémái divergensek, vagyis nem válaszolhatóak meg egyetlen helyes megoldással, amelyben központi szerepe van az embernek (ilyenek az embertudományok, a társadalomtudományok, és ilyen a közgazdaságtan is). Amíg a divergens problémákra egyszerre több helyes válasz is adható, addig a konvergensekre – végsősoron – csak egy helyes válasz létezik, legalábbis elvileg. A divergens problémákra adható ellentétes válaszok oka az emberi életet jellemző olyan alapvető tulajdonságok, amelyeket csak ellentétpárokkal lehet megragadni, mint pl. a növekedés és pusztulás, az élet és halál, a szabadság és a rend. Még akkor is, ha öntudatlan állatnak (birkának) tekinti valaki az embert – amint ezt a kézikönyv szerzője teszi –, az ember akkor is élőlény marad, tehát matematikai absztrakciókkal és módszerekkel véglegeset nem lehet róla bizonyítani.

Mindez nem von le abból, hogy a kézikönyvben leírt program segítségével a pénzuralom korszakának számos olyan jelensége megmagyarázható, amelylyel nap nap után szembesülnünk kell, de amelyek okaira vonatkozóan eddig nem ismertük a helyes választ.

A kézikönyv másik szembetűnő jellemzője, hogy erőteljesen alkalmazza a Freud és munkatársai, valamint követői által kifejlesztett pszichoanalízis elméletét és módszereit a társadalom és az egyes ember manipulálására. Mivel a lélektan tudománya egyelőre számos versengő iskolából áll, és irányzatainak a terminológiája még nem egységesült, a kézikönyv által alkalmazott pszichoanalitikus terminológia csak fenntartással fogadható el, mert egyrészt egyoldalú szemléletet tükröz, másrészt már a pszichoanalízis is túlhaladta a kézikönyvben is alkalmazott számos megállapítását.

Most rátérünk a másik, hasonló tartalmú titkos dokumentum ismertetésére. Címe: Report from the Iron Mountain (Jelentés Iron Mountainból, a továbbiakban: Jelentés)

A tanulmányt tömörítve ismertetjük. A szó szerint átvett részleteket idézőjelben közöljük.

A tanulmány önmaga által megjelölt célja feltárni a társadalom stabilizálásának különböző módozatait. A társadalom kifejezést a szerzők a kormányzás szinonimájaként használják, a stabilizáció pedig megőrzést, fenntartást jelent a szóhasználatukban. Már a Jelentésnek nevezett tanulmány elején világossá válik, hogy készítőinek célja azoknak a módozatoknak az elemzése, ahogyan egy kormányzati rendszer uralmon maradhat, ahogyan ellenőrizni tudja polgárait, és ahogyan meg tudja akadályozni, hogy fellázadjanak ellene. A tanulmány mellőzi az erkölcs figyelembevételét, és nem foglalkozik a jó vagy a rossz kérdéseivel. Hasonlóan mellőzi a szabadság és az emberi jogok kérdéskörét, az ideológiai megközelítést, a hazafiság és a vallási értékrendszer szempontjait. Kizárólag a hatalom megtartására összpontosít. Erről így ír a Jelentés:

,,A korábbi tanulmányok – mint megdönthetetlen értéket – kívánatosnak tartották a társadalmi békét, fontosnak az emberi életet, a demokratikus intézmények felsőbbrendűségét, a legnagyobb ,jót’ a legtöbb ember számára, az egyén ,méltóságát’, a maximális és tartós egészséget, s a többi hasonló előfeltevést, hogy velük igazolják a társadalmi békével kapcsolatos kutatások szükségességét. Mi ezt nem tartottuk fontosnak. Gondolkodásunkban kísérletet tettünk a természettudományos módszerek alkalmazására. Ennek nem a kvantifikáció a fő jellemzője, ahogyan azt széleskörben hiszik, hanem Whitehead szavaival kifejezve az, hogy mellőz minden értékítéletet; minden esztétikai és morális megítélést.”

A Jelentés szerint a múltban a háború volt az egyedüli megbizható eszköz ennek a célnak az elérésére. Csak háború, vagy háborús fenyegetés idején bizonyultak elég engedékenynek a tömegek arra, hogy panasz nélkül viseljék a kormányzat igáját. Az ellenség hódításától és az általa való kirablástól való félelem szinte bármilyen tehernek az elviselését elfogadhatóvá teszi. A háború alkalmas az emberi szenvedélyek, és a nemzet vezetőihez fűződő hazafias érzések felkeltésére. A győzelem érdekében a polgárok készek meghozni minden áldozatot. Az ellenszegülést árulásnak tekintik. Béke idején azonban neheztelnek a magas adókért, a bürokratikus beavatkozásokért, és azért, ha hiányzik valami. A tömegek, amikor nem tisztelik vezetőiket, veszélyessé válnak. Egyetlen kormányzat sem maradt fenn hosszabb időn át ellenségek és fegyveres konfliktus nélkül. A háború éppen ezért mindig elengedhetetlen feltétele volt a ,,társadalom stabilizálásának”. A Jelentés szó szerint ezeket írja:

,,A háború nemcsak lényeges a nemzetek, mint politikai képződmények, létezéséhez, hanem nélkülözhetetlen szilárd politikai struktúrájuknak a fennmaradásához is. Enélkül egyetlen kormány sem volt képes elérni, hogy a társadalom belenyugodjon a ,legitimációjába’, vagy elismerje jogát az uralomhoz. A háború lehetősége nyújtja a külső kényszerűség érzését, amely nélkül egyetlen kormányzat sem tudja hosszabb időn át megtartani a hatalmat. A történelem példák sorával bizonyítja, hogy az a rendszer, amely nem volt képes hitelesen fenntartani a háborús fenyegetettséget, az felbomlott a magánérdekek ereje, a társadalmi igazságtalanság által kiváltott ellenállás, vagy más dezintegráló tényezők következtében. A társadalom struktúrája számára a háborús fenyegetettség a fő politikai stabilizáló tényező… Ez lehetővé tette a társadalmak számára, hogy fenntartsák a szükséges osztálykülönbségeket, s biztosította a polgárok alávetését az államnak azon származékos háborús jogosítványok segítségével, amelyek benne foglaltatnak a nemzet fogalmában.”

A társadalmi béke új meghatározása

A Jelentés szerint a történelmi fejlődés olyan pontjához közeledünk, amikor már nem működnek a korábbi formulák. Miért? Azért, mert ma már lehetséges olyan világkormányzat létrehozása, amelyben valamennyi nemzet meg lesz fosztva fegyveres erejétől, és egy világ-hadsereg tartja fenn a rendet. Ezt a helyzetet nevezik békének. ,,A béke szó jelentése a mi használatunkban… magába foglalja az általános és teljes leszerelést.” – írja a tanulmány. E forgatókönyv szerint a független nemzetek megszűnnek, és a kormányoknak többé nem lesz lehetőségük háború viselésére. Sor kerülhet a világ-hadsereg katonai akcióira az engedetlen politikai alrendszerek ellen, de ezeket békefenntartó műveleteknek fogják hívni, a katonákat pedig békefenntartóknak. Mindegy, hogy mennyi érték lesz elpusztítva és mennyi vér kerül kiontásra, a lőszernek használt golyók ,,békés” golyók lesznek, a bombák pedig – szükség esetén még az atombombák is – ,,békés” bombák.

A jelentés ezt követően felteszi a kérdést: lesz-e a jövőben valami, ami megfelelően helyettesítheti a háborút? Mit használhat egy helyi kormányzat – és mit a világ kormányzat – a saját maga legitimizálására és hatalmon tartására? A tanulmány azt tűzte maga elé, hogy megválaszolja ezeket a kérdéseket.

A szolgaság kifinomult formája

A kötelező katonai szolgálattal kapcsolatosan rámutat a tanulmány arra, hogy az állandó hadseregek egyik előnye, hogy lehetővé teszi a kormányzat számára a máskéntgondolkodó és társadalomellenes elemek elhelyezését. Békeidőben a kényszermunka-zászlóaljaknak azt lehet mondani, hogy a szegénység ellen küzdenek, hogy tisztává teszik földünket, hogy a gazdaságot támogatják, hogy a közjót szolgálják valamilyen módon. Valamennyi tinédzsert be kell vonni a szolgálatba, különösen életüknek abban a szakában, amikor leginkább hajlamosak szembeszállni a tekintéllyel. Idősebb embereket is be kell sorozni, hogy ledolgozzák az adóhátralékukat vagy pénzbüntetésüket. A máskéntgondolkodókat súlyos bírságokkal kell sújtani a ,,politikai gyűlölködésért” és ,,politikailag helytelen” magatartásukért úgy, hogy végül valamennyien a kényszermunka-egységekbe kerüljenek. Erről ezt tartalmazza a jelentés:

,,Megvizsgáljuk az idő próbáját kiállt katonai intézményeket azért, hogy a társadalmi struktúrában elfogadható szerepet biztosítsanak az antiszociális elemek számára… A jelenlegi eufemisztikus kliséknek – ,ifjúsági bűnözés’ és ,elidegenedés’ – minden korban megvannak a megfelelőik. A korábbi időkben a katonaság foglalkozott ezekkel a jelenségekkel rendszerint zsaroló bandák vagy nyílt szolgaságba taszítás útján, anélkül, hogy bonyolították volna a dolgot a jog által előírt eljárási szabályokkal…

A legtöbb javaslat, amely a társadalomtól elidegenedett elemek ellenőrzésének a háború utáni problémájával foglalkozik, megoldásként – így, vagy úgy – a ,békehadtest’ valamelyik variánsához jut el, vagy az úgynevezett ,munkahadtestekhez’. Úgy tekintik a társadalmilag elégedetlen, a gazdaságilag felkészületlen, a lelkileg nehezen kezelhető, a kemény maghoz tartozó ,delikvenseket’, a javíthatatlan ,rendbontókat’ és a társadalom munkába nem állítható részét, mint akik valamiképp átalakíthatóak a társadalom szolgálatára többé-kevésbé alkalmas egyénekké olyan fegyelmezés által, amelynek a modellje a katonai szolgálat…”

A társadalom potenciális ellenségeinek kontrolljára további lehetséges megoldás a rabszolgaságnak az újrabevezetése valamilyen álcázott formában, amely összeegyeztethető a modern technológiával és a politikai folyamatokkal… Több mint valószínű, hogy a rabszolgaság kifinomult formájának kifejlesztése a béke világában a társadalmi kontroll elengedhetetlen feltétele lesz. Tény, hogy meglepően kevés változtatás szükséges ahhoz, hogy a katonai fegyelmi szabályzat át legyen alakítva a szolgaságba taszítás eufemisztikus formájává; az első logikai lépés lenne az ,,univerzális” katonai szolgálat valamilyen formájának a bevezetése.

A véres játékok

A tanulmány megvizsgálja azokat a lehetőségeket, amelyek által a közönséget le lehet kötni olyan tartalmatlan, léha aktivitással, amely elvonja tőle az időt, hogy részt vegyen a politikai küzdelemben vagy az ellenállásban. Közönséges játékprogramok a médiumokban, a pornográfia és helyzetbohózatok fontos szerepet játszhatnak, de a véres játékprogramok tekinthetők a legtöbbet ígérő lehetőségnek valamennyi közül. A véres játékok olyan küzdősportok egyének vagy csapatok között, amelyek eléggé erőszakos természetűek ahhoz, hogy a nézők számára lehetővé tegyék frusztrációik másodkézből való kiélését. Ezeknek az eseményeknek minimum szenvedélyes csapatlojalitást kell gerjeszteniük a szurkolók részéről, és magukba kell foglalniuk a szereplők részéről a testi fájdalom és sérülés okozásának a lehetőségét. E célból még jobb, ha vérrontásra is sor kerül, és ha még a halál is lehetséges. Az átlagember betegesen csüng az erőszak és a vér látványán. Ha egy szálloda tetején megjelenik egy öngyilkosjelölt, akkor az összegyűlt tömeg ütemesen kiabálja: ,,Ugorj! Ugorj!”. Az autók csaknem megállnak az autópályán, hogy megbámulják egy baleset áldozatait. Amikor a tanulók összeverekednek egy iskolaudvaron, nyomban nézők állják körül a verekedőket. A boksz-, rögbi- és hokimérkőzéseket, az autóversenyeket naponta közvetíti a televízió, lelkes szurkolók millióit vonzva, akik azonnal reagálnak minden veszélyes pillanatra, minden kemény ökölcsapásra, törött csontra, kiütésre, az elájult vagy esetleg meghalt versenyző elvitelére. Ily módon oldódik a ,,társadalommal szembeni” dühük és átkerül a szembenálló csapatra. A római császárok pontosan ebből a célból hozták létre a cirkuszi játékokat, a gladiátorversenyeket, valamint a vadállatok által történő nyilvános kivégzéseket.

Elemezve a véres játékok lehetséges következményeit a Jelentés az Iron Mountain-ból megállapítja, hogy nincs a háborút megfelelően helyettesítő módszer. Kétségtelen, hogy az erőszakos sportok hasznos eltérítő eszközök, és ténylegesen lehetővé teszik az ürességből fakadó feszültség levezetését, a szenvedélyes csoportlojalitást, de hatásuk a nemzet pszichéjére nem hasonlítható a háborús hisztéria intenzitásához. Amíg nem sikerül jobb alternatívát találni, addig a világkormányzat létrehozását el kell halasztani azért, hogy a nemzetek háborút viselhessenek egymással szemben.

Találni egy hiteles, globális fenyegetést

Háború idején a legtöbb polgár panasz nélkül elfogadja alacsony életminőségét és lojális marad a vezetőihez. A háború megfelelő helyettesítőjének ugyanezt a reakciót kell kiváltania. Éppen ezért olyan új ellenséget kell találni, amely az egész világot fenyegeti, és az ellenség általi fenyegetettségnek legalább olyan elrettentőnek kell lennie, mint magának a háborúnak. A Jelentés hangsúlyozza ezt a nézőpontot:

,,Az elkötelezettséghez ok szükséges, az ok pedig megkíván egy ellenséget. Ez nyilvánvaló; a kritikus pont az, hogy az ellenség, amely meghatározza az okot, valóban félelmetes kell hogy legyen. Röviden szólva az ellenség feltételezett hatalmának – méreteiben és komplexitásában – el kell érnie a társadalomét, hogy megfelelő elkötelezettséget tudjon kiváltani maga iránt. Ma természetesen ennek a hatalomnak példa nélkül állóan nagynak és félelmetesnek kell lennie.”

Az első szempont egy ilyen megfelelő méretű fenyegetést jelentő globális ellenséggel szemben az volt, hogy nem kell reálisnak lennie. Egy reális fenyegetés természetesen jobb lenne, de egy kitalált fenyegetés is megfelelhet a célnak – feltéve, ha elég meggyőzőnek és reálisnak tűnik a tömegek számára. A közvélemény sokkal inkább hajlik arra, hogy higgyen a fikciókban, mint mások. A hiszékenység fontosabb, mint az igazság.

Megvizsgálták a szegénységet, mint egy lehetséges globális ellenséget, de elvetették, mert nem találták elég félelmetesnek. A világ legtöbb része máris szegénységben él. Csak azok tekintenék globális fenyegetésnek, akik még soha nem tapasztalták meg, mi a szegénység. Az emberiség többi része számára ez a mindennapi élet megszokott ténye.

Komoly figyelmet szenteltek annak az elképzelésnek, hogy a világűrből idegenek inváziót hajtanak végre a Földön. A jelentés megemlíti, hogy ebben az irányban már több kísérletet is végeztek. A közönség reagálása azonban nem volt eléggé kiszámítható, mert a fenyegetés nem volt eléggé ,,hiteles”. Erről ezt írja a Jelentés:

,,A háború politikai helyettesítését célzó erőfeszítések döntő problémája a hihetőség. Éppen ez volt az, amiért a világűr-versenyjavaslatok, amelyek nagyon jól megfeleltek volna a háború gazdasági helyettesítésére, kevésnek bizonyultak. A legambíciózusabb és legfantasztikusabb világűri projekt sem képes felidézni az emberekben a külső fenyegetettség érzését. Hevesen vitatták, hogy egy ilyen fenyegetés lenne a ,társadalmi béke utolsó reménye’ stb., amely egyesítené az emberiséget a más bolygókról érkező ,űrlények’ pusztító támadásával szemben. Lehetséges, hogy a ,repülő csészealjakkal’ kapcsolatos néhány nehezen megmagyarázható incidens az elmúlt években valójában ebben az irányban folytatott kísérletek voltak. Ha ez tényleg így van, akkor ezek a kísérletek aligha tekinthetők bátorítónak.”

A Jelentést 1966-ban hozták nyilvánosságra, amikor idegenek, űrlények jelenléte még igen messzinek tűnt egy átlagember számára.

A következő években azonban ez a felfogás változott. A lakosságnak egyre növekvő része már hisz abban, hogy bolygónkon túl is létezhetnek az értelmes élet formái, és ezek az űrlények figyelemmel kísérhetik a mi civilizációnkat. Nem az a kérdés, hogy ez a hit helyes vagy helytelen. A lényeg az, hogy a drámai találkozás, amelyet a televízió-hálózatok sugároznak – még akkor is, ha teljes egészében komputerekkel előállított grafikák, vagy az égre vetített lézersugarakkal előállított jelenségek –, felhasználható arra, hogy a nemzetek pánikszerűen meneküljenek a világkormányzathoz, hogy az megvédje a Földet a világűri lények inváziójától. Ezzel szemben ha ezek az űrlények békés szándékúak, akkor az alternatív forgatókönyv az lenne, hogy szükség van egy világkormányzat megalakítására, amely tárgyal az egyetemes emberiség nevében, s ez a világkormány képviseli őt a galaktikus föderációban. Mindkét forgatókönyv ma sokkal hihetőbb lenne, mint amilyen volt 1966-ban.

A környezetszennyezés modellje

A használható globális fenyegetés kreálására a végső pályázó a környezetszennyeződés volt. A tanulmány szerzői úgy vélték, ez lehet a legsikeresebb, mivel megfigyelhető feltételekhez lehet kapcsolni – olyanokhoz, mint a szmog vagy vízszennyeződés, más szavakkal ezt tényekkel lehet alátámasztani, s éppen ezért hihetőbb. Olyan jóslatokat lehet készíteni, amelyek Földünk végét vetítik elénk, amely legalább olyan szörnyűséges, mint az atomháború. Az ilyen előrejelzések pontossága nem fontos. Céljuk nem a tájékoztatás, hanem a megfélemlítés. Még az is szükségessé válhat, hogy szándékosan megmérgezzék a környezetet, hogy az előrejelzések még meggyőzőbbek legyenek, és hogy rá lehessen irányítani a közvélemény figyelmét az új ellenséggel szembeni harcra, amely félelmetesebb, mint egy másik nemzetből, vagy akár a világűrből érkező támadó. A tömegek hajlandóbbak elfogadni a csökkenő életszínvonalat, az adóemeléseket és az életükbe történő bürokratikus beavatkozásokat, ha azt annak az árnak tekintik, amit a ,,földanya megmentéséért” kell fizetni. Ha sikerül elültetni a lakosság tudatalattijában a környezetszennyezésből származó halál és pusztulás vízióját, akkor az ellene folytatott globális küzdelem valóban pótolhatja a háborút, mint kontrollmechanizmust.

Valóban ezt mondja a Jelentés Iron Mountainből? Valóban ezt írják a Jelentés készítői. Idézzük szavaikat:

,,Amikor a háború hihető helyettesítését kell megoldanunk… a ,pótellenségnek’ olyannak kell lennie, amely a pusztulás azonnalibb, érezhetőbb és közvetlenebb veszélyével fenyeget. Ennek igazolnia kell a ,vérdíj’ megfizetését az emberi élet számos területén. Ebben a vonatkozásban az előbb jelzett lehetséges helyettesítő-veszélyek nem elégségesek. Egyetlen kivétel lehet, a környezetszennyeződési modell, ha a társadalmat fenyegető veszély valóban küszöbön álló. A fiktív modelleknek különösen meggyőzőeknek kell lenniük, amelyeket aláhúz az élet nem elhamarkodott, tényleges feláldozása… Elképzelhető például, hogy a környezet nagyméretű szennyeződése végsősoron helyettesítheti a nukleáris fegyverek által okozott pusztulás lehetőségét, mint az emberi faj túlélését nyilvánvalóan fenyegető legnagyobb veszély. A levegő mérgezése, az élelmiszerek és az ivóvíz fő forrásainak a szennyeződése már előrehaladott állapotban van, és első pillantásra ígéretesnek tűnik ebben a vonatkozásban; olyan fenyegetést jelentenek, amely ellen csak társadalmi szinten és a politikai hatalom igénybe vételével lehet védekezni…

Igaz az is, hogy a szennyeződés mértékét ebből a célból szelektíven növelni lehet… A környezetszennyeződés problémáját azonban olyan széleskörben népszerűsítették a közelmúltban, hogy valószínűtlennek látszik politikailag elfogadható módon végrehajtani egy olyan programot, amely a környezet szándékos szennyezését célozza.

Bármennyire is valószínűtlen, hogy az említettek közül kerül ki a lehetséges alternatív ellenség, hangsúlyoznunk kell azonban, hogy találni kell egyet, amely elég nagy és hihető, ha a társadalmi békéhez való átmenetet a társadalom szétesése nélkül szeretnénk megvalósítani. Igen valószínű – megítélésünk szerint –, hogy egy ilyen fenyegetést ki kell találni."

A Jelentés az Iron Mountain-ből hitelessége

G. Edward Griffin, a The Creature from Jekyll Island című, 1994-ben megjelent, hatalmas tényanyagra támaszkodó könyvében (516-tól 536-ig terjedő oldalakon) így foglalja össze a Report from the Iron Mountain történetét:

,,Maga a Jelentés azt állítja, hogy egy 15 tagú speciális tanulmányi csoport készítette, és tagjainak a személyazonosságát nem hozzák nyilvánosságra. A csoport egyik tagja azonban úgy érezte, hogy a Jelentés túlságosan fontos ahhoz, hogy titokban maradjon. Ez a kutató teljesen egyetértett a Jelentés konklúzióival, csupán abban különbözött többi társától, hogy véleménye szerint ezt a jelentést több embernek el kell olvasnia. Ez a kutató átadta az ő személyes példányát Leonard Lewinnek, egy jól ismert vezércikkírónak és írónak, aki megállapodott a Dial Press-szel, hogy az publikálni fogja. Ezt követően a Dell Publishing újranyomta a tanulmányt.”

Mindez Johnson elnök kormányának időszakában történt, s az elnök nemzetbiztonsági ügyekben illetékes speciális tanácsadója ekkor Walt Rostow volt, aki egyben a New York-i székhelyű Council on Foreign Relations-nak (CFR-nek) is a tagja. Walt Rostow azonnal bejelentette, hogy a Jelentés hamisítvány. Herman Kahn, a Hudson Institute igazgatója, a CFR tagja, ugyancsak azt mondotta, hogy a Jelentés nem hiteles. A Washington Post – amelynek a tulajdonosa és főszerkesztője Katharine Graham, a CFR tagja – szórakoztató szatírának nevezte a dokumentumot. A Time magazin, amelyet Henry Luce, ugyancsak a CFR tagja, alapított, ügyes kacsának nyilvánította a Jelentést. Ezt követően 1967. november 26-án Herschel McLandress (ez az írói álneve John Kenneth Galbraith-nek, a Harvard Egyetem világhírű professzorának) a Washington Post-ban részletes ismertetést közölt a Jelentésről. Galbraith, aki szintén a CFR tagja, kijelentette, hogy első kézből van tudomása a Jelentés hitelességéről, mert őt is meghívták, hogy vegyen részt annak elkészítésében. Noha ő nem lehetett tagja hivatalosan a kutatócsoportnak, mégis időről időre konzultáltak vele és megkérték, hogy tartsa titokban ezt a projektet. Továbbá azt is elmondotta, hogy nem tartja bölcsnek a Jelentés publikálását, noha annak a következtetéseivel teljesen egyetért. Ezeket írta Galbraith:

,,Személyi szavahihetőségemmel támasztom alá ennek a dokumentumnak a hitelességét, és kész vagyok tanúvallomást tenni konklúzióinak érvényességéről. Fenntartásaim csak arra vonatkoznak, hogy bölcs dolog volt-e nyilvánosságra hozni egy nyilvánvalóan felkészületlen publikum számára.” Hat héttel később az Associated Press jelentette Londonból, hogy Galbraith még ennél is továbbment, és tréfálkozva bevallotta, hogy ,,ő is tagja volt a konspirációnak”. Mindez azonban nem rendezte a kérdést. A következő nap Galbraith visszakozott. Amikor megkérdezték az ő ,,konspirációs” nyilatkozatáról, azt válaszolta:

,,II. Károly óta először marasztalható el a Times téves idézésben… Semmi sem tud eltéríteni attól a meggyőződésemtől, hogy azt vagy Dean Rusk, vagy pedig Mrs. Claire Booth Luce írta.” A riportert, aki az eredeti interjút készítette, zavarba hozta ez a kijelentés, és további kutatást végzett. Hat nappal később ezt jelentette:

,,A téves idézés olyan veszélyforrás, amelynek Galbraith professzor ki van téve. A Cambridge-i Varsity című újság legutóbbi kiadása idézi a következő magnószalagra rögzített párbeszédet:

Az interjú készítője: Ismeri Ön a Report from the Iron Mountain készítőjének a személyazonosságát?

Galbraith: Általánosságban véve én is tagja voltam a konspirációnak, de magam nem vagyok a Jelentés szerzője. Én mindig azt feltételeztem, hogy a szerző ugyanaz a személy, aki a bevezetést írta: Mr. Lewin.”

Amint látható, Galbraith legalább három alkalommal nyilvánosan megerősítette a Jelentés hitelességét, de tagadta, hogy azt ő írta volna. Nos, akkor ki írta? Leonard Lewin volt végül is a szerzője? 1967-ben azt mondotta, hogy nem. De 1972-ben már állította, hogy ő készítette a Jelentést. A New York Times Book Review rovatában így fogalmazza meg Lewin az álláspontját:

,,Én írtam a Jelentést, annak teljes szövegét… Az volt a szándékom, hogy provokatív formában vessem fel a háború és a béke kérdéseit.”

Néhány évvel ezt megelőzően William F. Buckley, a neves kolumnista (vezércikkíró), ugyancsak azt mondta a New York Times-nak, hogy ő a Jelentés szerzője. Igaz, hogy láthatóan rejtett gúnnyal tette ezt a kijelentést, de végül is kinek és mit higgyünk?

G. Edward Griffinnel egyetértően mi is megállapíthatjuk, hogy ez a sok ellentmondás és mellébeszélés lényegében nem változtat semmin. Számunkra az a fontos, hogy akár egy think-tank tanulmány a Jelentés, akár egy politikai szatíra, hiteles magyarázatot ad a minket körülvevő valóságra. Tekintet nélkül az eredetére, az abban kifejtett elgondolások minden részletükben végrehajtásra kerülnek. Az egyetlen, amit tennünk kell, kézbe venni a Jelentést és a napi sajtót, s máris látni fogjuk, hogy az amerikai élet minden jelentős trendje megegyezik azzal a tervvel, amelyet a Jelentés körvonalaz. Így számos olyan dolog világossá válik, amely egyébként felfoghatatlan lenne: a külföldi segélyprogram, a pazarló költekezés, az amerikai ipar leépítése, a Munkahadtestek, a Békehadtestek, a fegyverzet-ellenőrzés, a federális szintű rendőrség, az FBI hatáskörének példa nélkül álló megnövelése, a szovjethatalom nyilvánvaló hanyatlása és a Szovjetunió felbomlása, az ENSZ-haderő, a leszerelés, a világbank, a világpénz, a nemzeti függetlenség feladása szerződéseken keresztül és a mesterségesen szított ökológiai hisztéria. A Jelentés pontos összefoglalása annak a tervnek, amely megformálta jelenünket. Ez a terv most már jövőnket alakítja. És nemcsak Amerika jövőjét.

A környezetvédelem, mint a háború helyettesítője

Egy egész könyvet igényelne annak a bizonyítása, hogy a környezetünk pusztulására vonatkozó jóslatok túlnyomó része eltúlzott és hamis ,,tudományos tanulmányokon” nyugszik. De könnyen lehet ilyen bizonyítékokat találni akkor is, ha valaki csupán azokat az adatokat és feltételezéseket vizsgálja meg, amelyeken ezek az előrejelzések alapulnak. Ennél fontosabb azonban az a kérdés, hogy az áltudományos kutatásokra alapozott, világvégét jósoló forgatókönyveket miért népszerűsíti kritikátlanul a CFR által ellenőrzött tömegtájékoztatás? További érdekes kérdés, hogy a radikális környezetvédő csoportok miért szállnak síkra szocialista elvekért és gazdaságellenes programokért, amelyeket bőkezűen pénzelnek a CFR által dominált alapítványok, bankok és korporációk, vagyis pontosan azok, akik látszatra a legnagyobb vesztesei lennének annak, ha ilyen programok megvalósulnának? A Jelentés választ ad ezekre a kérdésekre.

Azt is kifejtette, hogy ezekben a kérdésekben nem fontos az igazság. Csak az számít, hogy mit lehet elhitetni az emberekkel. A hiszékenység a kulcsszó és nem a valósághűség. A környezetszennyeződés valóban akkora, hogy hihetővé teszi bolygónk pusztulását valamikor a harmadik évezredben. Csupán a tömegtájékoztatás közreműködésére és kellő mennyiségű ismétlésre van szükség. Ez a terv nyilvánvalóan működik. Az ipari nemzetek népeit dokumentumok, drámák, filmek, balladák, poémák, matricák, poszterek, menetelések, beszédek, szemináriumok, konferenciák és koncertek ezreivel vették tűz alá. Senki nem vonja kétségbe, hogy a Föld gazdasági életét és az egyes nemzeteket komoly környezeti károk érték. Talán mindegy lenne, hogy bolygónk, amelyen élünk, beteg és haldoklik? – kérdezheti e sorok olvasója. Hogyan lehet akkor mindaz hamis, amit a tömegpropaganda terjeszt?

Miközben a környezetvédő mozgalmak követői Földünk pusztulásának a víziójával vannak elfoglalva, vessünk egy pillantást arra, hogy mit gondolnak a vezetők. Az első Föld Napját 1970. április 22-én, a Rio de Janeiróban tartott csúcstalálkozón határozták el, amelyen részt vettek a világ minden tájáról érkező környezetvédők és politikusok. Ezen a tanácskozáson széles körben terjesztettek egy könyvet, amely a Környezetvédelmi Kézikönyv címet viselte. A könyv fő mondanivalóját Richard A. Falk, a Princeton Egyetem professzora, a CFR tagja írta. Falk szerint négy, egymással összefüggő fenyegetés veszélyezteti planétánkat – a tömegpusztító háborúk, a túlnépesedés, a környezetszennyeződés és az erőforrások kimerülése. Ezután kijelentette:

,,Mind a négy probléma közös oka az, hogy a szuverén államok képtelenek irányítani az emberiség ügyeit a XX. században.”

A kézikönyv – híven követve a CFR vonalát - felteszi a kérdést:

,,Elfogadhatóak-e még a nemzetállamok, amikor képessé váltak arra, hogy egy délután leforgása alatt elpusztítsák egymást? … Milyen árat hajlandók fizetni az emberek az emberiség tartósabb megszervezéséért – több adót, lemondást a nemzeti lobogóról, esetleg néhányat a nehezen megszerzett szabadságjogokból?”

1989-ben a CFR ellenőrzése alatt álló Washington Post megjelentetett egy cikket, amelyet George Kennan írt, és amelyben a következőket javasolja:

,,Ehelyett nekünk egy olyan korszakra kell készülnünk, amelyben nem a Szovjetunió a nagy ellenség, hanem Földgolyónk – civilizált életet fenntartó – struktúrájának a gyors rosszabbodása.”

1990. március 27-én a CFR által ellenőrzött New York Timesban Michael Oppenheimer, CFR-tag a következőket írta:

,,A globális felmelegedés, az ózonréteg vékonyodása, az erdők pusztulása és a túlnépesedés az a négy lovas, amely a XXI. század apokalipszisében feltűnik… Amint a hidegháború lassan véget ér, a környezetvédelem válik a nemzetközi biztonság első számú problémájává.”

Lester Brown, CFR-tag, aki a Worldwatch Institute (Világmegfigyelő Intézet) vezetője, az intézet évi jelentésében, amelynek címe A világ helyzete 1991-ben, megállapította:

,,A Földgolyónkért vívott küzdelem lép az ideológiai küzdelem helyébe, mint az új világrend meghatározó témája.”

Az emberiség a célpont

A globális tervezők Római Klub néven ismert csoportja évente tesz közzé olyan, a világ pusztulását megjósoló forgatókönyveket, amelyek a túlnépesedésre és az éhezésre hivatkoznak. A Római Klub tagsága nemzetközi, de pl. az amerikai tagok szinte kivétel nélkül a CFR ismert személyiségei (Jimmy Carter, Harland Cleveland, Clairborne Pell, Sol Linowitz és mások). A Római Klub a túlnépesedés problémájának megoldására a születésszabályozás ellenőrzését, és ha szükséges, az euthanáziát (vagyis a szabályozott halálbasegítést) ajánlja. Ez utóbbi a gyengéd, szépítgető elnevezése az öregek, betegek, gyengék, s természetesen az együttműködésre nem hajlandó, kényelmetlen személyek diszkrét eltávolítására az élők sorából. A Jelentés Iron Mountainból gondolatmenetét követve a Római Klub is arra következtetésre jutott, hogy a világméretű környezeti katasztrófa veszélyének a felidézése alkalmas arra, hogy ellenség-helyettesítő funkciót lásson el a tömegek felsorakoztatására a globális elit programja mögé. A Római Klub Tanácsa által 1991-ben publikált The First Global Revolution (Az első globális forradalom) című kötetben ez olvasható:

,,Kutatva egy új ellenséget, amely egyesít minket, úgy találtuk, hogy a környezetszennyeződés, a globális felmelegedés, az édesvízhiány és az éhínség megfelelne erre a célra… Mindezeket a veszélyeket az emberi beavatkozás okozza… Vagyis az igazi ellenség maga az emberiség.”

A szocialista teoretikusok mindig nagy figyelmet szenteltek a népesség növekedés ellenőrzésének. Ha a valódi ellenség maga az emberiség, amiként azt a Római Klub szakértői állítják, akkor bürokratikus eszközökkel magát az emberiséget kell ellenőrzés alá vonni. Bertrand Russel, a neves fabiánus szocialista 1953-ban New Yorkban megjelent The Impact of Science on Society (A tudomány hatása a társadalomra) című könyvének a 103-111. oldalain ezt így fogalmazta meg:

,,Nem kívánom azt a látszatot kelteni, hogy a születésszabályozás az egyedüli módszer a népszaporulat megállítására… A háború – amint arra korábban már utaltam – eddig kiábrándítónak bizonyult ebben a vonatkozásban, de talán egy bakteriológiai háború eredményesebb lehet… Ha világméretű pestisjárványt lehetne okozni egyszer minden nemzedék életében, akkor a túlélők nyugodtan szaporodhatnának, nem okoznának túlnépesedést földünkön…

A tudományos világtársadalom nem lehet stabil, hacsak nem jön létre a világkormányzat… Szükséges lesz olyan módszereket találni, amelyek megakadályozzák a föld lakosságának növekedését. Ha ezt nem háborúk, pestisjárványok és éhínség útján kívánjuk elérni, akkor egy nagyhatalmú nemzetközi hatóságra lesz szükség. Ennek a hatóságnak olyan arányban kell szétosztania a föld élelmiszerforrásait az egyes nemzetek lakói között, amely megfelel népességük egymáshoz viszonyított arányának a világhatóság megalakulásának az időpontjában. Ha ezt követően bármely nemzet megnövelné a lakosságát, erre hivatkozva nem részesülhetne több élelmiszerben. Ez igen erősen ösztönözne a népesség növekedésének a megakadályozására.”

Ez világos beszéd. A simaszájú, jól-megfogalmazott szocialisták nem tréfálnak sem külföldön, sem nálunk. De néhány ,,környezetvédő sztárról” is elmondható ugyanez. Közéjük tartozott Jacques Cousteau, aki az UNESCO Courir 1991 novemberi számában a halálos rákbetegségről így nyilatkozott:

,,Ki kellene küszöbölnünk a halálos betegségeket? Szép elgondolás, de hosszútávon talán nem hasznos. Nem szabadna megengednünk, hogy a betegségektől való rettegésünk veszélyeztesse az emberi faj jövőjét. Szörnyű kimondani: azért, hogy stabilizálhassuk a föld népességét, 350 ezer embertől kell megszabadulnunk naponta. Rettenetes ezt kijelenteni, de legalább annyira rossz nem szólni róla.”

E sorok írója is meg van arról győződve, hogy a valódi környezetvédelemre most nagyobb szükség van, mint valaha, hiszen véges földünkön nem lehetséges semmilyen alrendszernek a végtelen növekedése, így az emberiség létszámának a végtelen növekedése sem. Mégsem fogadjuk el sem Russel, sem Cousteau, sem a CFR álláspontját. Ma még nem a népesség növekedése a fő probléma, hanem a pénzrendszerbe beépített kamatmechanizmus által hajszolt természetellenes gazdasági növekedés. Ezt az erőszakolt növekedést az időmúláshoz kapcsolt kamatfizetés ketyegő pokolgépe kényszeríti ki, azaz a pénzemberek kielégíthetetlen gazdagodási vágya, nem pedig a gazdaság és az ember természetes szükségleteinek a kielégítése. Ma minden ember felesleges, akinek a munkája nem elégséges a kamatjáradék, az adóterhek, az önköltség és a megélhetését biztosító nyereség egyidejű előteremtésére. Ezért válik a pénzuralom ránk kényszerítésével annyi ember hirtelen ,,feleslegessé”, ezért van ,,túlnépesedés”. Ha megszüntetnénk a pénzmonopolisták uzsoraelvonását, akkor megszűnne a munkanélküliség legfontosabb oka. Sokan végezhetnének újból értékes munkát önmaguk és a társadalom számára akkor is, ha a kamatot már nem tudnák megtermelni a befektető pénzembereknek. Kiderülne, hogy a parazita kamatelvonás kiküszöbölése után már szükség van a munkájukra, az életükre, mert értékteremtő tevékenységük – ha az esetleg szerény mértékű is, de – hasznos a társadalom számára. A pénzemberek által leírt milliónyi embertársunktól sem kellene – akár pestisjárvány útján is – megszabadítani földgolyónkat. A természet fellélegezhetne, időt kaphatna a regenerálódásra.

A multinacionális korporációs birodalmakat a pénzvagyontulajdonosok ellenőrzik, akiknek célja pénzük végtelen szaporítása, s a vele járó hatalom korlátlan növelése. (,,A pénz lehet sok, vagy kevés, de elég sohasem.”) Azért kell ellenállni a nemzetközi pénzkartell tulajdonában lévő világméretű korporációk korlátlan terjeszkedésének, és a környezetet pusztító tevékenységüknek, mert kizárólag a profit vezérli őket. Amikor egyre nagyobb pénzügyi kolosszusok jönnek létre, amikor a világméretű vállalatbirodalmak szinte minden korlát nélkül, gyorsított ütemben sajátíthatják ki maguknak földgolyónkat, akkor ezzel szembe kell állítanunk azt, amit E. F. Schumacher The Small is Beautiful (A kicsi szép) című világhírű könyvében már 1973-ban megfogalmazott. Vissza kell térni az emberi mértékekhez, a kicsihez, a természeteshez, vagy ahogy Silvio Gesell írta: a természetes gazdasági rendhez. Nem a gazdasági teljesítmény csökkentésére, hanem a pénzuralom által hajszolt természetellenes növekedés, és vissza nem fordítható környezetpusztítás megfékezésére van szükség. Ki kell cserélni a gazdasági tevékenység célját és módszereit. A pénzközpontú társadalomról át kell térni az emberközpontú társadalomra.

Mi természetes és mi nem?

Amikor különbséget teszünk természetes és természetellenes gazdasági növekedés, valamint társadalmi fejlődés között, akkor elválasztjuk a manipulált környezetvédelmet a valódi környezetvédelemtől. Ehhez világosan látnunk kell, hogy a környezetvédelem nemes céljai is kiforgathatóak, és a világ pénzrendszerét kézbentartó elit bizonyíthatóan fel is használja ezt a mozgalmat a világ feletti uralmát beteljesítő Globális Unió létrehozására. Nem szabad azonban hagynunk, hogy a világ regulátorai a Föld iránti színlelt aggodalmukkal megtévesszenek minket. Ma már konkrét tényekkel bizonyítható, hogy a bolygónk megmentésére indított kampányuk mögött álságos szándék is meghúzódik. Igazi céljuk az emberiség előkészítése a globális-elit világuralmának az elfogadására. Többek között azért gyöngítik folyamatosan az ipari országok gazdasági erejét, mert az elősegíti ezen országok bevonását pénzuralmi rendszerüknek a globális-hálójába, és megkönnyíti a pénzkartell felettük gyakorolt uralmának a konszolidálását.

A Report from the Iron Mountainben ajánlott manipulált környezetvédelem a pénzelit által már hosszabb ideje előkészített atomenergia-ellenes kampányával kezdődött az 1970-es évek elején. Kibontakozása időben egybeesett az energia hirtelen megdrágulásával, a pénzkartell által elhatározott olajárrobbantással. Az atomenergia egyre hatékonyabbá és biztonságosabbá váló békés hasznosítása olcsó és bőséges energiaforrást jelenthetett volna mind az ipari országok, mind a fejlődő országok számára. Az olajárak négyszeresére emelése különösen utóbbiakat sújtotta. Mivel bővülő energiafelhasználás nélkül nincs gazdasági növekedés, ezért az atomenergia felhasználás leállítása a pénzkartell által pénzelt és irányított zöld-mozgalommal egyben a gazdasági növekedés végét is jelentette a harmadik világ olajszegény országai számára. Az olajkonszerneket ellenőrző csoportoknak a manipulált zöld mozgalom beindításával sikerült kiiktatniuk a legveszélyesebb versenytársat, az olcsó atomenergiát és ,,még virágjában letörni az atomrózsát”. Így tehát továbbra is az olaj maradt a világgazdaság kulcsfontosságú energiahordozója. Aki pedig ezt az energiaforrást kontrollálta, az árakat is diktálhatta.

Az ökomozgalom irányítását az 1973 májusában – a Wallenberg család birtokán, Saltsöbadenben – tartott titkos Bilderberg-tanácskozás egyik résztvevője, Robert O. Anderson, az Atlantic Richfield Oil Company főnöke vette kézbe. Anderson vállalata és alapítványa sok millió dollárral finanszírozta azokat a szervezeteket, amelyek célja az atomenergia lejáratása és kikapcsolása volt. A többmilliárdos befektetéssel alaposan előkészített és beindított német nukleáris energiaprogram is ennek az ökomanipulációnak esett áldozatául. A német ,,Zöldek” elvakultságát jól mutatja, hogy a Rajna másik oldalán, Franciaországban csaknem annyi atomerőmű van, mint a többi európai országban együttvéve. Ezeknek a betiltását sem a francia, sem a német ,,Zöldek” nem követelik. A szakemberek előtt közismert, hogy a ma is működő 19 német nukleáris erőmű a világ legbiztonságosabb atomerőművei közé tartozik, mégis ezeket kell felszámolni. Joschka Fischer szerint a legbiztonságosabb erőműre is rázuhanhat egy repülőgép, s akkor felrobbanhat. De miért csak német erőművekre zuhanhat repülőgép és a sokkal több francia atomerőműre nem? Miért csak a német szennyeződés veszélyes, s a francia miért nem? A francia erőművekből robbanás esetén felszálló gombafelhők talán illedelmesen meg fognak állni a Rajnánál és nem lépik majd át a német-francia határt? Ezekre a kérdésekre eddig nem kaptunk választ a német ,,Zöldek”-től.

Természetesen nem környezetvédelemről van szó a német atomerőművek betiltásánál. A pénzkartell ősriválisa Németország, amely nemcsak méretei, ipari-technológiai kapacitása, de geopolitikai elhelyezkedése miatt is az Európai Unió súlypontja. Területileg ugyan meg lett kisebbítve, de ez az atomenergia és az informatika korszakában nem elégséges a tartós alávetéséhez. Ezt a pénzügyi-gazdasági szuverenitásától már megfosztott, politikailag kényszerpályára terelt országot meg kell fosztani minden nukleáris és ipari hátterétől is, hogy még csak reménye se lehessen gazdasági és pénzügyi önállóságának a visszaszerzésére. A német atomerőművek felszámolásánál nem a környezetvédelem, hanem a német atomkutatás és nukleáris technológia ipari hátterének a megsemmisítése a cél, egy kemény versenytárs diszkvalifikálása. A másik cél az, hogy a külső energiaimporttól tegyék függővé Németországot, amely belső energiaforrások hiányában a ,,külföldi energia-csapok” elzárásával bármikor megbénítható. Ezek a létfontosságú energia-csapok pedig szilárdan a pénzkartell kezében vannak.

A ,,Zöldek” – baloldali demagógiájukkal – a pénzkartell más céljainak az elérésére is kiválóan alkalmasak. Így pl. álszent módon az emberi jogokra hivatkozva követelhetik a németekre ráerőszakolt kettős állampolgárságot. Ez elősegítheti, hogy Németország – versailles-i megcsonkítása ellenére – soknemzetiségű állam legyen, hogy ott is híg és eklektikus multikulturalizmus váltsa fel a nemzeti kultúrát, megfosztva ezt a tudatilag folytonosan bombázott társadalmat a gyökereitől, s a közös hagyományokban gyökerező kohéziójától. A kultúrák és értékrendszerek erőszakos összekeverése hatékonyan segíti az egyén önazonosságának a meggyöngülését, sőt elveszítését. Az ilyen fellazított tudatú egyedekből álló társadalom aztán könnyen gyúrható masszává válik a pénzelit kezében.

Visszatérve az 1973-ban Saltsöbadenben tartott Bilderberg-tanácskozásra, ott nemcsak a dollár megszilárdítását vették számításba, hanem azt is, hogy az milyen kihatással lesz a harmadik világ életkörülményeire. Ezt bizonyítja az Egyesült Államok Nemzetbiztonsági Tanácsának egy 1975-ben készült dokumentuma, amely a Memorandum 200 elnevezést viseli. Ez Henry Kissinger vezetésével készült, s az ő utasítására szigorúan titkos okmányként kellett kezelni. A Memorandum 200 a világ népességének a csökkentését, vagyis a neomalthusianizmust, az Egyesült Államok történetében példa nélkül álló módon a hivatalos amerikai biztonságpolitika fontos céljának minősíti. Már tudjuk, hogy hasonló megállapítások találhatók azokban a jövőre vonatkozó tervezetekben is, amelyeket a new yorki Council on Foreign Relations (Külföldi Kapcsolatok Tanácsa, a Bilderberg-oligarchia zártkörű és nagybefolyású elit szervezete) dolgozott ki az 1970-es években az 1980-as évekre vonatkozóan. Ezekben a tanulmányokban nyíltan megfogalmazzák, hogy a világgazdaság bizonyos mértékű ,,ellenőrzött dezintegrációja” legitim cél a 80-as években a túlnépesedés megfékezésére.

A jelen tanulmányban ismertetett két dokumentum azt is egyértelművé teszi, hogy nem az Egyesült Államok a vetélytársak nélküli ,,nagy óriás”, az ,,egyedüli igazi világhatalom”, amely a szovjet birodalom felbomlásával a világtörténelem középpontjába került. A meghatározó, a kizárólagos nagyhatalom ma az a világméretű magánpénzmonopólium és hálózata, amelynek tulajdonosai már 1913 óta kézbentartják Amerika egész gazdasági és politikai életét, miután megkaparintották pénzrendszerét a Federal Reserve System létrehozásával, amelynek nyolc magánbank (ebből öt Rothschild érdekeltségű) a tulajdonosa. Az Egyesült Államok monetáris hatalmának a kisajátításával a nagy ország fizikai és szellemi kapacitása is uralmuk alá került, és már régóta az ő uralmi céljaikat szolgálja a pénz világbirodalmának folyamatban lévő létrehozásánál. A pénzkartell eszközként használja a kontinensnyi hatalmat – pénzét, hadseregét, gazdasági erejét, csúcstechnológiáját, népének szorgalmát és tehetségét –, hogy vele saját világuralmát megalapozza és fenntartsa. Sőt, még Amerika megmaradt demokratikus hagyományainak és intézményeinek a vonzásából is hasznot húz ez a szervezett magánhatalom, amely a belülről meghódított ország segítségével rátette kezét a nemzetközi kommunikációra, a tömegszórakoztatásra, és meghatározó tényezője lett a világszerte a terjesztett – a pénz egydimenziós értékrendszerét hordozó – primitív és manipulatív tömegkultúrának.

Az amerikai társadalom többségének azonban a most ismertetett dokumentumokban foglalt rafinált módszerek és az intenzív agymosás ellenére sincs elhivatottsága arra, hogy a pénzkartell és gépezete engedelmes eszköze legyen a tőle idegen világuralmi célok eléréséhez.

Világosan látnunk kell, hogy az amerikai hegemónia nem más, mint a pénzkartell hegemóniája, amely egymáshoz kapcsolódó intézmények és eljárások összetett rendszerét jelenti. A magát Amerikának feltüntető nemzetközi pénzhatalom közvetett és látszólagos konszenzuson alapuló világhegemóniájának pedig az a funkciója, hogy fenntartsa a demokrácia látszatát, s elhomályosítsa a hatalom és befolyás terén a nemzetközi életben mutatkozó igen nagy különbségeket. Az amerikai zászlót lobogtató nemzetközi pénzkartell globális elsőbbsége szövetségek és koalíciók finom rendszerén nyugszik, és ezek szó szerint behálózzák bolygónkat. Ennek a félrevezető módon ,,amerikainak” nevezett rendszernek szerves összetevői a nemzetközi pénzkartell speciális feladatok ellátására létrehozott hálózatai. Az olyan ,,nemzetközi” pénzügyi szervezetek, mint pl. a Nemzetközi Valutaalap és a Világbank, egyértelműen globális érdekeket képviselnek. Látszólag az Egyesült Államok, ténylegesen azonban az Amerikát is irányító nemzetközi pénzkartell hálózatának a befolyása alatt állnak.

Annak szemléltetésére, hogy a pénzuralomnak ez a rendszere mennyire életellenes, idézzünk egy budapesti hírt, amelyet Bencsik András, a Magyar Demokrata főszerkesztője hozott nyilvánosságra 1997 májusában és az Internet hálózatra is rátett:

,,Február végén zártkörű tanácskozást tartott a budapesti Soros-egyetemen a Világbank. Az előadók elmondták, hogy elképzelésük szerint Magyarországon csak 8 millió lakosnak kellene élni. Ebből kétmillió ún. narrow minded szakember legyen, a többi 6 milliónak pedig a hátteret kellene biztosítania. Az előadók úgy vélték, azokat a magyarokat, akik egy bizonyos szellemi szint fölé emelkedtek, ösztönözni kellene a kivándorlásra. A világbanki instruktorok üdvözölték ugyan a kormány oktatási és egészségügyi reformját, de hozzátették, véleményük szerint a kórházi ágyak számát tovább kell csökkenteni, a reform utáni állapot felére. Ezt követően – közölte egy oda meghívott, de a hallottakon felháborodott üzletember a Demokratával – egy 30 fős, még zártabb körű tanácskozásra került sor, ahol a jelenlévő pénzügyi és kormányzati emberekkel ismertették azt a forgatókönyvet, amit a továbbiakban követniük kell, s amit a Demokrata informátora szerint 30 évre titkosítottak.”

Brzezinski stratégiai forgatókönyve

A nemzetközi pénzkartell – az Egyesült Államok felhasználásával – immáron az egész eurázsiai kontinens feletti uralom megszerzésére törekszik. Ez derül ki Zbigniew Brzezinskinek, a CFR és a Trilaterális Bizottság, azaz Hálózat egyik tekintélyes vezetőjének és teoretikusának 1999-ben Budapesten is megjelent Nagy sakktábla című könyvéből:

,,Ma az Egyesült Államok – egy nem európai hatalom – élvez nemzetközi elsőbbséget, s foglal el közvetlen hatalmi pozíciót az eurázsiai kontinens három perifériáján, ahonnan erőteljes befolyást gyakorol az eurázsiai ,,szívtájék” államaira is. Azonban pontosan itt, a földgolyó legfontosabb játékterén, Eurázsiában jöhet létre valamikor egy olyan ország, amelyik képes lesz Amerikával (vagyis a nemzetközi pénzkartell globális hatalmával – D. J. megj.) rivalizálni.”

Brzezinski idézett könyvében szokatlan nyíltsággal fogalmazza meg a világközvélemény megtévesztése céljából Amerikaként ágáló pénzmonopolista elit birodalmi geostratégiájának három kulcsfontosságú tényezőjét: ,,Elejét venni a vazallusok közti bárminemű paktálásnak, fenntartani a függő helyzetüket, megvédelmezni a szövetségeseket és elérni, hogy továbbra is szófogadóak legyenek. Végül pedig megakadályozni, hogy a barbárok szövetségre lépjenek egymással.”

Ez nem a demokratikus amerikai társadalomnak – az alapító atyák Amerikájának – a hallgató vagy elhallgattatott többségnek a hangja, hanem a rajta belülről győzedelmeskedett pénzdiktatúráé, az Amerika bőrébe bújt nemzetközi bankároké. A pénzuralom világrendjének gőgös oligarchiái ma már azt sem tartják szükségesnek, hogy finomkodva, diplomatikusan fejezzék ki magukat: a vazallust vazallusnak, a barbárt barbárnak, és a függő helyzetet függő helyzetnek nevezik. ,,A nagy sakktábla” szerzőjének világpolitikai forgatókönyve ugyanannak a hatalomnak a globális dimenziókban végiggondolt stratégiáját szolgálja, mint a Csendes háború néma fegyverei és a Report from the Iron Mountain készítőinek az amerikai társadalom leigázására kidolgozott javaslatai. Brzezinskinek, a pénzkartell nagyhatalmú szóvivőjének már nem kell letitkosítania látleletét, arrogánsan őszinte lehet, hiszen a közvélemény már alig számít. A pénzuralom véleményhatalma pedig erősebb, mint valaha. Ki mer ezzel a világhatalommal szembeszállni? Ki meri megmondani, hogy ,,a király meztelen”? Ezt pozícióban lévő, vagy pozícióra törekvő politikus – karrierjének a kockáztatása nélkül – ma már egyik nyugati országban sem teheti meg. A pénzügyi-korporációs elit – a rendszer fő haszonélvezőjeként – természetesen nem érdekelt a változtatásban. Csak a pénzuralom szervezetét és működését megismerő és megértő, cselekvési szabadságukkal még rendelkező szabad polgároktól várható a megoldás, akik a tömegtájékoztatás folyamatos agymosása ellenére is meg tudták őrizni tisztánlátásukat.

Az egypártrendszer és a többpártrendszer kombinációja

A gyorsan cserélődő, négyévenként elmozdítható politikai elit – noha látszólag övé a hatalom – ki van szolgáltatva a le nem váltható pénzügyi és korporációs elitnek, a pénzkartell nemzetközi és hazai gépezetének, amelynek hatalma a pénz és a vagyon magántulajdonán alapul. A politikai vezetőréteg egy-egy csoportja rövid ideig van döntési helyzetben, pozíciója a bizonytalan kimenetelű választásoktól, és a pénzügyi elit támogatásától függ. Élesen szembenálló és gyakran összeegyeztethetetlen érdekek között kell lavíroznia. A pénzügyi és korporációs elittől eltérően nem gondolkodhat nagyívű stratégiában, nem dolgozhat ki hosszútávú terveket, mivel sorsa kiszámíthatatlan, ingatag tényezőktől függ.

Ma már nemcsak az Egyesült Államokban, Nagy-Britanniában, vagy az Európai Unió más országaiban, hanem Magyarországon is az egypártrendszer és a többpártrendszer sajátos kombinációja működik. A politika nem látható szférájában a pénzügyi-korporációs elit egypártrendszere van hatalmon, míg a politika nyilvános terében a pénzügyi-korporációs elit által kiválasztott politikai-csoportok a többpártrendszer szabályai szerint rivalizálnak egymással. A hatalomgyakorlás egypárti alrendszerébe tartozik minden olyan kérdésnek az eldöntése, amely lényeges a pénzuralom rendszerének a fenntartásához és zavartalan működtetéséhez. Ezek közül a legfontosabb a magánpénzmonopólium kialakítása, a monetáris hatáskör – a pénz-és hitellevélkibocsátás, a kamat- és árfolyamszabályozás, adópolitika – teljes átengedése a pénzkartellnek, elsősorban a központi bank államtól való leválasztásával. Az egypárti politika kialakítását és érvényesítését ebben a rendszerben az amerikai CFR-hez és az angol RIIA-hoz hasonló szervezetek végzik el a főhatalmat birtokló pénzkartell számára. A jelek szerint e célból jött létre a Magyar Atlanti Tanács is, amely megalakulásától, 1992-től kezdve szoros kapcsolatban áll a CFR-rel (Council on Foreign Relations), vagyis a New Yorkban működő Külföldi Kapcsolatok Tanácsával. Az amerikai kutatók ezt az intézményt az Egyesült Államok leghatalmasabb szervezetének tekintik. A CFR politikai vezetőtestületeinek a döntéseit a Fehér Ház és a washingtoni Kongresszus is messzemenően figyelembe veszi. Az idei demokrata és republikánus elnökjelöltségre pályázók is a CFR által előzőleg kiválasztott és jóváhagyott személyek.

Úgy tűnik, hazánkban is ez a modell intézményesül. A négyévenként megtartott választásokon a pénzügyi elitnek a különböző pártokból összeállított "A" és "B" csapata küzd a kormányzati pozíció elnyeréséért. Ezek a pártok csak másodrendű kérdésekben képviselhetnek eltérő nézeteket. A pénzelit számára lényeges kérdésekben egységes állásponton kell lenniük. A jelen tanulmányhoz mellékelt lista tartalmazza a Magyar Atlanti Tanács (MAT) tagjainak egy részét. A listából hiányzik a korporációs tagok, bankok, vállalatok felsorolása. (Többszöri próbálkozásunk ellenére sem sikerült megszerezni a nyilvános egyesületként bejegyzett MAT tagjainak a hivatalos névsorát sem a MAT vezetőségétől, sem az egyesületi nyilvántartástól. Ismerjük viszont az elnökség tagjainak a nevét, és a tagok egy részben már elavult, nem teljes és nem hivatalos névsorát.) Hazánkban – a pénzuralom rendszerének fenntartása szempontjából fontos kérdésekben – ma is egypártrendszer, a kevésbé fontos kérdésekben pedig többpártrendszer van. A MAT-ban békésen együttműködő elit a politika nyilvános terében már kemény küzdelmet vív egymással a különböző pártok színeiben, de csak a pénzhatalom – véleményhatalom – által engedélyezett másodrendű, harmadrendű kérdésekről. A pénzhatalom érdekeinek közös kiszolgálása azonban nem csökkenti a politikai elit versengő csoportjai számára annak a jelentőségét, hogy melyik csoport tölthesse be a számos előnnyel járó kormányzati pozíciókat. A politika nyilvános terében folyó többpártrendszeri színjátéknak fontos szerepe van a politika nem látható terében gyakorolt pénzdiktatúra egypártrendszerének az álcázásában és a közvélemény felé történő demokratikus legitimálásában.

Egy lehetséges alternatíva: Összefogás a fennmaradásért

Felülről nem várható változás. Fordulatot csak alulról lehet kiharcolni. Ha majd lesz több százezer olyan szabad magyar polgár, aki kiismeri magát a kamatszedő pénzrendszeren, és az emberi társadalmat a természeti környezetével egyaránt pusztító uzsoracivilizáció működésén, akkor már nem lehet többé olyan választásokat tartani Magyarországon, hogy társadalmi bajaink legfontosabb okáról, a szegénységről, egy árva szó se essék. Ez a szegénység a jövedelmet folyamatosan kiszivattyúzó pénzrendszernek az egyenes következménye. A fentebb ismertetett amerikai dokumentumok bizonyítják, hogy a mellébeszélés, a valódi problémák elhallgatása és álproblémákkal való behelyettesítése, a pénzuralom elitjének tudatos és átgondolt stratégiája. Ma azért kell összefognunk, hogy a magyaroké maradhasson a magyar föld, hogy a demokratikusan választott magyar kormány rendelkezhessen ismét a monetáris jogokkal, amelyek a hatékony kormányzás elengedhetetlen feltételei, hogy a részvételi demokrácia váltsa fel a pénzhatalom által könnyen ellenőrizhető és manipulálható pártdemokráciát, hogy a magyar pénz ismét a nemzet alapvető fontosságú közintézményévé váljon és, hogy nyilvános legyen végre a közpénzek mozgására vonatkozó minden adat.

Azért kell összefognunk, hogy magyarként és emberként is tisztességes életet élhessünk, és épségben adhassuk át otthonunkat, ezt a csodálatos kék bolygót – utódainknak.

Dr. Drábik János előbbi írásának jobb megértéséhez néhány részlet Zbigniew Brzezinski könyvéből

A nagy sakktábla

Az alábbi számok azt jelzik, a könyv hányadik oldaláról idéztünk

7.

A XX. század utolsó évtizedében földrengésszerű átrendeződés tanúi voltunk. Első alkalommal történt meg, hogy nem eurázsiai hatalom lett az eurázsiai hatalmi viszonyok kulcsfontosságú irányítója és egyben a világ elsőszámú hatalma.

8.

A hatalom különböző új dimenzióinak (technológia, kommunikáció, információ, valamint kereskedelem és pénzügyek) szemmel tartásán túl az amerikai külpolitikának továbbra is foglalkoznia kell a geopolitikai dimenziókkal, és befolyását oly módon kell érvényesítenie Eurázsiában, hogy az Egyesült Államok politikai irányító szerepet töltsön be. Kulcsfontosságú, hogy ne jöjjön létre olyan eurázsiai hatalom, amelyik kihívást jelenthet Amerika számára.

11.

Európa egyre inkább tárgya, semmint alanya lett a globális erőpolitikának.

34.

Amerikai vazallusai és szövetségesei – akik közül néhányan arra vágynak, hogy még szorosabb kapcsolatok fűzzék őket Washingtonhoz – megtalálhatók az egész eurázsiai kontinensen.

37.

Amerika előszeretettel alkalmazza a függő helyzeteben lévő külföldi elitek közvetett befolyásolásának módszerét, miközben nem kevés hasznot húz saját demokratikus elveinek és intézményeinek vonzásából. A fentieket tovább erősíti a nemzetközi kommunikációra, tömegszórakoztatásra és tömegstruktúrára gyakorolt jelentős eszemi hatás, valamint az amerikai csúcstechnológia, illetve az amerikai hadsereg potenciális ütőereje.

38.

Amerika a magas szintű oktatást keresők Mekkája lett, évente félmillió diák özönlik ide és a legtehetségesebbek közül sokan soha nem térnek vissza hazájukba. Valamennyi földrész szinte minden kormányában megtalálhatók az amerikai egyetemek egykori diákjai. Egyszóval a nemzeti kultúra különleges módon támogatta a gazdasági növekedést, és azzal, hogy Amerikába csábította, majd gyorsan asszimilálta a világ legtehetségesebb embereit, a nemzet erejének növekedését is elősegítette.

39-40.

Ahogyan az amerikai szokások utánzása világszerte fokozatosan teret hódít, egyre kedvezőbb környezet jön létre a közvetett és látszólagos konszenzuson alapuló amerikai hegemónia gyakorlásához. És mint azt Amerika belső struktúráján is látjuk, ez a hegemónia egymáshoz kapcsolódó intézmények és eljárásaok összetett rendszerét jelenti, melynek az a funkciója, hogy konszenzust teremtsen és elhomályosítsa a hatalom és a befolyás terén mutatkozó asszimmetriákat. Ily módon az amerikai globális elsőség szövetségek és koalíciók fino-trendszerén nyugszik, s ezek szó szerint behálózzák a földgolyót.

41.

Az amerikai rendszer részét alkotják – s így is kell szemlélnünk őket – a speciális feladatokra szakosodott szervezetek világméretű hálózatai is, különös tekintettel a ,,nemzetközi” pénzügyi szervezetekre. Mind a Nemzetközi Valutaalapról (IMF), mind a Világbankról elmondható, hogy ,,globális érdekeket képvisel, és minden bizonnyal ügyfeleik közé tartozik az egész világ”. A valóságban azonban nagymértékben Amerika befolyása alatt állnak, s eredetük amerikai kezdeményezésre vezethető vissza, főleg az 1944-ben Bretton Woodsban tartott konferenciára.

44-45.

Amerika számára a fő geopolitikai tét Eurázsia... Eurázsia a legnagyobb földrész a világon. Egy Eurázsiában vezető szerepet játszó hatalom a világ három legfejlettebb és gazdaságilag legtermékenyebb régiójából kettőt az ellenőrzése alatt tart... Az Eurázsia feletti ellenőrzés az Afrika feletti uralmat is jelenti, a nyugati féltekét és Óceániát a központi földrészhez képest geopolitikailag marginális helyzetbe hozza.

50-51.

Fontos a geostratégiai ügyesség, az amerikai erőforrások szelektív alkalmazása az eurázsiai sakktáblán. Amerika túlságosan demokratikus saját határain belül, semhogy külföldön zsarnokként viselkedhessen.

Egy sikeres geostratégia kulcsfontosságú elemeit jelenleg a manőverezés, a diplomácia, a szövetségépítés, valamint a politikai erőknek az eurázsiai sakktáblán való gondosan kiszámított mozgatása képezheti.

53.

A nemzetállamok is alapegységei a világrendszernek. Az ideológiák gyengülése csökkentette az érzelmek jelentőségét – közben az atomfegyverek korlátozták az erő alkalmazását – a területekért folyó versengés, ha békésebb formában is, de döntő szerepet játszik a világban.

54.

Vajon a szárazföldi vagy a tengeri erő a fontosabb, és Eurázsiának melyik régiója létfontosságú az egész kontinens feletti uralom szempontjából. A közép-kelet-európai ,,szívtájék” fontos ugródeszka a kontinentális uralom megszerzésében. Harold Mackinder ,,szívjáték-elmélete”.

Aki Kelet-Európát uralja, uralja a Szívtájékot;

Aki a Szívtájékot uralja, uralja a Világ-szigetet is;

Aki uralja a Világ-szigetet, uralja a világot.

55-56.

A geopolitika reginoális dimenzióját a globális dimenzió váltotta fel, és immáron az egész eurázsiai kontinens feletti uralom szolgál a globális elsőség alapjául. Ma az Egyesült Államok – egy nem európai hatalom – élvez nemzetközi elsőséget, s foglal el közvetlen hatalmi pozíciót az eurázsiai kontinens három perifériáján, ahonnan erőteljes befolyást gyakorol az eurázsiai ,,szívtájék” államaira is. Azonban pontosan itt, a földgolyó legfontosabb játékterén, Eurázsiában jöhet létre valamikor egyolyan ország, amelyik képes lesz Amerikával rivalizálni. Ezért a kulcsszereplők vizsgálata, valamint a terület alapos felmérése kell hogy kiindulási pontként szolgáljon egy olyan amerikai geostratégia létrehozásához, amelyik hosszú távon sikeresen ápolja Amerika eurázsiai geostratégiai érdekeit. Két alapvető lépésre van tehát szükség: Először is azonosítani kell azokat a geostratégiai szempontból dinamikus országokat, amelyek elég hatalommal rendelkeznek ahhoz, hogy fontos változásokat idézzenek elő a nemzetközi erőviszonyokban, és ki kell puhatolni ezen országok politikai elitjének fő külpolitikai céljait, valamint az ezek elérésére irányuló tevékenységek valószínű következményeit. Másodszor konkrét amerikai irányelveket kell megfogalmazni a fentiek ellensúlyozására, semlegesítésére és/vagy ellenőrzésére, a létfontosságú amerikai érdekek érvényesítésére céljából, s egy olyan átfogó geostratégiai koncepciót kell kidolgozni, amely globális viszonylatban kijelöli a konkrét amerikai irányelvek közötti belső kapcsolatokat.

Ősi birodalmak könyörtelenebb korát idéző kifejezésekkel élve a birodalmi geostratégiának három kulcsfontosságú tényezője van: elejét venni a vazallusok közti bárminemű paktálásnak, fenntartani függő helyzetüket, megvédelmezni a szövetségeseket és elérni, hogy továbbra is szófogadóak legyenek. Végül pedig megakadályozni, hogy a barbárok szövetségre lépjenek egymással.

57-58.

Az az állam tekinthető aktív geostratégiai játkosnak, amely rendelkezik a kellő erővel és nemzeti akarattal ahhoz, hogy hatalmát és befolyását határain túl felhasznála az éppen adott geopolitikai helyzet – Amerika érdekeit is befolyásoló méretű – megváltoztatására.

A geopolitikai pillérek azok az államok, amelyeknek fontossága elhelyezkedésükből adódik, illetve abból, hogy esetlegesen kiszolgáltatott helyzetük hogyan hat a geostratégiai játékosok viselkedésére.

A hidegháború utáni eurázsiai geopolitikai pillérek azonosítása és védelme is kulcsfontosságú része Amerika globális stratégiájának.

78.

A jelenleg uralkodó amerikai világrendszer a világnak csak azon részeiben lehet stabil, ahol a hosszú távú geostratégia által vezérelt amerikai elsőség egymással összhangban lévő, azonos jellegű társadalmi-politikai rendszereken nyugszik, és ezeket amerikai vezetésű multilaterális szervezetek fogják össze.

Ehhez az Ön szavazata is kell
Mondjon “igen”-t Magyarország NATO-tagságára!

A Magyar Atlanti Tanács tagjai:

Alföldy Tádé nagykövet, Antall György András ügyvéd, Bába Iván irodalmár, Balázs Péter nagykövet, Balogh András egyetemi tanár, Bánlaki György nagykövet, Baraczka Balázs orvos, Beck Tamás vezérigazgató, Hi-Draw, Betegh Sándor vezérigazgató, Danubius Rt., Bod Péter Ákos bankár, Bollobás Enikő egy. docens, Botz László vezérőrnagy, Bródy Gábor nagykövet, Bruhács János egy. docens, Brückner Huba igazgató, Fulbright Biz., Csenger-Zalán Attila jogász, Csóti György ogy. képviselő, Dajka Balázs tanár, Deák János ny. vezérezredes, Deák Péter igazgató, BHKK, Demján Sándor, a VOSZ társelnöke, Dérer Miklós főtitkár, MAT, Entz Géza művészettörténész, Enyedy György akadémikus, Eörsi Mátyás államtitkár, Erdélyi Zsigmond Gábor bankár, Erdődy Gábor kormánybiztos, MÜM, Erdős André nagykövet, Ferenc Csaba villamosmérnök, Fodor István államtitkár, HM, Fodor Lajos vezérőrnagy, Fodor Péter egyetemi tanár, Frank Tibor egyetemi tanár, Gazdag Ferenc igazgató, SVKI, Gecse Attila nagykövet, G. Fehér Péter újságíró, Granasztói György történész, Gyarmati István helyettes államtitkár, HM, Gyuricza Béla ogy. képviselő, Habsburg György nagykövet, Halzl József mérnök, Hajdú András nagykövet, Hardy Ilona ügyvéd, Hardy Mihály újságíró, Hargita Árpád nagykövet, Hegyi Gyula ogy. képviselő, Herman János nagykövet, Horváth István nagykövet, Huebner Károly ügyvezető igazgató, Róna és Társa Kft., Huszty András vezérigazgató, MFB, Iklódy Gábor főosztályvezető, KÜM, Inotai András igazgató, MTA Világgazdasági Kutatóintézet, Izbéki Gábor újságíró, Jeszenszky Géza ogy. képviselő, a MAT elnöke, Joó Rudolf politológus, Karcsay Sándor jogász, Katona Tamás ogy. képviselő, Keleti György miniszter, Kéry György nagykövet, Kézdi Kovács Zsolt filmrendező, Király Béla tábornok, történész, Kiss György pszichológus, Kiss Tibor nagykövet, Kodolányi Gyula műfordító, Kolosi Tamás szociológus, Kosáry Domokos akadémikus, Kovács László miniszter, Kovács F. László vezérigazgató, BorsodChem, Kraft Péter első vez. ig. h., ING Bank, Lábody László PR-igazgató, BAT, Lambert Gábor újságíró, Lotz Károly miniszter, Mádl Ferenc akadémikus, Magyarics Tamás egy. docens, Martinusz Zoltán főosztályvezető, HM, Martonyi János ügyvéd, Márton András színművész, Mécs Imre ogy. képviselő, Medgyessy Péter miniszter, Mészáros Sándor nagykövet, Meiszter Dávid ny. helyettes államtitkár, Mizsei Kálmán bankár, Molnár Gusztáv politológus, Mujzer Péter nemzetközi jogász, Oberfrank Ferenc tud. kutató, Orbán Viktor ogy. képviselő, O’sváth György jogász, Paczolay Péter alkotmányjogász, Pakucs János elnök, Magyar Innovációs Szöv., Pálinkás József egyetemi tanár, Papp Gábor főszerkesztő, Külpolitika, Pataki István helyettes államtitkár, KÜM, Pecze Zoltán parlamenti szakértő, Perjés Gábor orvos, Peisch Sándor nagykövet, Póda Jenő ogy. képviselő, Pozsgay Imre politológus, Rázsó Gyula ny. főigazgató, Reisch Alfréd egyetemi tanár, Rockenbauer Zoltán ogy. képviselő, Schmitt Pál nagykövet, a MOB elnöke, Simonyi András nagykövet, Somogyi Ferenc államtitkár, KÜM, Stadler János közgazdász, Subai József mérnök, Sugár András vezérigazgató, Westel 900, Surján László ogy. képviselő, Szabó Lajos Mátyás ogy. képviselő, Szájer József ogy. képviselő, Szakály Sándor hadtörténész, Szalai Attila újságíró, Szalai István vezérőrnagy, Szekeres Zsolt, Magyar-Amerikai Koalíció, Szemerkényi Réka tud. kutató, Szent-Iványi Ágnes politológus, Szent-Iványi István ogy. képviselő, Szentiványi Gábor nagykövet, Szerdahelyi Péter bankár, Szita Károly polgármester, Szűrös Mátyás ogy. képviselő, Tabajdi Csaba államtitkár, HTMH, Tar Pál nagykövet, Ternák Gábor orvos, Töröcskei István bankár, Valki László egyetemi tanár, Varga Csaba egy. docens, Varga László ogy. képviselő, Varga Márta külkereskedő, Vásárhelyi Miklós elnök, Soros Alapítvány, Végh Ferenc altábornagy, Veress Bulcsú jogász, Vizi E. Szilveszter akadémikus, Wachsler Tamás ogy. képviselő, Závodszky Péter biofizikus.

Az emberi elme titkos manipulálásának nyomában

Mottó:
,,Isten oltára előtt örök háborút esküdtem az emberi elme fölötti bármilyen zsarnokság ellen."
(Thomas Jefferson)

A programozott gyilkost látszatra talán semmi nem különbözteti meg a társadalom többi tagjától. Ugyanúgy él, mint a többiek, a társadalom bármely rétegéből kikerülhet. Látszólag semmi különös nincs benne, egyetlen dolgot leszámítva. Valamilyen titkos jelre van élesítve, melyet csak programozói ismernek és adnak meg a kellő pillanatban. Ez lehet egy telefonhívás egy meghatározott személytől. Ha a feleség telefonál – ,,Ugye ma együtt ebédelünk, drágám?” –, a válasz valószínűleg az lesz: ,,Hát persze, így beszéltük meg.” De ha a hívás a programozó által megnevezett személytől érkezik, a programozott gyilkos személyiséget cserél és küldetésének megvalósításába kezd...

Mielőtt az Olvasó hitetlenkedne, olvasson tovább és gondolkozzon el azon, milyen világban találhatja magát a közeljövőben, ha a technológia mai, rohamos szintű fejlődése az erkölcsi értékek ilyen rohamos szintű hanyatlásával párosul? Kik az Új Világrend elkötelezett zsoldosai? Erre adjuk meg a választ ebben az írásban.

Az alábbi cikket tekintsék egy kirakósjáték részének, melynek egyes elemei feltárulnak Önök előtt. Most bepillantást nyernek abba a gondosan eltitkolt történetbe, mely ugyan kezd körvonalazódni, de bizonyos köröknek érdekük, hogy teljes egészében soha ne kerüljön napvilágra. Képzeletbeli zseblámpánkkal rávilágítunk néhány eseményre, melyek eddig a sötétben rejtőztek.

A Discovery tv-csatorna The Real Man in Black (Az igazi fekete ruhás emberek) című műsorában egy fiatal hölgy nyilatkozik szörnyű kettős életéről:

,,Gyerekkoromban kezdődött. Apám orgyilkos volt. Emellett részt vett gyerekeken végzett kísérletekben is, hogy mennyire lehet a gyerekeket irányítani kínzással, az elme befolyásolásával, hipnózissal és más eszközökkel. Kísérleti nyúlnak használt, hogy megmutassa társainak, főként a CIA-nek, mi mindent végbe tud vinni egy gyereken. Ezért négyéves koromban megtanított gyilkolni.

Valószínűleg a hetvenes évek legelején kezdődött és 1990-ben ért véget: több mint 76 halál okozója voltam. Egyszer prostituáltként kellett hozzáférkőznöm az áldozathoz, s mialatt a férfi aludt, a sálat, amit adtak nekem, be kellett mártanom a vécébe. A víz valahogy aktiválta a sálban lévő mérget. Az arcára szorítottam és ő meghalt.

Beprogramoztak az úgynevezett Naomira is. Tűt szúrtunk egy tubus kenőcsbe, amelyben méreg volt, majd megkarcoltuk az áldozat bőrét. A pisztolyokról is sokat tudtam, bár nem engedték, hogy állandóan nálam legyen. Most tartok otthon pisztolyt, és tudom használni. Amikor először próbáltam lőni, felfedeztem, hogy kitűnően célzok. Pedig nem emlékszem, hogy tanultam volna valaha.”

A riport alanya beismerte, hogy többszörösen hasadt személyisége van, amit szándékosan idéztek elő nála. *1

Valószínűleg a Long Island-i Montaukban van a világ legkülönösebb nemzeti parkja. A Camp Hero Nemzeti Parkba nincs bejárása a nagyközönségnek. A terület hivatalosan a légierő bázisa volt egészen 1969-ig, amikor is bezárták, majd nemzeti parknak minősítették. A parkot körülvevő szögesdrótba áramot vezettek. Mozgásérzékelők vannak mindenfelé. A kerítéshez látogatókat leplezetlenül figyelik az amerikai kormány emberei és félreértés nélkül adják tudtukra, hogy a kormánylétesítménytől azonnal távozniuk kell. Nem árulják el, mi folyik odabenn, és a felszínen sincs semmi, amiből arra következtetni lehetne. Néhány kiürített és lepusztult épület, egy elhagyott radarállomás, valamint kidobott elektromos felszerelések hevernek szanaszét.

Számos megfigyelő szerint így akarják elterelni a figyelmet arról a titkos állami létesítményről, ahol valójában az elme manipulálásával kísérleteznek még napjainkban is, néhányszáz méterrel a föld felszíne alatt.

ELEKTRONIKUS ELMEMANIPULÁLÁS

Preston Nichols 1968-tól 1983-ig elektromérnökként dolgozott a bázison. Egy elektromos eszközökkel jól felszerelt mozgó laboratóriumból figyeli a területről kiszivárgó elektromos impulzusokat. 435 MHz-es FM modulációt mér, mely kb. 800 m mélyről jöhet. Meggyőződése, hogy a kísérleteket még ma is folytatják. Állítása szerint 435 MHz-es UHF hullámokat használva próbálták az emberek elméjét befolyásolni. Kezdetben nem tudott semmiről, majd amikor a 70-es évek közepén rájött, mi folyik a bázison, már túl késő volt ahhoz, hogy kiszálljon.

A kísérletek mikrohullámok, kábítószerek, elektrosokk, ingerelvonás, pszichoprogramozás, radioaktív anyagok, beültetések és pszichosebészeti eljárások alkalmazásával zajlottak. A Montauk-project a hírhedt MK ULTRA program része volt. De mit takar ez a megnevezés?

,,Szükségünk van egy olyan pszichosebészeti programra, mely biztosítja a társadalom feletti politikai kontrollt. Bárkit, aki eltér a megadott normától, műtét által csonkíthatunk.”

(Dr. Jose M. R. Delgadon neuropszichiátriai igazgató, Yale Egyetem 1974. február 24.)

A második világháborút követően a nagyhatalmak egymással versenyeztek a náci tudósok megszerzéséért, akiket Dél-Amerikán és a Vatikánon keresztül csempésztek az USA-ba a Paperclip (gemkapocs) Project keretében.

Az egyik verzió szerint az MK a Mind Kontrolle (az elme kontrollálása) szavak kezdőbetűiből tevődik össze. Az angol Control helyett a német Kontrolle szót használva.

John McCarthy nyugalmazott kapitány szerint (aki az Egyesült Államok Különleges Egységénél szolgált és CIA bérgyilkos-osztagokat menekített ki Saigonból a vietnámi háború alatt) az MK ULTRA egy CIA mozaikszó, melyből az MK a Manufacturing Killers, azaz a gyilkosok gyártásának rövidítése.

Végül is teljesen mindegy, hogy melyik választ tartjuk igaznak, az előkerült dokumentumok megerősítik azt a tényt, hogy a CIA elmemanipulációs kísérleteinek erőfeszítései egy olyan programozott gyilkos megalkotásában tetőztek, akinek tudatos szinten fogalma sincs elvégzendő feladatáról, s annak teljesítése után mindent elfelejt.

A kísérletek több szálon futottak, és az ártatlan, mit sem sejtő ,,kísérleti nyúlként” használt áldozatok száma óvatos becslések szerint is több tízezerre tehető.

A TAVISTOCK INTÉZET SZEREPE

Napjaink komputerizált társadalmában a média bőségesen ellát minket reklámokkal, szappanoperákkal, akcióhősökkel, erotikával, hírekkel és dokumentumfilmekkel. Bankkártyával vásárolunk, mobiltelefonnal, digitális vonalakon, faxon, e-mailen, interneten kommunikálunk. A termékek vonalkóddal vannak ellátva. Az elektromos berendezések, még a bioelektromos elven működő emberi agy is ,,sugároz”. Amit befogadunk, az az elménkben hagy nyomot, amit elküldünk, talán a szuperszámítógépekben. Az információ hatalom. De kiktől származik és kiknek az érdekeit szolgálja? Rólunk milyen információkat rögzítenek?

A Londonban 1921-ben megalakult Emberi Kapcsolatok Tavistock Intézete az emberi tűréshatár tanulmányozásával foglalkozott a Brit Hadsereg Pszichológiai Hadviselés Irodájának irányítása alatt. A harmincas években a Tavistock Intézet kétirányú kapcsolatokat fejlesztett ki a Társadalomkutatás Frankfurti Intézetével, mely a kultúra tanulmányozásával és kritizálásával foglalkozott egyfajta neo-freudi nézőpontból. A harmincas évek végén a Társadalomkutatás Frankfurti Intézete New Yorkba költözött, s megkezdte a tömegtájékoztatás hatásának tanulmányozását a Rockefeller Alapítvány támogatásával, a Rádió Kutatási Project keretein belül. A kísérlet alapját olyan – korábbi feltevéseken alapuló – kutatások képezték, melyek célja az egyén mentális leépítése volt a tömegkommunikáción keresztül.

A Tavistock Intézet igazgatója 1932-től 1969-ben bekövetkezett haláláig John Rawling Rees, a brit hadsereg konzultáló pszichiátere, a Mentális Egészség Világszövetségének megalapítója és első elnöke.

A háború után a Tavistock Intézet amerikai szövetségeseivel együtt megteremtette a Rees által ,,kultúrharcosoknak” nevezett néhányezer fős csapatát, mely mára milliókat foglal magába. Ez a hálózat határozza meg döntő mértékben a tömegmédia tartalmát és arculatát.

A csatát sikeresen megvívták. Mint ahogy az M1 2000. április 9-ei, A jövő Magyarországa című adásában is elhangzott: ,,A média most már átvette valahol a család szerepét.” A műsor meghívott vendégei pszichiáterek voltak, akik hangsúlyozták, mennyire fontos, hogy már az iskola is részt vegyen a gyermekek mentális nevelésében. A Magyarországon szerencsére még gyerekcipőben járó programnak az USA-ban már súlyos és beláthatatlan következményei vannak.

A Tavistock-hálózat tagjai 1947-ben létrehozták a National Training Laboratories-t (Nemzeti Oktatási Laboratórium), mely az 50-es években az Egyesült Államok legnagyobb tanárokat tömörítő szervezetét részesíti képzésben. Az eredmény: az iskolai képességmutató tesztek eredményeinek azóta is tartó folyamatos és megállíthatatlan romlása szerte az USA-ban, valamint az erőszak fékezhetetlennek tűnő terjedése pszichiáterek által kezelt iskoláskorú gyermekek között, akik pszichiátriai drogok hatása alatt osztálytársaikat mészárolják le.

NÁCI GYÖKEREK

A 20-as években a Rockefeller Alapítvány támogatásával Németországban megkezdődtek a pszichiátriai kutatások az eugenetika (fajnemesítés) és a skizofrénia területén. 1934-től a Skót Rituális Szabadkőművesség (Scottish Rite Masons) is csatlakozik a kutatások finanszírozásához, melyek a náci sterilizációs törvény megalkotásában is részt vevő Earnst Rudin pszichiáter vezetésével zajlanak.

Rudin munkatársa Franz J. Kallmann, a Skót Rituális Szabadkőművesség irányítása alatt álló New York Állami Pszichiátriai Intézet kutatási igazgatója lesz. A skizofrénia terén végzett kutatásait egyidejűleg publikálják az Egyesült Államokban és a náci Németországban, 1938-ban. Az előszóban Kallmann köszönetet mond a Skót Rituális Szabadkőművességnek és mentorának, Rudinnak, s a következőket jegyzi meg: ,,Még a szabadság legelkötelezettebb híve is... boldogabb lenne nélkülük (a skizofrének nélkül – a szerk.) ...Vonakodom elfogadni a különböző eugenetikai programok szükségességét a demokrata és a fasiszta közösségek részéről... Nincsenek sem biológiai, sem szociológiai különbségek a demokrata és a totalitáriánus skizofrén között.”

Kallmann amerikai kutatásainak eredményét a náci kormány arra használta, hogy 1939-ben mérgesgázzal és halálos injekcióval 250-300 ezer mentális beteg életét oltsa ki, többségükben gyermekekét. *2

A náci Németországban zajló eugenetikai kutatások látszólag nem vágnak a témába, de a kutatások anyagi hátterét biztosító szponzorok és abban részt vevő személyek és nyilatkozataik érdekes összefüggéseket világítanak meg. Úgy tűnik, ezek az emberek a legsötétebb erőktől vezetve semmilyen eszköztől sem riadnak vissza világuralomra törő, sátánista tervük véghezvitelében.

A második világháború folyamán Dachauban hipnózissal és az LSD-hez hasonló víziókat produkáló hallucinogén meszkalinnal kísérleteztek, melyet az Egyesült Államok Haditengerészetének Technikai Missziója tárt fel 1945 októberében.

A világháború után az Egyesült Államok a Védelmi Minisztérium közbenjárására közel 2000 német és olasz fasiszta tudóst fogadott be. A német Reinhardt Gehlen tábornok, Hitler Oroszország elleni hírszerzési főnöke 1945-ben Washingtonba utazik, és kiterjedt megbeszéléseket folytat Truman elnökkel, valamint Allen Dullesszel, aki később a CIA feje lesz. A találkozások célja a CIA megszervezése és megalakítása volt. Gehlennek az 1947-es nemzetbiztonsági törvény megalkotásában is szerepe volt, melyet azért rögzítettek, hogy titokban tarthassák a kormány illegális tevékenységeit, beleértve a titkos elme manipulációs kísérleteket is.

,,Teremts káoszt a pszicho-politikával... A nemzet veszítse el vezetőjét... Öld meg ellenségeinket...” – mondta Berija, a Lenini Pszicho-politikai Intézet igazgatója 1933-ban amerikai marxista pszichológus hallgatóinak.** Kenneth Goff, aki ezt papírra vetette, 1943-ban rejtélyes mérgezésben halt meg. Viszont éppilyen különös módon a hatvanas évektől kezdődően a politikai vezetők elleni merényletek egyre gyakoribbá váltak. Bill Clinton például 1992-es megválasztása óta közel húsz gyilkossági kísérletnek volt a célpontja. Számos merénylet elkövetőjéről kiderült, hogy destruktív pszichiátriai programok résztvevői voltak, illetve pszichiáterek által manipulált szekták tagjai.

Ezzel párhuzamosan a ,,másik oldal”, az USA hírhedt szektafigyelő hálózata, a CAN (Cult Awareness Network) is pszichiáterek terméke. A már leleplezett, bűnözők által irányított ,,felvilágosító” szervezet közvetlen kapcsolatban állt Dr. West pszichiáterrel, aki hírnevét onnan szerezte, hogy az MK ULTRA program keretében LSD-25 injekcióval ölt meg egy elefántot. Dr. West az Amerikai Légierő és a CIA agymosó specialistája. Az érdekesség kedvéért megemlítjük, hogy egyben a CAN keretein belül működő Amerikai Családi Alapítvány nevezetű pszichiátriai ügynökség igazgatója is.

Dr. Louis Jolyon West az 1995-ös oklahomai robbantást követően annak a pszichológuscsapatnak a vezetőjeként érkezik a helyszínre, mely az áldozatokat és azok családjait részesíti mentális segítségnyújtásban. Dr. Ross Adey egykori NASA agykutató, aki az USA-ban letelepedett náci doktorokkal karöltve dolgozott, szintén részt vesz a segítségnyújtásban. Egyes megfigyelők felhívják a figyelmet arra, hogy a robbantás egyik vádlottja korábban az USA egyik TOP SECRET minősítésű mikroelektronikai cégénél dolgozott, mely a NASA és a Légierő részére végzett kutatásokat. A merénylő McVeigh egy évvel munkába lépése után azzal vádolta a kormányt, hogy beültetést végeztek rajta, azaz olyan apró elektromos szerkezetet ültettek a testébe, mellyel távolról, a tudat szintje alatt hipnotikusan ható parancsokat tudnak elméjébe továbbítani. *3 Elképzelhető, hogy az egész merénylet tulajdonképpen egy traumaalapú elmemanipulálási kísérlet megvalósítása volt?

MINDSZENTY BÍBOROS KIRAKATPERE

1948-ban az egypártrendszert megvalósító kommunisták elhatározták, hogy elhallgattatják és elmozdítják helyéről a kommunista ellenállás jelképévé vált Mindszenty József érseket. A pszichológiai előkészítés részeként Mindszentyvel kapcsolatban álló lelkészeket tartóztattak le, hogy kínvallatással bizonyítékokat szerezzenek a prímás ellen. Mindszenty, akinek egyre inkább világossá kezdett válni Rákosi kegyetlen terve, egy Bécsbe kijuttatott nyilatkozatban leszögezte, hogy nincs miről vallania, és ha mégis ilyet tenne, az egyedül az emberi test gyöngeségének tudható be és semmisnek kell tekinteni.

1948 karácsonyán Mindszentyt letartóztatja az ÁVÓ és 38 napos szüntelen kínvallatás során annyira megtörik, hogy minden ellene felhozott vádat beismer. A szovjetek demonstrálták, hogy kínzással, hipnózissal és kémiai szerek alkalmazásával áldozatukat bármire rá tudják venni. Egyúttal tökéletes indítékot szállítottak USA-beli kollegáiknak, hogy mi indokolja egy demokráciában a hasonló kísérletek beindítását – hiszen önkénteseken a kísérlet nyilvánvalóan nem reprodukálható.

Ez az egész világot megrázó kirakatper valójában az agymosás egyik fejezete volt. A CIA erre az incidensre hivatkozva indította be saját programját, miközben egy kémen keresztül a színfalak mögött forródrót-összeköttetésben állt az Andrássy úttal. Még a programozást végző szovjet tiszt nevét is tudták. Valójában többet tudtak arról, mi történik a bíborossal, mint maga a bíboros. *4 Minden lépést ismertek, mely Mindszenty lelkierejének megtörésére és a kommunista akarat érvényre juttatására irányult.

NÉHÁNY SZÓ AZ LSD-RŐL

,,Az LSD-25-tel folytatott kísérleteink jól haladnak, bár némileg meglepnek az eredmények, melyek a legkáprázatosabb drog-tolerancia példái a számomra, melyet valaha is láttam. Vannak páciensek, akik már több mint 42 napja kapják a drogot. Mind a hét rendkívüli tűrőképességet tanúsít mind a fiziológiai, mind pedig a mentális hatásokkal szemben. Megkíséreltük áttörni ezt a tűrőképességet kétszeres, háromszoros és négyszeres dózisok alkalmazásával...”

Idézet egy, a titkosság alól feloldott dokumentumból, melyet a Mentális Egészség Nemzeti Intézetének Függőség Kutató Osztálya végzett az MK ULTRA program keretében.

Az LSD-t (lizergsav dietil-amid, németül lyserg-saure-diathylamid) egy szisztematikus kutatási program keretében a Londoni S. G. Warburg tulajdonában álló svájci Sandoz AG fejlesztette ki 1938-ban.

A 30-as években a New York-i Rockefeller Intézet két kutatójának sikerült izolálnia az ergot (anyarozs) alkaloidák közös alkotóelemét, amit lysergic acidnak neveztek el. *5 Az ergot először a középkorban tűnik fel tömeges mérgezéseket okozva, majd szülészeti gyógyszerként alkalmazzák 1582-ben. Úgy tűnik, a kutatásokat az ergot gyógyászati értéke indokolta, mivel addig még senkinek nem sikerült azonosítani a terápiás eredményeket kiváltó alkotórészt.

Magát a drogot Albert Hofmann a lizergsavval végzett kísérleteinek 25. szintéziseként hozta létre. Innen a gyakori LSD-25 megnevezés. Az állatkísérletek semmi különös eredményt nem hoztak, ezért az új vegyület feledésbe merült és csak öt évvel később, amikor Hofmann további kutatásokba kezd, tűnik fel ismét. 1943-ban további tesztelések végett Hofmann megismétli az LSD-25 szintézisét. A művelet utolsó szakaszában furcsa nyugtalanságot és szédülést észlel magán, majd hazaérve erős hallucinációi támadnak. Csukott szemmel különös formákat lát, színek kaleidoszkopikus játékát.

A pszichedelikus hatások felfedezését követően Hofmann és az intézet munkatársai saját magukon próbálják ki a szert, s rögzítik tapasztalataikat, valamint ezzel egyidőben állatkísérleteket is végeznek. Az ezt követő első emberi kísérletekre a Zürichi Egyetem pszichiátriai klinikáján kerül sor. A kísérleteket Albert Hofmann fönökének egyik fia, Werner A. Stoll pszichiáter vezeti.

Az elmemanipulációs kísérletek kedvenc vegyületévé vált LSD hatásai közt szerepel az én-te határ elmosódása vagy akár megszűnése, valamint a megnövekedett befolyásolhatóság, melyek a programozás szempontjából mindenféleképpen jelentős előnynek számítanak.

Hofmann az LSD pszichoterápiás alkalmazásával kapcsolatban megjegyzi: ,,Az LSD alkalmassága és sikere a pszichoanalízisben és pszichoterápiában még mind a mai napig vita tárgya szakmai körökben. Ugyanezt mondhatjuk el azonban a pszichiátriában használt egyéb módszerekről is, mint amilyen az elektrosokk, az inzulin terápia, vagy a pszichosebészet, mely beavatkozások az LSD alkalmazásánál sokkal nagyobb veszéllyel járnak.”

Az LSD hatásai között szerepel a realitásérzék elvesztése, előfordulnak rémlátomások és jónéhány haláleset is összefüggésbe hozható az LSD-vel. Ezek többnyire úgy fordulnak elő, hogy a drog hatása alatt álló személy a térben közlekedve nem számol a zuhanás lehetőségével, egyszerűen azt hiszi, hogy következmények nélkül ugorhat.

Egy évvel rá, hogy a drog az USA-ba érkezik, 1950 májusában megjelennek az első amerikai cikkek az LSD-vel kapcsolatban az Amerikai Pszichiátriai Közlönyben. Néhány évvel később, amikor a CIA-kísérletek már javában zajlanak az LSD-vel, Dr. Humphrey Osmond pszichiáternek az a különös ötlete támad, hogy a droggal alkoholistákat kezeljenek. A mit sem sejtő nagyközönséget a későbbiek folyamán is előszeretettel vonják be a kísérletekbe, pl. a woodstocki rockfesztivál alkalmával. Timothy Leary pszichológus az USA-t járja a drog népszerűsítésének céljával (egyesek szerint a CIA ügynökeként, mely ugyan nem nyert megerősítést, de Leary kétértelmű megjegyzései is ezt látszanak alátámasztani).

Végül is a CIA programjai a Tavistock Intézet útmutatásaira épültek, melynek egyértelmű stratégiája a drogok használata volt az agymosás és a tömegkontrol szolgálatában.

MK ULTRA - Rémálom vagy valóság?

A CIA szupertitkos projectje, az MK ULTRA egy korábbi titkos projectből, a Blue Birdből (kék madár) származik. A Blue Birdöt a hivatalos jelentések szerint azért hozták létre, hogy utolérjék a szovjeteket az agymosás területén. A project célja azon elmemanipulációs kísérletek tanulmányozása volt, melyek során narko-hipnózissal, azaz elmére ható kábítószerek és hipnotikus programozás segítségével igyekeztek az egyén feletti abszolút kontrollt elérni. A programban részt vett többek között a hadsereg, a haditengerészet és az FBI hírszerző részlegei. A kísérletek elmegyógyintézetekben, börtönökben, nevelőintézetekben, katonai támaszpontokon zajlottak.

Egy 1952-es feljegyzés a következő kérdést teszi fel a programmal kapcsolatban: ,,Képesek lehetünk olyan kontrollt gyakorolni egy ember felett, hogy eljussunk addig a pontig, ahol akarata ellenére engedelmeskedik nekünk, és még olyan természettörvényeket is figyelmen kívül hagy, mint az önmegóvás?”

Bár a tesztek elkezdésének hivatalos indoklásául az szolgált, hogy utolérjék a szovjeteket, a valóságban a szovjetek öt évvel le voltak maradva a nyugati kutatásoktól.

1953. április 13-án megszületik az MK ULTRA, 149 alprojecttel. Ezek egyike a MONARCH, a traumán alapuló komplex elmemanipulálás, melyet a hadsereg kezdett meg a 60-as évek elején. Jelenleg is TOP SECRET minősítésű anyag.

A projectben részt vevő személyek beszámolói szerint, olyan ,,alvó gyilkosok” előállítása volt a cél, akik egy bizonyos jelre aktivizálódnak, azaz poszthipnotikus transzba esnek és végrehajtják az elméjükbe beprogramozott feladatot. A MONARCH program keretében előszeretettel alkalmaztak a hipnózisra fogékonyabb nőket és fiatal gyerekeket, akiket sokkal könnyebb volt ,,programozni”, hiszen gyerekkorban gyengébb az ellenállás mindenféle behatással szemben. A program gerincét elektrosokk-kezelések, drogok és hipnózis alkalmazása alkotják a hasadt személyiség kifejlesztése érdekében. A kísérletek számos halálos áldozattal jártak.

A viselkedésmódosító kutatások egyik legnagyobb támogatója a Mentális Egészség Nemzeti Intézete volt. A 60-as években bírósági ügyek áradata zúdult az igazságszolgáltatásra. Ennek eredménye volt a későbbi szenátusi vizsgálat, melynek szívszaggató eredményéről a média nagyokat hallgatott.

,,A világ feletti uralom megszerzéséhez az emberek fejéből ki kell verni az egységükhöz, a családi hagyományokhoz, a hazájukhoz és a vallási dogmáikhoz való ragaszkodást.”

(G. Brock Chisholm kanadai pszichiáter, a Mentális Egészség Világszövetsége (World Federation for Mental Health) egyik alapító tagja)

Az MK ULTRA egyik legismertebb fejezete a montreaáli Royal Victorian Hospitalban játszódott a pszichiáter dr. D. Ewen Cameron, a Kanadai Pszichológiai Társaság igazgatójának vezetésével. A Rockefeller Alapítvány, a kanadai hadsereg és a CIA által felkarolt kísérletsorozat keretében 53 betegnek adott óriási dózisban LSD-t és jegyezte fel megfigyeléseit. A kísérleteknek nevezett kínzások elektrosokk kezelést és olyan elmemanipulációs technikákat is magukba foglalnak, mint rögzített szövegek ismétlőpdő és folyamatos lejátszását a nap huszonnégy órájában, heteken keresztül a félig kábultan fekvő pácienseknek. Ez utóbbiról a fej mellé helyezett magnetofon gondoskodott. Az állandó ismétlés szerepe új viselkedésminta beégetése az elmébe. Egyik paciens esetében az üzenet így hangzott: ,,Megölted az anyádat”. Miután ,,gyógyultan” kiengedték az intézetből, szinte sokkos állapotba került, amikor hazaérve édesanyja nyitott ajtót, akiről azt hitte, hogy már halott. A visszaemlékezéséről készült videofelvételen nehezen tudja megfogalmazni a mondatokat és szinte sírvafakad.

Egy másik páciens, aki szülés utáni enyhe depresszióval került az intézetbe, a sokk-kezelések hatására két évtized emlékezetét vesztette el. Az intézetből úgy engedték ki, hogy nem tudta irányítani anyagcseréjét, s még a cipőfűzőjének a bekötését is újra meg kellett tanulnia. A ,,kezelés” után nem emlékezett saját nevére és azt is elfelejtette, hogy gyermekei vannak.

Számos páciens perelte a CIA-t és a kanadai kormányt, míg végül peren kívüli megegyezésre jutottak. Az áldozatoktól azóta sem kértek bocsánatot.

1965-ben a CIA lezárja az MK ULTRA programot és elkezdi a hivatalosan 1972-ig tartó MK SEARCH-öt, az MK ULTRA ,,karcsúsított” változatát, dr. Sidney Gottlieb irányításával.

1966-ban a programban oszlopos szerepet vállaló dr. Jose M. R. Delgado kutatásai összegzéseként kijelentette, hogy a mozgás, az érzelmek és a viselkedés elektromossággal irányítható folyamatok. ,,Az embereket úgy lehet nyomógombokkal irányítani, mintha robotok lennének” – mondta.

Hogy milyen kutatásokból származnak eredményei? Jose Delgado egy videofelvételnek köszönheti hírnevét, melyen egy bikával látható. A bika agyába elektródákat ültetett. A bika támadására Delgado megnyom egy gombot, mely jelet küld a bika agyába ültetett elektródáknak, mire a bika elfordul. Delgado gyermekeken is kísérletezett. Egyik kísérletében egy 11 éves fiú agyába ültetett elektródákkal gombnyomásra elérte, hogy a gyermek zavarba jöjjön nemi azonosságát illetően, és arról kezdjen el beszélni, hogy Delgado feleségül veszi őt.

Talán nem meglepő, hogy Delgado a második világháborúban, a fasiszta spanyol rezsim alatt kezdte meg elmemanipulációs kísérleteit. Annál meglepőbb viszont, hogy később a Yale Egyetem Neuropszichiátriai Igazgatójaként végzi munkáját.

Nem nehéz elképzelni, milyen következményei lehetnek az emberek ,,távirányításának”. Delgadónak Az elme fizikai uralma, egy pszichocivilizált társadalom irányába című könyve nem hagy kétséget szándékait és a kutatások irányát illetően: ,,Gyorsan haladunk a viselkedés elektromos mintázatának megfelelőinek a felismerésében, valamint az agy és a komputer közötti kétirányú rádiókommunikáció megteremtésének módszerében.”

Az elektromágneses kutatásokkal kapcsolatos kísérleteket nem hozták nyilvánosságra az információszabadságról szóló törvény keretében.

Richard Helms, a CIA vezetője hivatalának elhagyása előtt, 1973-ban elrendelte az MK ULTRA programmal kapcsolatos összes feljegyzés és dokumentum megsemmisítését. Néhány dokumentumot azonban félreiktattak és ezek a 70-es évek végén, még mindig a CIA szelektálásával, az információszabadságról szóló törvénynek köszönhetően ismertté válhattak, s minden emberi képzeletet felülmúló törvénysértésről és brutalitásról tanúskodnak. De még így is vannak olyan fejezetek, melyeket a CIA visszatart. A program kiagyalója és feje, a minden bizonnyal legtöbbet tudó Dr. Sidney Gottlieb pszichiáter a szenátusi meghallgatáson államérdekekre hivatkozva megtagadta a részletes vallomást.

1995. október 3-án Clinton elnök a sugárzásos kísérletek kapcsán az amerikai néphez intézett beszédében őszinte bocsánatot kér az áldozatoktól, családtagjaiktól és barátaiktól azokért a cselekedetekért, melyek még ,,az akkori etikai normák szerint is elítélendőek voltak”.

ÉS MI TÖRTÉNIK NAPJAINKBAN?

Azt mondhatnánk, ezek a dolgok régen történtek, egy kontinenssel arrébb. Ez azonban csak részben igaz. A program az MK DELTA keretein belül exportra került és a világ minden részébe eljutott. Frontemberei a mentális egészségügy nemzetközileg elismert egyéniségei voltak. Kísérleteik eredményeit gyakran publikálták a nélkül, hogy a szakma bármiféle nemtetszésének hangot adott volna. Az első látványos elmemanipulációs kísérletet Magyarországon végezték Mindszenty bíboroson.

Egy mostanában meghiúsított parlamenti beadvány célja az volt, hogy vezető politikusainkat mentális kezelés alá vonják. A média pszichiáterek véleményét kéri. Ott vannak a tévében, a rádióban, az újságokban. Szakértőként tetszelegnek bármely témában.

És mikor az újságot olvassuk, olyan rémisztő gyilkosságokról hallunk, melyeket pszichiátriai intézetekből kiengedett kezeltek követnek el. A bűntényeket követően a rendőrség annak a szakmának a véleményét kéri, melynek művelői előzőleg azt állapították meg, hogy a páciens nem közveszélyes. Akik előzőleg semmi veszélyt nem láttak abban a betegben, akitől az egész család rettegett, vagy aki a villamos alá lökte áldozatát. Programozott gyilkosokkal van dolgunk, vagy pedig olyan szerencsétlenekkel, akik a pszichiátriai drogok hatásától vagy a képtelen, de leginkább brutális ,,gyógymódoknak” köszönhetően váltak szörnyetegekké?

Dr. Thomas A. Dorman szerint: ,,Mellékesen még mindig arra használják a pszichiátriát ebben az áltudományos köntösben, hogy az emberiséget egy csordaként a Nagy Világrend szárnyai alá tereljék. Ez az elme manipulálásának az eredeti tervrajza.” *6

Egy biztos: a szakma történelmi hátterét megvizsgálva semmi jóra nem számíthatun

gds

*1 Discovery Channel video: The Real Man in Black

*2 British Psychiatry from Eugenics to Assassination - an article by Anton Chaitkin

*3 Discovery Channel video: The Real Man in Black

*4 The History of Mind Control - a lecture by dr. Alan Scheflin

*5 The Discovery of LSD - Albert Hofmann, Ph. D.

*6 Toxic Psychiatry - The Role of Psychiatry in Mind Control - an article by Thomas A. Dorman, M. D.

** The Soviet Art of Brainwa-shing - A Synthesis of the Russian Textbook on Psycho-politics - Kenneth Goff


A NAGY ÁTVERÉS

AMIT LONDON PRIVATIZÁCIÓNAK NEVEZ, AZ PIRATIZÁCIÓ (PIRAT=KALÓZ): KIFOSZTÁS

Az elmúlt több mint egy évtizedes periódus alatt (1988-1997-ig) szerte a világon – főként a reménytelenül eladósodott harmadik világ és a volt szovjet blokk államai mintegy negyedbillió dollár értékben kényszerültek állami vagyonuk eladására, hogy fizetni tudják külföldi adósságaik terheiket, és fedezni tudják az egyre növekvő állami költségvetési hiányt.

Ez a világméretű elkótyavetyélést a 80-as évek végén beköszöntött Bush-Thatcher korszak indította el, és azonnal az IMF új világrendjének kulcselemévé lett, amit a fináncoligarchia propagandistái attól kezdve a jóval szélesebb értelmű privatizáció elnevezéssel illettek.

A privatizáció úttörése a 80-as években kezdődött Margaret Thatcher Angliájában, a Mont Pelerin Társaság holdkóros politikai ideáljaira alapozva. Több forrás mintegy 100 milliárd USD mértékben határozta meg a Margaret Thatcher keze alatt szétzüllesztett és lecsupaszított állami ipar és infrastruktúra mértékét, amelyből az országnak csak törmelékhalom maradt. A Mont Pelerin Társaság zászlóvivői Amerikában – mint Newt Gingrich és más konzervatív forradalmi fanatikusok – hasonló politikát erőltettek az Egyesült Államokra is, ahol szintén a privatizáció lett az a fedőnév, amely alatt az ipartalanítás végbement.

Új-Zéland, Ausztrália és más ,,fejlett” országok szintén az első célpontok között szerepeltek.

Ez a folyamat azonban legtovább a fejlődő világ és az egykori szovjet blokk országaiban ment. Annyira, hogy pusztító tendenciája miatt már egyenesen e népek és lakóik létének megsemmisülése merül fel.

Más szóval a privatizáció egy nagy átverés. Valójában azt takarja, hogy a Londonban székelő fináncoligarchia (a londoni pénzvilág) rendkívül sikeres rablóhadjáratokat folytat a világ legjelentősebb nyersanyagkészleteiért, a fejlődő országokban meghatározó villamos és egyéb közművekért, távközlésért, közlekedésért és más létfontosságú infrastruktúráért szerte a világon. Röviden szólva bagóért felvásárolják a világot, egyidejűleg felkapaszkodnak a világ szétesőfélben lévő pénzügyi rendszerének csúcsára.

A londoni pénzoligarchiák hármas stratégiája a következőképp működik:

1. A privatizációra kiszemelt vagyonokat hosszú távon rendkívül bizonytalan pénzügyi helyzetbe hozzák, illetve tartják, így arra kényszerítik azokat, hogy folyamatosan befektetőket vonjanak be, akik általában úgymond ,,biztosítás céljából” további jelentős újabb hitel felvételét kérik, amely egyben tovább növeli a világméretű pénzügyi szappanbuborékokat. Nem a termelést, hanem a spekulációt szolgálják ezek a ,,befektetések”.

2. Meghamisítják, letagadják e vagyonok tényleges értékét a jelenleg azokat birtokló nemzetek előtt annak érdekében, hogy meggyőzzék őket arról, hogy sohasem lennének képesek független nemzeti ipar kifejlesztésére vagy fenntartására. Vagyon-lecsupaszítás, vagyonvesztések és más fizikai lepusztítás a sorsa ezért gyakran e vagyonoknak az eladást követően.

3. Megszüntetik nemcsak az államok gazdasági szerepvállalását, hanem magát a független nemzeti létet is.

Ezt a népirtó politikát London természetesen különböző címszavak és ideológiák segítségével ,,adja el”, például:

- A privatizáció segít abban, hogy a kormány költségvetési deficitje csökkenjen, mivel az improduktív állami vagyont a hatékonyabb magántulajdonosoknak adja el – ezt a harmadik világ kormányainak sugallja a pénzvilág sajtója.

- A privatizáció megszünteti az állami pazarlást – erre a korábbi szocialista országokat oktatják állandóan az odalátogató nagyképű amerikai harvardi közgazdászok.

- A privatizáció forrást teremt az eladósodott ország tartozásának kifizetésére – erről akarnak meggyőzni mindenkit a nemzetközi hitelezők.

- A privatizáció olyan kitűnő dolog, hogy azt követően a külföldi befektetők tolakodni fognak, hogy milliárdokat invesztáljanak az ország gazdaságába – esküszik rá az IMF.

Ezek a pénzkereskedelmi ügynökök azonnal mellébeszélnek, amikor arról van szó, hogy milyen is valójában a privatizáció.

PRIVATIZÁCIÓ - az utat Latin- Amerika jelzi

(a cikk az Ibér-Amerika elnevezést használja a Dél és Latin Amerika mint régi megjelölésére – a lektor megj.)

Amint az EIR folyóirat (ahol ez a cikk megjelent) alapítója, Lyndon La- Rouche javasolta a privatizációt helyesebb lenne piratizációnak nevezni (pirát: kalóz a nyugati nyelveken), minthogy ez ugyanolyan rablás, amelyet Francis Drake a tengereken hajtott végre a spanyolok ellen Britannia hasznára.

Nézzünk erre egy kitűnő példát, mint amilyen volt a Companhia Vale do Rio Doce (CVRD) aukciós kiárusítása Brazíliában 1997 májusában.

A CVRD Latin-Amerika legnagyobb bányavállalata és a harmadik legnagyobb a világon. Hatalmas mennyiségben különféle ásványok és ércek kitermelője (pl. a világ vezető vaskitermelője) és további hatalmas feltáratlan készletekkel is rendelkezik ezekből az ásványokból. Hat tengeri kikötője, 22 óceánjáró teherhajója, 2000 km hosszú saját vasútvonala van. A társaság egyúttal a műszaki tudományok terén is az ország legjelentősebb tudományos és technológiai műhelye, számos felfedezés forrása volt. Roosevelt elnök segítségével 1940-ben alapították és hamarosan a brazil nemzeti gazdaság motorja lett.

Mégis eladták 1997 májusában egy nemzetközi pénzügyi konzorciumnak – melynek vezetője Soros György, a kábítószer-fogyasztás legalizálását elősegíteni akaró világspekuláns, egyben az angol királynő befektetési bankára – szégyenletesen alacsony (3,3 milliárd dollár a 30 %-os, az ellenőrzést biztosító részvénycsomagért) áron.

A brazil államnak azt mondták, ez segíteni fogja a brazil kormányt költségvetési deficitje csökkentésében és külföldi kötelezettségeinek kifizetésében. A CVRD legalább százszorosát éri, mint amit fizettek érte, ha egyáltalán azt kifizették. Ugyanakkor a brazilok többsége úgy tudja, hogy a 3,3 milliárd USD mindössze annyi, mint amennyivel a brazil állam adóssága nő tíznaponként. Ilyen ár mellett a kormánynak 37 darab CVRD-t, vagy azzal egyenértékű vagyont kellene privatizálnia, hogy a költségvetési problémáin úrrá legyen – és efelé a legjobb úton van Cardoso elnök kormánya (ti. ami az eladást illeti!).

Tehát nem más ez, mint piratizáció (vagyis rabló privatizáció).

Amint működésbe léptek Soros és társai, azonnal elkezdték a nemzetépítő kapacitást jelentő CVRD-t részeire szétszedni, azokat elherdálni. Például a Docegeo nevű híres geológiai és kutatásfejlesztő központból, amelyet 26 éve alapítottak a 300 magasan kvalifikált tudományos munkatárs 70 %-át elbocsátották. Összességében 1997. év végéig 5 ezer CVRD dolgozó került utcára.

Az 1980-as évek végén kezdődő világméretű privatizációs folyamat már 1992. évben is 30 milliárd dollár nyereséget hozott, majd 1995. évig 20-25 milliárd dolláros szinten maradt. Majd az 1996. évben megindult, mint a rakéta 35 milliárd dollárig. Minthogy London és az IMF a világ pénzügyi krízisét használja hajtóerőként elsősorban Ausztrália, Brazília, részben Oroszország esetében is a privatizáció nyeresége egyre nő.

A privatizáció összbevétele 1997-ben mintegy 55 milliárd USD, ami az 1995. évinek csaknem duplája. Ennek harmada eredt Ausztráliából, másik harmada Brazíliából.

Az elmúlt év végére a privatizációs eddigi összesített tőkéje 242 milliárd dollárt tett ki, miközben az elmúlt két évben a pénzügyi válság hatására a világon a privatizáció évi 25 %-kal tovább növekedett.

A kormányok eladott természetbeni nemzeti vagyonért cserébe nem termelő pénzt kaptak, amitől az ország gazdasági értéke, kapacitása nem növekedett (sőt csökkent), amint ez a CVRD esete is mutatja.

A privatizációs tőke harmada Latin-Amerikába ment, követi Kelet-Ázsia és Csendes Óceán övezete, végül Európa és Közép-Ázsia zárja a sort. (A világ e három régiója szerepel meghatározásként a Világbank A világ fejlesztési pénzügyei című évkönyvében, amely jelen tanulmány 1988. és 1995. között adatainak elsődleges forrásául is szolgált. Az adatok azután ellenőrzésre kerültek, szükség szerint korrekcióra az egyes országjelentések alapján, amennyiben azok hozzáférhetőek voltak.

A Világbank évkönyvi adatai nem tartalmaznak adatokat Ausztrália és Új-Zéland vonatkozásában valószínűleg azért, mert ezek már fejlett országok kategóriájába tartoznak. A tanulmány szerzői azonban ezen országok adatait is beépítették az éves összesített világadatok meghatározásakor.

Dél- és Latin-Amerika volt ezen újformájú fosztogatás első számú célpontja és 1992. évben a világ privatizációjának oroszlánrésze idejutott.

Külön említést érdemel Új-Zéland korai privatizációs szakasza, amely a Mont Pelerin Társaság bábáskodása mellett 5 milliárd USD értékben árusította ki 1988. és 1990. között az állami szektorvállalatait. Már 1992-1993-tól kezdődően London rablóhadjárata agresszívebb lett Kelet-Ázsia és a Csendes Óceán térségében, beleértve a korábbi szovjet blokkba tartozó nemzeteket, mint Magyarország, Lengyelország, Oroszország és a Cseh Köztársaság. Az 1995. évben mindkét régió túlhaladta az éves privatizáció lati-amerikai mértékét, de 1996-1997. évben ismét Dél- és Latin-Amerika vált a fosztogatás kedvenc helyszínévé Ausztrália mellett, amely az elmúlt privatizációjának legjelentősebb áldozata.

Ausztrália a privatizáció tekintetében ténylegesen a világ vezető országa, közel 43 milliárd USD összeggel. A sorban következő három pország is dél- és latin-amerikai (Brazília több mint 32 milliárd dollár, Mexikó 29 milliárd dollár, Argentína csaknem 19 milliárd dollár nagyságú, egy évtized alatt összejött privatizácis értékkel).

Malajzia, Magyarország, Kína és Új-Zéland hátrább vannak a maguk ,,mindössze” 8-9 milliárd dolláros privatizáéciójukkal, de Oroszország ennek ellenére is kiemelt helyen van London listáján és a közeli jövőben feltehetően megelőzi majd az előtte lévő országokat.

A legdrámaibb változást Ausztrália és Brazília szenvedte el. Ausztrália 1995. és 1996. évben 8 milliárd USD feletti értékben adott el javakat és 1997. évben csaknem 19 milliárd dollár értékben privatizált állami vagyont, beleértve a távközlési óriáscéget, a Telstrát 10 millárd dollárért.

Így volt Brazíliában is, ahol látszólsagos alacsony kezdeti értékek után a londoni privatizátorok nagy erővel mélyesztették karmukat Brazília testébe. Az elmúlt év novemberének vége és 1996 januárja között Brazília a nemzeti vagyon további 22,4 milliárd dollár mértékű privatizációjára kényszerült és a következő 3 évben – a kormány tervei szerint – további 60-65 milliárd USD nemzeti vagyon privatizációja van előirányozva.

Következzen egy igen jó példa arra, hogy a pénzvilág manipulációit hogyan használják rablásra. Ugyanazok a brazil vállalatok, amelyek a 2000. évig privatizálandó cégek listáján szerepelnek, az elmúlt év október közepéig összesen 89 milliárd nagyságú piaci értéken szerepeltek. Azonban miután a brazil tőzsde 30 %-a tönkrement a világméretű ,,fekete hétfő” tőzsdekrach részeként, a privatizációra kiszemelt vállalatok tőzsdei értéke hirtelen 20-25 milliárd dollárral lejjebb esett. Tehát ha most Brazília ugyanazt a természetbeni vagyont eladja, 20-25 milliárd dollárral kevesebbet kap érte, már amennyiben a piac nem zuhan tovább az eladás időpontjáig.

Nem minden nemzet esetében váltak be London tervei. Ilyen például Nigéria, amely Afrika legnépesebb állama és mind ez ideig sikeresen ellenállt az állami szektor privatizációjának.

Az IMF-Világbank és a ,,szabadpiac” támogatói Nigériában is olyan nagy állami cégekre vetették ki hálójukat, mint a Nemzeti Elektromos Művek (NEPA), a Nigériai Nemzeti Kőolajvállalat (NNPC), amely az ország exportbevételeinek 90 %-át adja. Az NNPC kis részét 1993-ban 500 milliárd USD-ért privatizálták, de még 1995-ben is a teljes privatizáció 1 milliárd dollár alatt volt.

(Külön figyelemre méltó Magyarország esete, amely a világ első 10 privatizációs országa között a hatodik – hasonlóképpen Malajziához –, miközben jóval nagyobb területű és lélekszámú országban, ennél kisebb mértékű volt a nemzeti javak kiárusítása. Pld. India 4 milliárd, Törökország 3 milliárd, Lengyelország 3 milliárd, Csehország 3 milliárd, Szlovákia 1 milliárd; ugyanakkor Dél-Korea 1 milliárd, Oroszország 7 milliárd, Chile 2 milliárd mértékben volt a világpiac privatizációs igyekezetének áldozata, de ezen országok többsége nem adta magánkézbe a közműveit, energiaszolgáltatóit, távközlését és közlekedését. – A fordító-lektor megjegyzése.)

Infrastruktúra és nyersanyag

Mi az, ami a privatizációban részt vevő nemzetek vagyonából leginkább kikerül, és kik az új tulajdonosok?

A listát az infrastruktúra vezeti az elektromossággal és a telekommunikációval, amely a világ privatizációjából 20 %-os részesedéssel az elmúlt évtizedben. Az áramtermelés és szolgáltatás, elosztó hálózatok privatizációja a világ összesen több mint 54 milliárd dolláros volumenéből 30 % Ausztrália, 25 % Brazília részesedése főképp az elmúlt 2-3 évben.

Jóllehet az Electricidé de France és más különböző amerikai és német cégek is szerepelnek az új tulajdonosok táborában, a meglehetősen agresszív szerepet Amerikában egy spanyol és chilei elektromos társaság összeolvadásából keletkezett cég játssza Endesis néven.

A dokumentumok tanulmányozásából azonban kiderül, hogy a társaságot valójában egy londoni ellenőrzésű banki érdekeltség birtokolja, mely társaság ma már Dél-Amerika déli része villamos ellátásának oroszlánrészét magáénak tudhatja.

E tény figyelembe vételével megjósolhatjuk, hogy további már privatizált elektromos cégek is várhatóan bevonásra kerülnek e csoportba, pl. Argentínában egy óriási vízierőmű 1,8 milliárd USD, az ország két működő atomerőműve 1 milliárd USD, Brazíliában a nemzet és az államok elektromos cégei mintegy 50 milliárd USD mértékben, s Oroszországban a hatalmas Egyesült Energia Rendszer (USS) elektromos művek, amelyek mintegy 200 milliárd dollárt érnek, és amelyet a közeljövőben fognak elárverezni – nyilván ennél sokkal kevesebbért.

A telekommunikáció az infrastruktúra egy másik igen jelentős területe, amely a modern gazdaság számára létfontosságú, és amely a nemzetbiztonság terén is meghatározó szerepet játszik. (Nem beszélve a politikáról és a választásokról – a ford.)

Ha történetesen egy idegen hatalom ellenőrzi egy ország telefon-, műhold-, számítógépi és más kommunikációs hálózatát, a nemzet alapvető biztonsága – beleértve katonai biztonságát is – kerül veszélybe.

A mai napig 50 milliárd USD értékben kerültek privatizálásra a nagy állami telekommunikációs társaságok, többek között az argentin, ausztrál, cseh, magyar, indonéz, mexikói, új-zélandi, perui, venezuelai más nemzeti telefontársaságok.

A nyertesek: AT&T, Bell – Canada, Soros György és a Deutsche Telekom. Várhatóan a következő évben kerül sor a brazil óriáscég, a Telebras (kikiáltási ára 17 milliárd USD), az orosz Szvjazinvest Holding, amely az ország telefoncégeinek 38 %-át ellenőrzi, és számos más cég privatizációja is.

A harmadik világ nagy telefon- és elektromos cégeinek külföldi kézbe kerülése politikai robbanásokkal is jár, mivel a tömeges kintlévőségek azonnal behajtásra kerültek, és az árakat a nagyközönség számára elérhetetlen szintre emelték az új tulajdonosok. Pl. 1991. december és 1996. július között a perui privatizált telefontársaságok 873 %-os áremelést zsaroltak ki, és ugyanezen időben az áramfogyasztási díjak 510 %-kal nőttek. Az új-zélandi Telekom cégtől is 1987. és 1996. között elküldtek 15.900 munkást (az összlétszám 65 %-át), mintegy az 1990-es privatizáció előkészítéseként, illetve következményeként. Az ország másik mamutprivatizációja az erdészeti ágazatot is érintette, 4473 fő leépítését eredményezte (a teljes munkaerő 63 %-a).

Figyelemre méltó a privatizáció két másik fontos szektora – a pénzintézetek és a nyersanyag-társaságok (beleértve mind az olaj-, mind az érc- és ásványbányászatot).

Olaj és földgáz vonatkozásában a londoni források segítségével megkezdődött a fejlődő világ és a volt szovjet blokk országainak kirablása is. Argentína nagy állami olajtársasága, a YPF 1993-ban privatizáltatott 3 milliárd dollárért – csakúgy, mint a perui Petro Peru és az orosz Lukoil Társaság.

A nemzetközi keselyűk már szemet vetettek a mexikói Pemexre, a Brazil Petrobrasra, a venezuelai PDVSA-ra, egy féltucat nagy orosz olajtársaságra és az orosz földgáz-óriás Gazpromra is, amelynek értéke 100 és 1000 milliárd dollár között mozog. A keselyűk szándéka e cégek ellenőrzésének megszerzése privatizációval, vagy más módon.

Gondoljuk meg, hogy a Pemex, a Petrobras és a PDVSA forgalma 2,9 + 1,0 + 3,0 millió hordó kőolaj napi kapacitást jelent, ami a teljes Szaúd-Arábiai kivitel 85 %-a. Újságírók azt is feltárták, hogy a privatizáció tárgyául Oroszországban számításba vett társaságok a maguk 2,4 millió napi olajával a teljes nemzeti termelés 41 %-át jelentik. További szempont, hogy az orosz kőolaj-kitermelés 15 %-a már most is idegen kézben van, mindössze 8 milliárd dollár fejében.

Kik az irányítók? Kik a felelősök?

A privatizációról kiadott hivatalos kormányjelentések csakúgy, mint az olyan multinacionális intézmények, mint a Világbank, világszerte hirdetik – gyakran felnagyítva –, hogy a privatizációban nemcsak az idegen külországbeli tőke vesz részt, sokszor került a közvagyon a helyi befektetők tulajdonába. Azt állítják, hogy ez erősíti az ország magánszektorát, és felkészíti őket a világpiacra.

Meglehet néhány esetben ez így is van. Azonban Malajziában például a privatizáció többségében az új helyi ,,tulajdonosról” vagy az derül ki, hogy a nagy nemzetközi pénzügyi érdekeltségek előörse-képviselője, akit valójában külföldről irányítanak, vagy más esetben ezt a nemzeti befektetőt igen hamar kivásárolja valamelyik külföldi cég, amint az esettanulmányok bizonyítják.

London félreérthetetlenül továbbra is a privatizáció hatóereje és egyben legfőbb haszonélvezője.

Ennek megfelelően a privatizációs vagyonértékelés és a pályáztatás folyamata is a nagy pénzintézetek hitbizománya, akik egyidejűleg az áldozatul szolgáló kormányok tanácsadóiként is működnek (természetesen a londoni City és a vele összefonódott pénzügyi körök javára).

Vezető szerepet játszik ezek között a Credit Suisse First Boston, amely a privatizációk nagy részét vezényelte le Oroszországtól Új-Zélandig, Dél- és Latin-Amerikáig. A CS First Boston egyébként George Bush érdekeltségei közé tartozik az Egyesült Államokban, társa a kékvérű Weld-dinasztia Bostonból.

Mexikót az a ,,megtiszteltetés” érte, hogy a harmadik világból az első ország lehetett a privatizáció áldozati oltárán, ahol az 1980-as évek végén csatlakozott hozzá a Mont Pelerin Társaság kirakat-országa, Új-Zéland.

Mexikó azért került London kiválasztottai közé, mert korábban hosszú és erős hagyományokkal rendelkezett a nemzeti gazdaság állam által történő fejlesztésében. A britek be akarták bizonyítani, hogy az állami direktívák korszaka a múlté, eljött a globalizáció ideje és vele a privatizációé is. Ha sikerül Mexikót beidomítani, a többi ország követni fogja – gondolták.

Minthogy 1982-ben Lopez Portilló mexikói elnök magáévá tette a Lyndon LaRouche által ajánlott döntő elemeket, és ez kiszabadulást jelentett volna az IMF rendszeréből, sőt egy új nemzetközi pénzügyi rendszer megalapításának kezdetét jelenthette volna.

Így tehát a Thatcher-Bush csapat véres példát akart produkálni ebben az országban, lerombolva az ország mindazon gazdasági és politikai intézményeit, amelyeken keresztül a nemzeti tudat és a függetlenség a társadalom széleskörű támogatását élvezte.

Miguel de la Madrid mexikói elnök 1988-ban a Wall Street és a londoni City utasítására 1,9 milliárd USD értékben privatizálta az állami vagyont, és ez akkor a világ összprivatizációjának 60 %-a volt. Ez a vagyon főként a két nemzeti légitársaságból, egy csomó kőolaj-feldolgozó üzemből és az állami tulajdonú szállodaláncból állt.

Jóllehet a fő vásárló névlegesen mexikói volt – a de la Madrid elnökhöz közel álló Brenner család – valóságban az ellenőrzést Sir Jimmy Goldschmidt vezető londoni bankár kezében volt, ő bocsátotta csaknem a teljes összeget a Brenner család rendelkezésére.

A következő lényeges fejleményre 1991-ben került sor, amikor a hírhedt Carlos Salinas de Gortari elnök kezében volt a kormánypálca, aki George Bush bűntársa (többek között a crack-kokain Közép-amerikai exportjában Mexikón keresztül az Egyesült Államokba).

Salinas elnök 1991-ben reprivatizálta a teljes mexikói bankszektort, amelyet Lopez Portilló elnök 1982-ben teljes egészében államosított az IMF elleni függetlenségi háború keretében.

Salinas akciója a kormánynak 9 milliárd USD-t hozott tisztán, ami a legnagyobb egy országra jutó privatizációs bevétel volt egészen az 1997. évi ausztrál és brazil, egyenként 18 milliárd USD összegű privatizációig.

A vevők – mind mexikóiak –, akiket csak ,,újbankároknak” neveztek, mivel az egy Augustin Legoretta kivételével egyikük sem volt az 1982. évi államosítást megelőzően valamelyik bank tulajdonosa. Mindeme új bankárok további különleges jellemzője, hogy tőzsdeügynökséggel rendelkeztek, amelyek mindegyike hatalmas összeomlást szenvedett az 1987. októberi világméretű tőzsdekrach során, és amelyet azután a mexikói kormány kezéből jött rendkívüli nyereséges mentőhadművelet követett. (Sajátos magyar párhuzam a magyar bankkonszolidációval a lektor – a ford. megjegyzése.)

Augustin Legoretta, aki az államosítás előtt a Banamex tulajdonosa volt, 1991-ben a privatizált Inverlat Bankcsoport új tulajdonosa lett. A Banca Serfint átadták a Monterrey csoporthoz tartozó Adrian Sada-nak, valamint a Pital csoportot Antonio del Valle kivásárolta.

Az adósságbomba 1994. decemberi robbanását követően az IMF által javasolt intézkedések kerültek bevezetésre az országban, amely a mexikói bankrendszert teljesen csődbevitte, és arra kényszerültek az új mexikói tulajdonosok, hogy az ország bankvagyonából részesedésüknek több mint 60 %-át 2-3 éven belül az idegen tulajdonosoknak adják át.

Legoretta Inverlat bankját ma a Nova Scotia canadai bank birtokolja, a Banca Serfint átvette a londoni székhelyű Hongkong és Sanghai Bank Társaság (HSCB), amit Dope Central Bank néven is ismernek, míg a Bital Bank a spanyol Banco Central Hispano ellenőrzése alá került, amely stratégiai szövetségese a HSCB banknak Latin-Amerika vonatkozásában.

A briteknek 15 évébe és egy sor közbenső akciójába került, de mára sikeresen ,,kiprivatizálták” a mexikói bankrendszert – egyenesen a londoni City zsebébe. Amint e tanulmány írja, a mexikói bankrendszert teljes vagyonának több mint 60 %-a idegen ellenőrzés alá került, amelyet London fémjelez.

Mexikóban a privatizáció harmadik és befejező menetére 1992-1993. között került sor az állami telefonmonopólium kb. 5 milliárd dolláros áron történő eladásával. A vevő ismét névleg mexikói volt: Carlos Slim. Slim Mexikó egyik leggazdagabb embere, de senki sem tudja pontosan, honnan vette a pénzét. Bizalmas kapcsolatban van a Salinas családdal (beleértve az elnök bátyját, Rault is, aki ma Mexikóban börtönben van gyilkosság vádjával és legalább három országban nyomoznak ellene kábítószerből eredő pénzmosása miatt.)

A legkevesebb, amit elmondhatunk Slimről, hogy a Salinas-Bush drogkartellben jelentős szerepe van, ami – úgy látszik – nagyon is megfelel a londoni tulajdonosoknak.

London rémületére Salinas utóda, Ernesto Zedillo csődöt mondott a londoni privatizátorok által kijelölt következő és végső cél végrehajtásában, a Pemex Nemzeti Olajtársaság le-szállításában. Már a leg-első akció ennek érdekében – a Pemex másodlagos kőolaj-feldolgozó iparának eladása sem jött létre az országban feltámadt erős nemzeti ellenállás következtében.

Oroszország drámája

Oroszország – a korábbi szovjet blokk olyan országaival összehasonlítva, mint Magyarország vagy Lengyelország – viszonylag későn kezdte meg a privatizációt.

Ez részben az IMF-nek és Londonnak köszönhető, akik először hatékonyan meggyengíteni akarták az országot mind politikai, mind gazdasági tekintetben, hogy azután a világ korábbi szuperhatalma kellő alázattal fogadja létfontosságú nemzeti javainak idegen elkótyavetyélőit. Ma azonban – ahogy az IMF-Világbank megerősített apparátusának egy jól informált illetékese mondta – ,,a privatizációnak hatalmas lehetőségei vannak Oroszországban”.

Az orosz privatizáció első fázisa 1992. végén kezdődött, amikor az állam az állampolgároknak privatizációs kuponokat osztott. Minden egyes kupon – amelyért az állampolgár 25 rubelt fizetett, és 10.000 rubel (84 USD, vagy hat heti fizetésnek megfelelő) értékben került bocsátásra – 1992 novemberében csak 24 dollárt, 1993 májusában csak 10 dollárt ért, de a kuponokat az állami tulajdon megszerzése során továbbra is az infláció előtti kibocsátáskori könyvértéken számították be. A legtöbb kupont pénzért adták el, aztán egy tömegben használták fel azokban a privatizációs akciókban, amely az orosz ipar 70 %-át érintette, többnyire kis- és középüzemeket és néhány nagycéget.

Ebben a kuponos privatizációban jött elő a legtöbb mai konglomerátum és klán Oroszországban, mint amilyen az Oneximbank vagy a híres Boris Jordané, akik később a CS First Bostonnak dolgoztak. Jordan pl. a hírek szerint 17 millió kupont vett a másodlagos piacon. Így az orosz privatizáció első fázisában is ténylegesen külföldi vagyonügyletek folytak strómanokon keresztül még akkor is, ha a hivatalos statisztikák mást mutatnak.

Oroszország első pénzbevétellel járó nagy privatizációjára nemzetközi pályázók közvetlen részvételével 1995. évben került sor, amikor is 1 milliárd dollárt meghaladó vagyon került eladásra (Lukoil és más olaj-földgáz társaságok).

A Lukoil számottevő része került az Atlantic Richfield kezébe. Az 1996. évben a nagyravágyó tervek ellenére a privatizáció mintegy 850 millió USD-nál megállt, mivel általános politikai bizonytalanság volt az országban, és így Anatolij Csubajsz és a privatizációt támogató csapata nem tudott olyan gyors haladást elérni, mint amilyet szeretett volna.

Csubajsz szerencséjére a politikai helyzet 1997 márciusára javult, és a folyamatos privatizációs tevékenység 1997-ben jelentőset lépett egyenesen az óhajtott 5 milliárd dollár éves szintig, bár az 1997. év végi pénzügyi felfordulás ennek ellentmondani látszik. A Szvjázinvest telekommunikációs óriás társaság 25 %-a már a nyáron eladásra került egy Soros György vezette konzorcium részére. Másokat is bevontak, mint Morgan Stanley, a Deutschebank és a Vlagyimir Potanyin vezette orosz Oneximbank. Röviddel ezt követően a Norilsk Nikkel – amely a világ vezető platina cége, és más stratégiai fémekben is élen jár – 38 %-a eladásra került 618 millió dollárért ugyanezen Oneximbank egyik leányvállalatának, amely Sorossal szövetséges a Szvjázinvestben. Az év november 4-én Borisz Jelcin orosz elnök aláírta a rendeletet, amely megemelte az orosz olajvállalatok külföldi tulajdonrészére vonatkozóan 1992. óta érvényes 15 %-os plafont, és megengedte a teljes (100 %) idegen-tulajdonba kerülését. Elvárásai szerint ez 1997. végéig 4 olajtársaság gyors eladásához vezetett volna 2,5 milliárd dolláros áron, amelyből a kormány kifizethette volna a katonaság és mások 1997. évi elmaradt béreit. Mindazonáltal a legelső, a keleti olajtársa-ság árverése során mindössze egy jelentkező volt, s így az ügyletet meghiúsultnak kellett tekinteni.

Makszim Bojko, aki az ország privatizációs cárja volt, 1997. végén néhány rövid hónapon át az 1998. évre 37 társaságot kíván áruba bocsátani, legkevesebb 5,2 milliárd dolláros nyereséget tervezve.

Ezek a legjelentősebb cégek:

Rozneftoil, a társaság 96 %-a 1,5 milliárd dollárért – a British Petroleum és a mindenütt jelen lévő Oneximbank szerepel a jelentősebb ajánlatot tevők között.

Szvjázinvest további 25 %-kal, 1,8 milliárd dollárért – valószínűleg Soros és társai veszik meg bennfentes ügylet keretében.

Aeroflot – eladó a világ legnagyobb légiszállító társaságának 51 %-a, a moszkvai repülőtér 100 %-a, az Energia Űrhajózási Egyesülés 25 %-a és az Egyesült Energia Rendszer 7,5 %-a 300 millió dollárért.

Az utolsó tételek szorosabb figyelmet érdemelnek, minthogy ragyogóan demonstrálják a privatizációs program legmegrázóbb jellemvonását, azt, hogy Oroszország természetbeni vagyonát a világ bármely országához képest is mérhetetlenül alacsonyabb áron veszik meg.

UES, az orosz nemzeti elektromos művek jelenleg 51 %-ban még az állam tulajdona. Az összes áramtermelő kapacitása 110 gigawatt és 11 időzónán keresztül szállít energiát. Erőművei között 600 hőerőmű és 100 vízierőmű található, valamint 2,5 millió km távvezeték. Ez a vagyon csaknem 200 milliárd dollárt ér. A társaság 7,5 %-ért csekély 300 millió alapul vételével az egész társaság értéke mintegy 4 milliárd dollárt tesz ki, tehát a jelenlegi értékének csak ötvened részét.

Rablás ez! Piratizáció!

Az efajta útszéli rablás nem korlátozódik Oroszországra. A szomszédos Kazahsztán 4 gigawattos erőművét, amely az egész szovjet éra fő energiaprojektjét jelentő szénmező közepén épült, a múlt évben 3,7 millió dollárért adták el a Virginiai AES cégnek. Feltételezve, hogy az erőmű elhanyagolt állapotban volt is, és mindössze 20 % kapacitással működött, s igencsak rászorult egy alapos karbantartásra, ez az ár akkor is két teljes nagyságrenddel kevesebb annál a 300 millió dollárnál, amelyet ugyanez az AES cég fizetett egy észak-írországi erőműért, amelyik mindössze 800 megawattos volt, a Kazahsztáninak egyötöde.

Brazília kiárusítása

Munkások és alkalmazottak tízezrei vonultak ki Rio de Janeiro külvárosainak utcáira 1993 elején, amikor a Cardoso-kormány megkezdte az első nagy privatizáció keresztülerőszakolását, amely a CSN állami acéltársaságot érintette. Hangosan tüntettek a riói tőzsde előtt azzal érvelve, hogy a CSN – különösképpen a vezérhajója, a Volta Redonda acélművek – Brazília egyik legnagyobb nemzeti teljesítménye és a nemzet gazdasági függetlensége megköveteli, hogy ne kerüljön idegen kézbe.

A tüntetőknek igazuk volt. Az acélmű, amelyet 1940-ben alapítottak, mint az USA és Brazília háborús megállapodásának részét – a Volta Redonda – és az ugyancsak 1942-ben brazil kézbe került korábbi angol Itabira Iron vállalaton alapuló CVRD bányaegyesülés lerakta Brazília ipari fejlődésének alapjait az elkövetkező évtizedekre.

A CSN privatizációjának keresztülerőltetésével a londoniak igen érdekeltek voltak abban, hogy Brazília ipari kapacitása megkérdőjeleződjön, mivel még a brazilok mindig bíztak önmagukban.

Tehát e privatizációba belehajszolásuk stratégiai megfontoláson alapult.

London malthuziánus hevében mindig is érdekelt volt abban, hogy biztos lehessen, hogy semmilyen más nemzet nem képes hatékony fejlődésre – különösen a high-tech kapacitások területén –, és így senki más nem rendelkezik a tőle független gazdaságfejlesztés lehetőségével. Ezért az örök első lépés a frissen privatizált társaságok esetében, hogy azokat lecsupaszítják, gyakorlatilag tönkreteszik mint gazdasági kapacitást a pénzügyi keselyűk tulajdon-átvétele során, s mindezt nem gazdasági, hanem a pénzügyi hatékonyság nevében.

Amikor a CSN-t eladták 1,5 milliárd dollárért, a győztes ajánlattevő sokak meglepetésére a hanyatló textilcsoport, a Vicunha csoport volt. A társaságot Benjamin Steinbruch vezeti, akit többen a ,,brazil Carlos Slim” néven is emlegetnek, minthogy ugyanolyan kemény vállalkozó, aki az ország elnökével ápolt szoros barátságából kimondhatatlan milliókat csinált.

Steinbruch az elnök idősebb fiának gyermekkori barátja. Amint a CSN-t privatizálták, a fiúból a társaság kommunikációs tanácsadója lett. Gyakorlatban Steinbruch Slimhez hasonlóan a jelentős külföldi pénzügyi érdekeltségek előfutára.

Kik szerezték meg a hatalmas értékeket?

Vegyük figyelembe a következőket: Amikor a CBRD-t privatizálták 1997 májusában, a győztes ajánlatnál Steinbruch partnere (Soros György mellett) az US Nations Bank volt, amely Steinbruch-nak 1,7 milliárd dollárt hitelezett annak tulajdonrésze fedezetére. Később kiderült, hogy a kölcsönzött 1,7 milliárd dollár felét Soros adta. A két ember kapcsolata igen szoros, a brazil sajtóban napvilágot láttak olyan felvetések, hogy Steinbruch kicsivel több, mint a világspekuláns kábítószer-legalizáló királynői főtanácsadó ügynöke. A Steinbruch csoport 1996 májusában 2,5 milliárd dollárért vett részt a Riói Eletromos Művek privatizációjában. Az újságok jelentik, hogy érdekelt az 1998. évi B-hullámhossz elnevezésű mobiltelefonkoncepcióban is.

Sok esetben a privatizáció nem jelentett egyértelmű pénznyereséget, mivel a brazil állam több cégnél átütemezte egyidejűleg adósságát az új tulajdonosra. Így tehát a brazil állam megszabadult a könyveiben nyilvántartott jó néhány hiteltől. Ezek az összegek nem mindennapiak, pld. a CVRD esetében a társaság mintegy 30 %-os részéért kapott 3,3 milliárd dollár mellett a cég további 4,3 milliárdos adósságát is átírták az új tulajdonosra. A brazil BNDES Bank, amely a privatizációt lebonyolította, ilyenformán az elmúlt évtizedben 9 milliárd dollár adósságtól szabadult meg. Ezt az összeget természetesen hozzáadva a privatizációs bevételekhez, Brazília majdnem utoléri Ausztráliát.

Másodszor a legtöbb kormány költségvetési hiányát nem az állami szektor vállalatainak vesztesége okozza, hanem az az égetően növekvő adósságszolgálat (külföldi és hazai egyaránt), amelyet ezek a költségvetések hordoznak. Pl. Mexikó jelenleg költségvetése 30 %-át költi adósságszolgálatra, Brazília 25 % felett és Oroszország is a szövetségi állam költségvetésének egynegyedét fizeti ki a hitelezőknek.

Végül és harmadszor: az inflációnak semmi köze sincs az állami szektor teljesítményéhez.

Az infláció fejlődő országok esetében általában egy importált betegség, melynek oka a világméretű pénzügyi buborék élősködő hatásából fakad, amelyek ezekből a gazdaságokból és azok külső adósságából élnek, amint általában ez az infláció a hazai valuta erőltetett leértékelésének eredménye, amelyet a nemzetközi pénzoligarchia időnként előír a nemzetek fizikai ellenállóképességének megtörése céljából.

Még a költségvetési hiány fenyegetésénél is gyakoribb, állandóan ismételt érv a privatizáció mellett, hogy a privatizáció a kormánynak bevételeket eredményez, amelyek segítenek az állami adósság csökkentésében, ily módon csökkennek a kamatok, ami növeli az ország hitelképességét stb.

Egy tipikus világbanki privatizációs tanulmány írja nagy örömmel, hogy a privatizációs folyamat eredményeképp a legtöbb ország államadósságát csökkenteni lehetett.

Néhány országban a privatizációs bevételt egyenesen az állami hitel fizetésére fordították, más országokban az államadósság belső komponensét írták le, és ezáltal az állami bevételek közelebb kerültek a hitelezők elvárásaihoz. (Oroszország esetében egyik sem történt, ehelyett a privatizációs bevételeket a kormány közvetlen a költségvetési hiányok betömésére fordította, állami alkalmazottak, katonák elmaradt bérét fizette ki.)

Nézzük, hogyan működött ez a feltételezett adósságcsökkentő forgatókönyv Mexikó esetében, amely a világ második legnagyobb külföldi adósságával rendelkezett, és amely a második legnagyobb privatizációt hajtotta végre. Mexikó államadóssága 1987-ben már a 90 milliárd dollárt túlhaladta, amihez társult mintegy 20 milliárd további magántőke által felvett külföldi adósság is.

A Mexikónak hitelező bankok számítása szerint 29 milliárd dollárt a privatizációs bevételekből a mexikói államadósság visszafizetésére fordította. (A hitelezők egy része nem külföldi volt, a helyi valutában keletkezett bevételeket is a mexikói állam kénytelen volt dollárra átváltani, hogy adósságait fizesse.)

Ezzel szemben a valóságban az történt, hogy a 90 milliárdos külföldi adósság helyett az állam külföldi adóssága 120 milliárd dollárra nőtt, más szóval a 29 milliárd dollár adósságnak értékes nemzeti javak árán történő kifizetése helyett – ami 1987-ben az adósság 32 %-át jelentette – a mexikói kormánynak egyharmaddal nagyobb volt az adóssága, mint a nagy árverés kezdetén.

Logikusan tehát a bankos számolásmód szerint, ha 90 milliárdból levonjuk a 29 milliárdot – eredményül 120 milliárdot kapunk.

Hasonlóan történt ez Argentína és Magyarország esetében is. Argentína 19 milliárd dolláros visszafizetést eszközölt 53 milliárd dollár küladósságából, amelyik ennek eredményeként 74 milliárd dollárra emelkedett.

Magyarország privatizált és 1987. évi külső adósságának 60 %-át kifizette, így ,,érthetően” és láthatóan 17 milliárd dolláros adóssága 24 milliárdra nőtt.

Hogyan lehetséges ez? Úgy, hogy az IMF mai szabályai szerint: minél gyorsabban rohansz előre, annál többel kerülsz hátra.

Mindebből az következik, hogy a privatizációs pénzek összességükben nem az adóssági tőkét csökkentik, hanem a teljes adósság kamatának fizetésére fordítódnak, miközben a teljes külső adósság ellenőrizhetetlenül nő, amint a világ spekulációs pénztőke buborékja is minden mértéket meghaladóan nő.

A fejlődő világ és a korábbi szovjet blokk országainak esetében ez a megállíthatatlan pénzügyi rákfene azt eredményezi, hogy egyrészt: a nemzeti valutát erőszakosan leértékelik, másrészt: gyorsan leértékelődnek az export lehetőségei. Mindkét mechanizmus tovább növeli ezen országok külső pénzügyi adósságait, kihat a hazai valóságos, termelő gazdaságra, és felgyorsítja azt a folyamatot, ahogy az országot kifosztják, külföldre síbolják vagyonát és hasznát, vagy privatizáció útján külföldiek kezébe kerül.

Más szóval: minél több tápanyagot kapnak a rákos sejtek, annál gyorsabban növekednek, annál gyorsabban rombolják le a nemzet gazdaságának, mint páciensnek az egészségét. Mexikó mindennek egyik klasszikus példája. Csak az elmúlt évtizedben az ország 80 milliárd dollárt fizetett külső adósságaira, amely ugyanebben az időben 110 milliárdról 170 milliárdra nőtt.

Érdekes ugyanakkor, hogy a növekvő privatizáció eredményeképp a bevételek ugyanebben az időben 29 milliárd dolláros mértékben kerültek a külső fizetési kötelezettség fejében külföldre. Ami azt jelenti, hogy a hitelezői fosztogatás segítségével az IMF Mexikót az elmúlt 15 évben a tényleges gazdasága 35 %-ának átadására kényszerítette.

A privatizációs bevételek jelentős része Magyarország, Argentína, Brazília és Mexikó esetében is a növekvő kamatterhek kifizetésére ment el, és ez a privatizációs rablás valódi története. Itt az idő, hogy az ilyen kalózkodást, rablást betiltsák, mivel a londoni pénzügyi és politikai törvények szerint is az ilyen rablás csak öncélú lehet.

Függelék: Az előzmények és okok – a Mont Pelerin Társaság, Thatcher és a privatizáció

Lyndon LaRouche gyakran úgy jellemezte az angolokat, hogy Anglia először összeszed valami nemibajt, aztán gyorsan megcsókolja az Egyesült Államokat (és más államokat), hogy azokat is elpusztítsa.

Erről szól a privatizációs doktrína igaz története is. A privatizációs politika szorosan összefügg Margaret Thatcher uralmával Nagy-Britanniában az 1980-as években. De kitől kapta a Vaslady ezt a betegséget? Attól a sátáni csapattól, amelyet Mont Pelerin társaságnak hívnak.

Lord R. Harris, e társaság korábbi elnöke, aki évtizedekig a társaság fő agytrösztjének a londoni székhelyű Külgazdasági Intézetnek (IEA - Institute for Economic Affairs) volt az ügyvezetője, kapta a kérdést: mi indította el a privatizációnak nevezett reformot Angliában? Harris azt válaszolta: ,,Ez egy csapat műve volt, amelyet Mont Pelerin Társaságnak neveznek. A társaság megalapítása 1947-ben volt, és ez a társaság hozta létre az IEA Intézetet, de mi már sokkal előrébb voltunk mindig, mint Thatcher. Nem mi voltunk Thatcher-pártiak, de ő volt a külgazdasági intézet párti.”

Magát a társaságot 1947-ben alapították Svájcban, a Mont Pelerin lankáin. Ez volt az első összejövetele a régi európai uralkodó osztály legfőbb vezető családjainak, pl. Habsburg Ottó, Turn és Taxis herceg, Otto von Hayek és Ludvig von Mises a közgazdaságtan ,,osztrák iskolájának” vezetője és mások az arisztokrácia köréből.

Angliában sir John Clapham, a Bank of England vezető tisztviselője, a királyi akadémia elnöke 1940-46 között. Milton Friedman, aki később Hayekkal együtt a Mont Pelerin dogma vezérhirdetője lett.

Hayek cinikusan a nemzetállamot tirannusnak nevezte, és egy világállam megalapítására hívott fel, amely a béke legjobb őre is lenne, mivel az egyének és államok felett áll.

Az államok függetlenségének megszüntetése, és ennek érdekében vagyonának privatizációja ennek a stratégiának döntő elem volt.

Denis Small


Hogyan mentsük meg Oroszországot?

Alexander Szolzsenyicin: Töprengések (1991)

Pártok

Ma már oda jutottunk, hogy éppúgy képtelenek vagyunk elgondolni a politikai életet pártok nélkül, mint a magánéletet család nélkül.

Trockij egy hónappal az októberi fordulat előtt kijelentette: "Mi a párt? Emberek csoportja, mely meg akarja ragadni a hatalmat, hogy lehetősége nyíljon programja megvalósítására. Az a párt, amelyik nem akarja a hatalmat, nem méltó rá, hogy pártnak nevezzék."

A bolsevik párt természetesen unikális példa. De a párt ősi, jól ismert jelenség, már Titus Livis megírta: "A pártok közötti harc sokkal nagyobb bajt hozott és hoz is a nép számára, mint a háború, az éhínség, a dögvész, vagy bármely más istencsapás."

A "párt" szó azt jelenti: rész. Ha pártokra oszlunk, azt jelenti: részekre oszlunk. Ha a párt a nép része, vajon kivel áll szemben? Nyilván a nép többi részével, mely nem követi. Minden párt elsősorban nem az egész nép, hanem saját maga és követői (esetleg szponzorai szerk.:) érdekében tevékenykedik. A pártérdekek elhomályosítják a nemzeti érdeket. Az első szempont: mi kell saját pártunknak a következő választások sikeréhez? Ha az ellenséges párt valami hasznosat kezdeményez az állam és a nép javára, megengedhető, hogy ha úgy tetszik ne támogassuk. A pártok érdeke, de még a létezésük sem azonos a választók érdekeivel. Sz. Krizsanovszkij azon a véleményen volt, hogy a parlamenti rendszer hibái, sőt csődje éppen a nemzet egységét, sőt a hon fogalmát tagadó pártok miatt következik be. A pártharcoknak semmi közük az igazságkereséshez - ezek a párt presztízsének érdekében és a végrehajtó hatalom egy-egy részének megragadásáért folynak. A politikai pártok felső rétege óhatatlanul az oligarchia részévé válik. Kinek kötelesek számot adni a pártok saját központi bizottságukat kivéve? Erre nincs utalás egyetlen alkotmányban sem. A pártok versengése eltorzítja a népakaratot. A pártfegyelem elve elnyomja a személyiséget, a személyiség szerepét, minden párt a személyiség leegyszerűsítését és eldurvulását követeli. Az embernek nézetei vannak, a pártnak ideológiája. Mit kívánhatunk hát a majdani orosz szövetség számára? Az állam sorsának egyetlen kérdése sem oldható meg a pártokkal, és nem adható a pártok kezébe. Ha a pártok szabadon garázdálkodhatnak, (lásd pl. Magyarország szerk.) végképp befellegzik a vidéknek, elbutítják a falut. Nem szabad hagyni, hogy a "hivatásos politikusok" helyettesítsék a nép hangját. A szakmai ismereteket követelő feladatokhoz ott az államhivatalnoki apparátus. Bármely párt - akárcsak a különböző társaságok és szövetségek, de nem szabadabban, mint amazok - szabadon létezhet, szabadon hangoztathat, és védelmezhet bármilyen véleményt, saját eszközeiből sajtóorgánumokat tarthat fenn, de nyíltnak kell lennie, és programjával be kell jegyeztetnie magát. (Minden titkos szövetség hivatalból üldözendő, mint a társadalom elleni összeesküvés.) Megengedhetetlen azonban, hogy a pártok beavatkozzanak a termelésbe, a hivatalok munkájába, az oktatásba: ez mind kívül esik a politikán.

Az állami választásokon a pártoknak más független csoportok mellett joguk van jelölteket állítani, agitálni mellettük, de nem állíthatnak listát: ne pártokra kelljen szavazni, hanem egyes személyekre. A megválasztott jelöltnek azonban mandátuma egész időtartamára ki kell lépnie pártjából, ha tagja valamelyiknek, és a választó tömegek iránti személyes felelősséggel kell cselekednie. A hatalom - szent szolgálat, nem lehet a pártvetélkedések tárgya. Következmény: az állami vezetés összes szintjén legalulról a legfelsőig tilos pártcsoportok létrehozása. És magától megszűnik a "vezető párt" fogalma.

A kis térségek demokráciája

A modern demokráciákról elmondott kritikai megjegyzésekből egyáltalán nem következik, hogy a majdani Orosz Szövetségnek nem kell a demokrácia. Nagyon is szüksége van rá. De mivel népünk nincs felkészülve a bonyolult demokratikus életre, fokozatosan, türelmesen és kitartóan kell építkezni, mégpedig alulról, nem pedig harsányan és erőszakosan meghirdetni felülről, egyszerre teljes mélységében és szélességében.


Kulcsár Péter

Síklakyék programja: ébresztés, figyelmeztetés

Főszerkesztői bevezető

Megismétlem: sok elégedetlen ember van az országban. A nagyar nép nagy többsége elszegényedik, megélhetési gondokkal küzd. Az infláció csökkenése és a viszonylag jó gazdasági eredmények ellenére sötéten látja jelenét, jövőjét. Korábban, amikor két világrendszer létezett, volt legalább alternatíva. Most nincs.

A pénzkartell és a multik növekvő világuralma egyre inkább fogyasztói és termelői miniegységnek tekinti a homo sapienst. Kihasználja tudását, munkaerejét, hogy hasznot hozzon. Szolgálja, ellátja, hogy minél többet vásároljon, költsön, s ha nincs elég pénze, kölcsönöket vegyen fel és eladósodjon.

A globalizációban minden áruvá és üzletté válik, a pénz és a piac a fontos, az ember maga kevésbé. Nem véletlen, hogy David C. Korten és a hozzá hasonlók mozgalmat indítottak, s az sem, hogy a WTO seattle-i és davosi rendezvényeit tiltakozás, tüntetés kísérte. Világszerte sokan ébredeznek. Kijózanodnak a piacgazdaság születő világállama kánaánjának kábulatából és egyre jobban aggódnak a jövőjük miatt.

Nálunk, Magyarországon is szerveződött egy csoport, amely nemcsak tüntetni, tiltakozni próbál a ránk húzandó skatulya ellen. Sokat tapasztalt okos, képzett kutatók, szakemberek, vállalkozók, politikusok, civil szervezeti vezetők hónapok óta keresik a kiutat, a reformok lehetőségét. Munkájuk eredményeként megszületett valami más. Talán a 3. évezred, a jövő igazságosabb, embercentrikusabb társadalmának alapja.

Az ,,Összefogás a fennmaradásért” mozgalom néven bontottak zászlót áprilisban. Miután mi közöltük először a programjukat, most egy külön összeállítást készítettünk prominens vezetőik írásaiból.

Hiszünk abban, hogy van alternatíva!

Nemcsak a vagyonban, a helyzetről adott értékelésekben is két Magyarország látható. A közvéleményt nyugtató elitszakértők szerint jó felé tartunk, el kell fogadni mindent, amit néhány főbankár és külföldi ,,tanácsadó” mond, mert a nagy gazdasági hatalmakhoz úgyis alkalmazkodni kell. El kell fogadni a szőnyegbombázás-szerű privatizálást az erdőktől és parkoktól a kórházakig, a nyugdíjaktól a vízelvezető csatornákig. El kell fogadni, hogy minden kormány alatt fenntartják és (állítólag) kicsit csökkentik az inflációt. Ezt az inflációt szerintük nem a magas monopolárak, profitok és kamatok okozzák, hanem a kisemberek, ők ,,pazarolnak”, nekik sok a jövedelmük és az is refrénjük, hogy túl sokat költünk az egészségügyre. Természetesnek tartják viszont, hogy a csődhalmozó bankokat a költségvetésből kell támogatni, rendjén van, hogy a kamat összege magasabb, mint az igénybevett kölcsöntőke. Velük szemben akadnak azonban már nonkonform, kritikus közgazdászok, szociológusok, közírók is.

Síklaky István és munkatársai – Éliás Ádám, Drábik János – jó ideje szembefordultak a széles körben szajkózott dogmákkal, manipulált véleményekkel. Síklaky nyilatkozataiban eddig is elég bátor volt az állapotokat gazdasági gyarmatosításnak, a pénzhatalommal való visszaélésnek nevezni. Áprilisban kiadott könyve (A Fennmaradás Társadalmi Programja - a pénzuralmú rendszer alternatívája) a műfajban radikálisabb a szokottnál. A pénzgazdálkodástól az alkotmányjogi megoldásokig szinte teljes körű alternatív programot fejt ki munkatársaival együtt.

Ami talán mindenki – elit és passzív lakosság – számára leginkább megérthető, az a veszély rövid felvázolása: ökológiai pusztulásokhoz és társadalmi lázadásokhoz vezethet, ha nem találunk békés utat a globalizmus jelszavával terjeszkedő spekuláció megállítására, a helyzet alapos javítására. Nehezebb ennek közgazdasági, tudományos alapjait elmagyarázni, az értelmiségbe is beivódott tételeket megcáfolni.

Nem törvényszerű, hogy csak magas kamatokért létezzen hitel fontos célokra; létezhet kamatmentes állami finanszírozás 1-2 százalékos költségdíjjal, valamint olcsó kamat is, megfelelő pénzpolitika mellett. A pénzszűkét mesterségesen teremtik; fejlesztésre és a piacgazdaság gondjainak megoldására az állam pénzt bocsáthatna ki, az megfelelő gazdálkodás mellett nem okoz inflációt. Az inflációt a privatizált monopol-ellátók, a közművek és alaptermékek áremelései, valamint az országra kényszerített folyamatos forint-leértékelés okozza elsősorban. Költségvetési nyomorunkat pedig a kamatról kamatra bukdácsoló államadósság okozza, nem a bűnbakként kezelt közintézmények, a kórházak vagy a tűzoltók. Nem szükségszerű végül, hogy másfélmillió munkahely elvesszen, hogy a földek parlagon legyenek.

Megannyi szentségtörés a közfelfogásban elhintett neoliberális dogmákkal szemben. Elfogadtatásuk éppen ezért a program meghirdetése előtt alapos kifejtést, felvilágosító munkát, irodalmat igényelnek. Síklaky most egy könyvbe sűrítve, intézkedési programra kihegyezve teszi elénk. Ezért többször kényszerül olyan megjegyzésre, hogy ,,nincs vitatkozni valónk azzal”, aki egy-egy axiómát nem fogad el. Pedig a jó szándékú emberek számára sem magától értetődő némelyik merész állítás.

Magyarázatok és tudományos hivatkozás mindazonáltal e könyvben is előfordulnak. A magyarázatok a klasszikus népművelés hagyományait élesztve, az elemi közösség gazdasági csereviszonyaiból, falvakban, kistájakon lezajlott kísérletekből indulnak ki. A tudományos hivatkozás nagy részben a XX. század első felében élt kiváló, de nálunk alig ismert közgazdász, Silvio Gesell munkáin alapszik.

Arányos és maximális válaszok

Kérdés, nem kellene-e a vizsgálódást a kisárutermelőtől a mai összetettebb gazdaság és technika irányába is kiterjeszteni. A másik oldal posztmodern és globális propagandájában csak a nemzetközi magastechnikáról beszél, mintha az emberek már nem ennének, ruházkodnának, csak tőzsdék és komputerek alkotnák a gazdaságot. Érthető nemzeti és emberi ellenhatásként viszont a Fennmaradás-könyve mintha a határon túlról érkező technikáról – autóról, tévéről és más összetett fejleményről – valamint a nagy gazdálkodó, termelő szervezetekről feledkezne meg. A mögénk tűnő évszázad egyik legnagyobb problémája mindezek együttlétezésének megoldása a köz javára – akár rangsorolással, akár kompromisszummal. Annak megoldása, hogy mindig létezik kis és nagy egység, kisvállalkozó és nagytőke, külföldi és hazai technika, külföldi és hazai pénzforrás.

Síklakyék radikális programja filozófiájában elhatárolja magát a kommunista szélsőbaltól és a rasszista szélsőjobbtól, ez fontos. Az emberek választásának ismeri el a nemzethez, közösséghez tartozást, állást foglal a szellemi szabadság és a piacgazdaság létezése mellett. Tervezett gyakorlati intézkedései viszont sarkítottak, ami sokszor indokolt, már csak azért is, hogy ráébresszenek a helyzet komolyságára. Olykor viszont maximálisak, s úgy tűnik, mintha egy másik, mérsékeltebb program kompromisszumos ajánlatára várnának.

Az állami szuverenitás helyreállítása a pénzkibocsátás tekintetében: hasznos célokkal megalapozott pénzgyarapító kibocsátás, olcsó közhitelek a program erősségei. Az infláció gyors felszámolására a kamatok letörése, a leértékelések leállítása mellett átmeneti árbefagyasztások elrendelése indokolt. Ez is az uralkodó ,,fővonalas” (mainstream) szakértők hangos szörnyülködését fogja kiváltani, pedig nincs fejlett tőkés ország, Amerikát is beleértve, ahol ne lett volna valamilyen időszakban árbefagyasztás.

Orvosolni kell a privatizálásban történt torzulásokat, súlyos kártételeket is, amennyire lehet. Ezért helyeselni lehet a privatizált közszolgáltató közművállalatok visszavásárlásának programpontját is. Az ígért olcsóbb közműszolgáltatások helyett már bebizonyosodott, hogy e vállalatoktól csak a mindig nagyobb ár-zsarolással találkozunk. Különösebb gyakorlati akadálya sem lenne a visszavásárlásnak, ha látják, hogy már nem emelhetnek többé tetszésük szerint. Üdvös az a terv is, hogy haladéktalanul vissza kell venni az olyan privatizált vállalatot, melyet új tulajdonosa a munkahelyekkel együtt meg kíván szüntetni. Ez kifejezetten, vagy kevésbé kifejezetten ugyanis a vállalat kötelességek megszegése. Akár a természetes monopóliumot jelentő, akár a csődközelbe juttatott vállalatok új tulajdonosait a program a dolgozói közösségben, a fogyasztók-termelők szövetségeiben és az önkormányzatokban találja meg.

A külföldi adósság kínjainak megoldására a kamatfizetés három évre való felfüggesztése nem tekinthető lehetetlen vagy szélsőséges programpontnak. A semmit sem tenni, csak adósságot adóssággal, idők végezetéig fizetni, az uralkodó ,,szakértők” alternatívája, azok impotenciáját mutatja. Mégis továbbgondolkozásra érdemes, hogy vannak-e más, a hitelezőkkel megvitatható technikák, beleértve az adósság egy részének, így a kamatoknak elengedését.

A jó gondolatoknak a túlzókkal való keveredését mutatják viszont a tervben: az egy hónapon túli készpénz-megtakarítások adó-szerű csökkentése, az öröklés erős korlátozása, a földek tulajdonjogának magánkézből önkormányzati kézbe adása, a béremelésből és a hitelkedvezményből a húsz százaléknál nagyobb arányban külföldi értéket hordozó termékek kizárása, a forint konvertibilitásának megszüntetése.

A XX. század nem-marxista szociáldemokráciájának közgazdasági teoretikusa, J. M. Keynes nagyra becsülte Silvio Gesell munkáit, de fenntartásokkal: azok is leginkább a pénzek havonkénti lebélyegzésének gondolatával szemben voltak. Ha a családos emberek törekvésével, hogy pénzük értékét őrizzék, megtakarítsanak, így próbálják gyorsítani a reáltőke forgását, akkor meg fogják találni ennek kijátszását. Visszatér például a valutázás, ékszer-gyűjtés. Tegyük hozzá, az utódok öröklése is elemi joggá vált, ezért 70-80 százalék örökösödési adó tervbevétele hasonló félreértésre ad okot: a spekulánsok helyett az átlagos családi gondoskodást fenyegetheti.

Több mint száz éve kényes gondolat a föld magántulajdonának megszüntetése, noha Síklakyék hozzáteszik: a külföldi és spekulációs tulajdont akarják kiküszöbölni, a valódi művelőnek azonnal tartós bérletbe adnák. Cél továbbá az önkéntes szövetkezés. Mindenesetre ez is olyan gondolat, amiért Keynes Gesellt szellemesen ,,nem-marxista szocialistának” nevezte.

A nem-szocialista jelleget a Fennmaradás-könyv azzal hangsúlyozza, hogy a monopóliumokkal, pénzhatalmasokkal szemben a kisvállalkozók és a kicsinyként indulók tiszta piacgazdaságát, tiszta versenyét kívánja megteremteni. A monopólium-mentes verseny és esély helyes cél valóban. Mégis meg kell jegyezni, hogy sosem valósult meg igazán. Már a korai újkorban nagy, határokon átnyúló szervezetek működtek egyszerre gazdálkodva, gyarmatosítva, erőszakoskodva; maga a könyv emlékeztet erre. A falánk monopoltörekvésekkel szemben szükség van az állam beavatkozására, korlátozásra, bizonyos közcélú területeken a magántulajdon mellett közületi tulajdonformákra, mint a program is elismeri. De akkor miért nevezzük ezt tiszta piacgazdaságnak, s miért nem a háború utáni tisztességes szociáldemokrácia terminológiájával vegyes gazdaságnak?

Már korábban is elhangzott figyelemre méltó gondolata Síklaky Istvánnak a főleg magyar termékeket áruló üzletlánc-létrehozásra, s a bérek egy hányadának odairányítása. Ez most jelentős béremelés programbavételével egészül ki, mivel a kereslet élénkítése szükséges a gazdaság fellendítéséhez. Mit szólnak azonban a külföldi kereskedelmi partnerek, ha jogi szabály náluk a termékben igen magas, 80 százalékos hazai összetevőhöz köt előnyöket? Export-törekvéseinkkel szemben ők is hasonló feltételekkel élhetnek, ezért itt is célszerű lehet valamilyen kompromisszumos arányt keresni.

Vita a választásról

Érdekes, de külön vitát igénylő része a Fennmaradás-mozgalom programjának a radikális közjogi változások terve. A választás és parlamenti képviselet megmaradna ugyan, de a mai többpártrendszer súlyos büntetést kapna azért, amiért képviselői sokszor megszegték a választóknak tett ígéretet, s nem kifejezetten a választó lakosság érdekében tevékenykedtek. A pártlistákat eltörölnék, csak egyéni jelöltekre és szigorú szerződésbe foglalt programjaikra szavaznának az állampolgárok, szabályozott visszahívási jog mellett. A formálisnak bizonyult demokráciával szemben igazi ,,részvételi demokráciát” kívánnának így teremteni. A közvetlen szomszédságnak politikai jelentőséget kívánnak továbbá adni azzal, hogy szomszédsági megbízottak és bizottságok működnének.

Ezúttal is régi, nemes célok keresik megvalósítási módjukat. Mégis utalni kell a rossz történelmi tapasztalatokra. A Párizsi Kommüntől kezdve a mai harmadik világig az derült ki, hogy a pártok és világnézetek választási szerepének félretétele, a helyi jelölés és visszahívás is formálisság válhat. Párizs forradalmárai egykor komolyan gondolták, de végül Sztálin, Kadhafi látták hasznát. A pluralizmus nélküli rendszereket nagy nehézségekkel kellett ismét a pluralizmussal felváltani. Ez arra int, hogy a baj talán mégsem a több világnézet és párt versengésében van, hanem hogy az sem valósult meg igazán a rendszerváltáskor. Hiányoznak például történelmileg kialakult demokratikus pártok a parlamentből; lehetnének kisebbek, mint régen voltak, de legalább a kisemberhez, a programokhoz való erkölcsi kötődésre figyelmeztetnének. Demokratikus nézetek kiszorulásában része van annak, hogy csak a sok pénzzel rendelkező szervezetek tudják összegyűjteni országszerte a ravaszul megkívánt 750 jelölést. Nincs továbbá valóban többféle politikai eszmét képviselő sajtó. A teljes választási rendszer kétségbevonása helyett érdemes tehát megvizsgálni, milyen pontokon maradt el, az 1945-öshöz és 56-oshoz képest is, a köztársasági rendszer megalkotása?

Kulcsár Péter (1938) új-ságíró, politológus. Májusban jelent meg könyve A szociáldemokrácia vitatott öröksége címmel. Jogi tanulmányait Budapesten 1960-ban végezte, később Hollandiában politológiát tanult. A történelmi szociáldemokráciáról, emberi jogokról, sajtóetikáról jelentek meg publikációi.

Szövetség a fennmaradásért

REÁLIS VÍZIÓK

Vízióim azért reálisak, mert azt jelenítik meg, ami ugyan sűrű titok-fátyol mögött, de valóságosan zajlik, s azért is, mert a szükségszerű következmények képét rajzolják fel.

Egyelőre azonban mégis csupán víziók. Magukon viselik az igazi prófécia beteljesülési paradoxonát: ha hallgatsz a Szóra, s elkerülöd a nagy veszedelmet, soha nem lesz bizonyíték arra, hogy a prófécia igaz volt. Ha viszont nem veszed komolyan a figyelmeztető ,,reális víziókat”, s megtörténik a baj, akkor a hiába beszélő látnok is osztozni fog veled a csapások elszenvedésében, s az elégtétel, amit a próféta kaphat igazsága megbizonyosodásakor, csak keserű és gyötrelmes lehet.

A kisértet eltűnt, csupán halvány árnyéka látszik még néha itt-ott. Mint megrendítő, nagy és szörnyű álomból, ébredezik az emberiség a materialista, osztályharcos kommunizmus illúzióiból. Utánatekintünk az árnynak, s onnan, ahol eltűnt, káprázatos fénnyel, mintha csak a Napból lopta volna el a ragyogást, valami csodálatos fajzat jelenik meg, feltartóztathatatlannak tűnő erővel közeledik, szinte már itt is van. Nem sötéten, halkan lopózva cserkészi be tereinket, életünket, hanem az üdvígéret delíriumos színpompájával tör előre, harsányan és diadalmasan. Oly nagy a káprázat, oly nagy a tűzijáték körülötte, hogy őt magát, a mindent hatalmába keríteni akaró kreatúrát nem is látjuk. De minél közelebb ér, annál kevésbé képes eltakarni önmagát mámorító fényáradattal. S aki keresztültekint a gyérülő csillogáson, elszántan fordul szembe a közeledővel, ,,látván a fenevadat, amely vala és nincs, noha van” (János jelenések 17:8c – Károli fordítás, 1994-es kiadás).

Aki belefeledkezik a hazug csillogás gyönyörébe, s feloldódik benne, vége van. Egyremegy, hogy a drog keltette víziók tündökletes mámorában szárnyal, számítógépes sztrádák virtuális útjain bolyong, fogyasztási élvezetét próbálja a végtelenségig fokozni, vagy csak a technikai vívmányok szédületes áradata temeti maga alá; és teljességgel mindegy, hogy ezeknek primitív ösztönlényként, avagy éppenséggel zseniális gondolkodóként adja oda magát: emberi lénye, ami nem a gyönyörben való feloldódásra, hanem küzdelemre, munkára, erkölcsi-szellemi fejlődésre, mások hasznára, segítésére teremtetett, megsemmisül. S az az üresség, amelyet ennek az igazi, ,,benső” embernek a pusztulása okoz, egyenesen vezet a ,,külső” ember életének értelmetlenségéhez és céltalanságához.

A fenomén mindent megígér és csodálatos mutatványokra képes. Csak az emberrel nem tud mit kezdeni: nincs emberképe, hiszen ő maga ,,fenevad”; nem tud jövőképet adni, hiszen ideje véges: a szellemi-erkölcsi fejlődésnek nincs határa, de a delíriumok gyönyöre csak rövid ideig tarthat.

Diadalmas kétségbeeséssel jár szerte a Földön. Diadalmas, mert sikeresen elámítja a népeket, s kétségbeesett, mert mindazzal szemben tehetetlen, amit az emberi lény képvisel a Földön: tehetetlen a szellemmel, az erkölccsel, a szeretettel, az áldozathozatallal szemben, s így bármeddig is fokozza gigantikus mutatványait, napjai meg vannak számlálva. Végső célja, hogy a materiális lét gyönyöreinek szakadékába zuhant emberiség utolsó nemzedékének delíriumával végleg elhaljon az emberi történet a Földön. De azt is tudja, hogy az ember által nálánál nagyobb erők is jelen vannak a közös földi színtéren. Ezért emberi szövetséget keres mindenáron. Embereket és emberi közösségeket, amelyek őt szolgálják, s amelyeknek ő erőt és hatalmat ad. Tudja, hogy a szenvedés csak megerősíti az emberiséget, ez tehát nem korszerű. A ,,taktikai” cél az, hogy a nyomor fenyegetésében, vagy a rablott gazdagság illúziójában élőket egyaránt a mindent feloldó delíriumos gyönyör vágya hassa át. Ehhez egyesíteni, egységesíteni, s egy működési elvre kell igazítani az egyetemes emberiség életét. Erre a régi kísértés, a pénzimádat kínálkozik hathatós megoldásként. A mindent meghatározó pénzuralom totalizálása, ,,globalizálása” alkalmas eszköz lehet az emberi történet további fejezeteinek irányítására, egészen a végkifejletig.

Ha a magánbankok szövetségeként működő amerikai jegybank elnöke kamatszint-változtatást jelent be, a világ összes tőzsdéje, jegybankja és kereskedelmi bankja azonnal, egységesen reagál. S mi a neve annak, ha egy hatalmi központ képes egyetlen mondattal a világ nagyobbik részében az akaratának megfelelő történéseket kikényszeríteni? Ezt az uralmi formát diktatúrának hívják. S e diktatórikus uralmi akaratnak nem szűk pénzügyi-szakmai következmények a céljai. Nyomor, kétségbeesés, kilátástalanság, esetleg háború, avagy a másik oldalon befektetők hisztérikus rohama, a természetpusztító ipari termelés felfutása követi e pénzhatalmi központok lépéseit. A pénzre való kategorikus rászorultság miatt a pénzteremtés világrendszerének hierarchikus csúcsait bitorló erők ma már valóban úgy játszanak a világgal, mint macska az egérrel. S a következmények valóban életbevágó jellegűek. Ott gondolnak valamit, itt megszűnik a munkahely, szétesik a család, a férfi hajléktalan, az asszony alkoholista, a gyermek drogos lesz. Félig betegen kell az embereket kilökni a bezárás előtt álló kórházból. A helyi fúvószenekart fel kell oszlatni. Két iskolát be kell zsúfolni egy harmadikba. A ,,versenyképteleneket” ki kell lakoltatni. Mindeközben imponálóan nő a ,,dzsidipi”, s vigasznak szánja a propaganda, hogy valakik valahol hatalmasan meggazdagodnak.

De egy pillanatig se gondolja senki, hogy egy ellenkező helyzet megnyugtató lehet. Mert ha ,,ott”, a pénzhatalmi központokban ,,jót” gondolnak rólunk, egyrészt ez csak olyan feltételekkel történhet, amelyek teljesítése már önmagában vészes távlati következményekkel járhat, másrészt a kiszolgáltatottság a ,,jóakarat” esetén is fennáll, s a ,,jóakaratot” rajtunk teljesen kívülálló okok miatt is egykettőre felválthatja a ,,rosszakarat”.

De ha megkockáztatjuk azt a nevetséges feltételezést, hogy ezek a hatalmi központok véglegesen és változhatatlanul csak jót akarnak nekünk, akkor is fennmarad a legnyugtalanítóbb kérdés: szabad-e, lehet-e, ,,reálpolitika”-e egy jólmenő rablóbandához tartozni, a mégoly dús konc reményében is? Mert ez a pénzuralmi-globalista civilizációs működés rablórendszer, a gondolkodó emberek előtt már nem kérdés. A természet, az alávetett országok, népek, sőt földrészek, s az alávetett társadalmi rétegek kirablásából működik. Mit hozott az a magyarságnak, amikor feladva önmaga erkölcsi lényét, gazdag zsákmányok reményében rablóhatalmakkal szövetkezett? Újra és újra nemzeti katasztrófákhoz vezetett az ilyesfajta ,,reálpolitika”.

A rablás pedig nem tart örökké. A rabolnivaló sem sok a véges Földön, és a visszatámadó erők is óriásiak: a természet, a nyomorba kényszerített néptömegek. Mit tekintünk majd ,,reálpolitikának”, ha az esőerdők kiirtása miatt elsivatagosodott Franciaországban és elterméketlenült Angliában ukrán és bolgár élelmiszersegélyek fogják az éhínséget mérsékelni? Ha a darabjaira hullott Észak-Amerika miniállamaiban hatalomra jutó mindenféle náció nukleáris agresszivitását csak az orosz-kínai-arab katonai szövetség csapásmérő potenciáljának fenyegetése lesz képes közömbösíteni? Ha a géntechnológia meghonosítása után végleg kiszipolyozott magyar mezőgazdaság nyomán új, soha nem látott és elképzelhetetlen betegségek, biológiai anomáliák borítják el a Kárpát-medence ember- állat- és növényvilágát, hogy maga az élet is kérdésessé válik ebben a most még, annyi baj után is Isten-áldotta, gyönyörű, élettől duzzadó térségben?

Szabad-e rátérni olyan utakra, amelyek csődje már most látszik? Szabad-e kisszerű politikai sikerek és gazdasági látszateredmények oltárán feláldozni a jövőt,

Amire ők azt mondják, hogy jó, mi azt mondjuk, hogy rossz. Azon, amit felkínálunk, mint jót, gondolkodni sem hajlandók. A vész tehát alattomban, láthatatlanul közeledik.

Politikai propagandánkban pedig nehezebb helyzetben vagyunk, mint a verőfényes időben, a szárazföldön bárkát építő Noé.

Mert mi tisztességgel csak olyan dolgokat hirdethetünk, amelyek csupán öntudatra ébredt emberek számára lehetnek vonzóak.

Mi küzdelmet és munkát hirdetünk, ők pénzre orientált versenygyőzelmet, nyilván az ő propagandájuk sikeresebb.

Mi emberhez méltó, tisztes megélhetést – mert erre képes a Föld, és ezt teszi lehetővé az ember számára köteles testvériség –, ők a végtelenségig fokozható jólétet ígérik. Vajon kinek hisznek szívesebben az emberek?

Mi erkölcsről és kultúráról, az ember szellemi fejlődéséről beszélünk, mint a legfőbb értékekről, s az ember igaz örömének igaz forrásáról – ők a vásárlás azonnali gyönyörével kecsegtetnek, bármiről legyen szó.

Mi a közösség fontosságát hangsúlyozzuk, ők a gyönyörben önmagába zuhant ember individuális önmegvalósításával akarnak boldogítani.

Mi azt mondjuk, hogy minden ember, s a család, a kisközösségek, a társadalom, sőt az emberiség egésze, munkájának gyümölcséből, méltósággal, emberhez méltóan kell, hogy éljen – ők ,,támogatást” ígérnek abból a pénzből, amit elraboltak előzőleg tőlünk. Nem töri meg a ritmust, ha konkrét példát említek. A magyar mezőgazdaság, amely háromszor annyit képes termelni, mint amennyire a magyar lakosságnak szüksége van, tehát körülbelül harmincmillió embernek elegendő terméket, s ahol a foglalkoztatottak száma durván egymillió, tehát egymillió ember harmincmillió ember szükségletét elégítheti ki – nos, ez a mezőgazdaság... támogatásból él. De nincs már olyan ágazat, hivatás és dolgozó ember, akinek ne sulykolták volna már a tudatába, hogy nem önmaga értékes munkájának, s a társadalom gazdasági teljesítményének jóvoltából, hanem ,,támogatásból” élhet csupán. A támogatás forrása pedig – a sikeres propaganda szerint – nem maga a társadalom, hanem a pénzteremtés világrendszerét kézben tartó erők. S a sulykolás ostoba és hazug végeredménye az a tévhit, miszerint a külföld ,,támogatása” nélkül akár éhen is halhatnánk. S ők akár ingyen is ígérik a ,,támogatást”, csak be kell tagolódni és fel kell oldódni a meghirdetett világterv, a globalizáció rendszerében.

Mi azt mondjuk, hogy aki a saját nemzetét nem szereti, az senkit és semmit nem szeret; aki a saját nemzete iránt nem ismeri a mélységes hálát és elkötelezettséget, annak nincs fogalma az erkölcsről sem. A minden nemzet és minden ember iránti kötelező tisztelethez és testvériséghez a saját nemzet iránti tiszteleten és szereteten át vezet az út. Ők azt akarják elhitetni, hogy periférikus selejtnemzet kodusnemzedéke vagyunk, s ha igazán jól akarunk élni, ki kell ebből a zsíros, sötét, bűnös, prostituált országból menni. S a kisebbségi érzés, a gyávaság és a hiszékenység édestestvérek, így hát még ebben a propagandájukban is sikeresek.

Még türelmi időt élünk. Még gondolkodhatunk. Még megtehetjük, hogy csupán gondolkodunk. De egyre fogy az idő, amikor még cselekvés nélkül gondolkodhatunk.

A következő írások nem öncélúan csupán a gondolkodáshoz kívánnak hozzájárulni. A cselekvéssé termékenyített eleven gondolkodást akarják szolgálni.

Mert fogy az idő, s a mai víziókból holnap vészterhes valóság lehet. Ezt szeretnénk közös cselekvéssel elkerülni.

Éliás Ádám, az Összefogás a Fennmaradásért Értékőrző Egyesület ált. szóvivője


HA A VÁLASZTÓK FORDULATRA SZAVAZNAK, LEÁLL A PÉNZSZIVATTYÚ

NÉGY ÉV ALATT KÉTSZERESÉRE EMELKEDHETNEK A REÁLJÖVEDELMEK

Csontos Gábor, az Összefogás a Fennmaradásért Mozgalom tudományos tanácsának elnöke tollából egy cikk jelent meg a Magyar Nemzet 2000. május 13-ai számában VAN-E TÍZ-TIZENÖT ÉVÜNK? címmel. A cikk megállapítja: ,,A magyar teljesítményen alapuló jövedelem kiáramlása, valamint a jövedelem- és erőforrásszerzés céljából beáramló tőke – egy nagy teljesítményű vízszivattyú példájával élve – a legnagyobb sebességre kapcsolva megkezdte a magyar társadalom létfenntartását biztosító gazdaság lecsapolását.” Csontos meggyőzi olvasóit arról, hogy ha a magyar társadalom és gazdaság továbbra is ugyanabba az irányba mozog, mint 10-20 éve, és ma is vonszolják, az eredmény – éppúgy, mint a példaként bemutatott Mexikóban – ,,tömeges elszegényedés, a kisipar tönkremenése, magas munkanélküliség..., szociális feszültség”. Ez azonban nem az egyetlen lehetőség. Mint jelen cikkünk címe állítja: ha a választók 2002-ben vagy 2006-ban fordulatra szavaznak, a fordulat parlamentje és kormánya leállíthatja a pénzszivattyút, 4 év alatt kétszeresre emelkedhetnek a reáljövedelmek, felvirágozhatnak – elsősorban a hazai piacra támaszkodva – a hazai kis- és középvállalkozások és a mezőgazdaság. Biztos hazai piaccal a háta mögött megerősödhet a valódi magyar export is, nemcsak a vámszabad multik exportja. Felszámolódhat, vagy legalábbis jelentősen csökkenhet a munkanélküliség, a hajléktalanság, a koldulás, a gyermekek csaknem felének alultápláltsága, megállhat az egészségügy leromlása és a népességfogyás.

Egy ilyen fordulatot körvonalaz a most megjelent A fennmaradás társadalmi programja című könyv. E program megvalósítására jött létre az Összefogás a Fennmaradásért Mozgalom. A jövedelmek négy év alatti kétszeresre emelése és a hazai gazdaság ezzel összekapcsolt fellendítése az ú.n. FEHÉR-PROGRAM, amely a Fennmaradás Program ,,indító rakétája”.

A Fehér-program alapja az a tény, hogy országunkban mindig is termett annyi ennivaló, ruhának való, fedélnek való, hogy senki ne éhezzen, tisztességgel öltözködhessék és lakhassék. A baj mindig csak az volt, hogy egy élősdi réteg rátelepedett – hol tankokkal, hol mással – a dolgozó emberekre és (saját dologtalan pazarlásuk, hatalmi törekvéseik érdekében és még isten tudja mi célból) megfosztotta a nép többi – túlnyomó – részét munkája gyümölcsétől. A természetből adódóan lehetséges, tisztes megélhetési színvonalnak jó megközelítése: az 1989-90 évi fogyasztásnak (ez nagyjából a jelenlegi fogyasztási szinttel is azonos), ill. az ezt lehetővé tevő reálkeresetnek a kétszerese.

Ismeretes, hogy a magyar termelőkapacitás jelentős része kihasználatlan: bevetetlen földek, félgőzzel termelő üzemek, oktalanul megszüntetett, itt-ott még nagyobb befektetés nélkül helyreállítható kisebb-nagyobb termelőegységek, nagyszámú, rendszeresen munka nélkül tengődő, képzett munkaerő. Ha tehát megnő a fizetőképes kereslet, várható, hogy – a termelésbővítést segítő hiteltámogatással – a vásárlóerő mértékében megnövekszik az alapvető cikkek hazai termelése is.

A kiindulópont: érezhetően meg kell növelni a kiskeresetű emberek jövedelmét. Mivel ezeknek az embereknek egészséges élelem-szükséglete messze nincs kielégítve, a többletjövedelmet zömmel élelmiszerre fogják költeni. Az eladásra kerülő élelmiszerek nagyobbik része egyelőre még – a ,,globalizálás” ellenére – amúgy is hazai termék, de viszonylag egyszerű technikával elérhető, hogy a jövedelemtöbbletet teljes egészében magyar termékek vásárlására fordítsák. Ez javítja az agrárnépesség, a kis- és középvállalkozók életszínvonalát is, s csökkenti a munkanélküliséget. A szerves fejlődés elvét követve célszerű a bázis-szint kétszeresére való jövedelememelést fokozatosan, mondjuk évi 20 %-os adagokban, 4 évre elosztva megvalósítani. A megteendő lépések tehát a következők.

- A fordulat kormánya a hivatalbalépését követő évben 20 %-kal megnöveli a közpénzekből fizetett béreket (a köztisztviselők, közalkalmazottak, egészségügyiek, pedagógusok, postások, tömegközlekedésiek, rendészeti szervezetekhez tartozók stb. bérét), valamint a nyugdíjakat és a családi pótlékot, majd a következő évben újabb 20 %-kal, és újra addig, amíg a negyedik évben el nem érjük az 1989-90-es (és mai) reáljövedelmek (tehát a vásárlóerő) kétszeresét. (Az így érintetteket a továbbiaknak kedvezményezetteknek nevezzük.) Az eltartottakkal együtt tehát a lakosság közel fele kedvezményezett lesz. Azoknak a bére, akiket nem közpénzekből fizetnek, az úgynevezett ,,versenyszféra” dolgozói a piaci törvények nyomására ugyancsak el fogják érni nagyjából ezt a szintet, és megnövekszik a gazdálkodók és a kis- és középvállalkozók tiszta jövedelme is.

- A fordulat kormánya létrehozza a MAGYAR ÁRUK BOLTHÁLÓZATÁT. Ez meglévő boltokból – köztük akár szupermarketekből – önkéntes csatlakozással megalakuló hálózat. A kormány kidolgoz egy hálózati (franchise) szerződés-formulát a következők szerint: A kormány kötelezi magát arra, hogy a közpénzekből dolgozók 20 %-os béremelését, a nyugdíj- és családipótlék-emelést nem készpénzben, hanem ,,fehér kártyákon” adja ki. (A fehér-kártya nem más, mint az ismert – vásárlásra is használható – bankkártya egy fajtája.) A kedvezményezettek számára nyitnak egy-egy ,,lakossági folyószámlát” egy általuk választott bankfióknál, ezt a továbbiakban fehér-számlának nevezzük. A kedvezményezetteknek fizető szervezetek a 20 %-os emelés összegét hónapról-hónapra a fehér-számlákra utalják. A fehér-számlák tulajdonosai kapnak egy-egy fehér-kártyát. A MAGYAR ÁRUK BOLTHÁLÓZATÁHOZ kapcsolódó üzletek a csatlakozási szerződésben kötelezik magukat arra, hogy az ilyen kártyával fizetőknek csak magyar árukat szolgáltatnak ki, azaz olyan árukat, amelyeknek termelői ára – mondjuk – legalább 80 %-ban magyar munkáért fizetett bérből, illetve magyar állampolgárok (vállalkozók, gazdák) vállalkozói jövedelméből tevődik össze. (Ez láncolatban értendő, tehát pl. a magyar anyagban, a belőle gyártott alkatrészben és a belőle szerelt végtermékben foglalt magyar munkabérek, ill. vállalkozói jövedelmek a végtermék ,,magyar” minősítése szempontjából összeadódnak.)

Milyen hatások várhatók ettől a lépéstől?

- Az élelmiszert és más közszükségleti cikkeket árusító üzletek tömegesen csatlakoznak a hálózathoz, hiszen a magyar árukat elkülönítő pénztári rendszer megvalósítási és fenntartási költsége jócskán megtérül a nagyobb forgalomból.

- A mezőgazdasági termelők értékesítési lehetősége megnő, nyugodtan bővíthetik termelésüket a megnövekedett kereslet kielégítésére. Hasonló hatás várható számos ipari kis- és középüzem esetében is. (Persze a bővítések egy részénél hitelre is szükség van. A fordulat kormányának erről is gondoskodnia kell. Erre is ki fogunk térni.)

- Az előzőekből nyilvánvaló, hogy a Fehér-program megnöveli a lakosság jelentős részének a fogyasztását, mégpedig magyar áru fogyasztását. Ennek folytán bővül azoknak a vállalkozóknak a termelése, akik árbevételükből magyar dolgozókat foglalkoztatnak, tehát a munkanélküliség is csökken.

- A biztos hazai piacra támaszkodó termelők könnyebben létesíthetnek export-kapcsolatokat, és megindulhat annak a súlyosan egészségtelen helyzetnek a javulása, amelyben a ,,magyar” export túlnyomó részét multik vámszabad területen létesített összeszerelő üzemeiből kikerülő termékek teszik ki, igen nagy arányban import-anyagok és import-alkatrészek felhasználásával, s egy sor más olyan körülmény között, amelyek összességükben azt jelentik, hogy – bár az ilyen export egyes statisztikai mutatókat szépít, amit jól ki lehet használni ködösítésre – az ilyen exportnak a magyar társadalom gazdasági állapotához alig van köze.

Honnan lesz pénz a keresetnövelésre és a termelésbővítő hitelekre? Gondoljunk végig egy példát, találomra választott kerek számokkal!

Példánkban a fordulat kormánya az előzőekben felvázolt 20 %-os keresetemelésre 400 milliárd forintot fordít, ennek áruval való fedezése érdekében a termelőknek nyújtandó hitelre pedig 100 milliárdot.

Hogyan megy végbe a vállalkozók efféle hitelellátása a fordulat után? Az Országgyűlés határozata alapján az Állami Valutahivatal kibocsát 10 millió darab 10.000 forintos bankjegyet. Ezt demokratikusan választott hiteltestületek osztják szét a pályázó termelők között kamatmentesen, évi 2 %-os kezelési költség ellenében. A pályázatok és a hitelszerződések nyilvánosak.

És hogyan megy végbe a keresetek megnövelése? Az országgyűlés határozata értelmében az illetékes minisztériumok révén a fizetést-nyugdíjat-családipótlékot kiutaló szervezetek felhívására a keresetemelésben részesülők egy általuk választott bankfióknál ,,fehér számlát” nyitnak. Ezeken a számlákon havonta – számítógépes programozással – megjelenik a 20 %-os keresetemelés összege – példánkban évi 400 milliárd forint összértékben. A dolgozók kapnak egy-egy fehér-kártyát, amivel havonta a MAGYAR ÁRUK BOLTHÁLÓZATA üzleteiben levásárolják a keresetemelés összegét. Ezek az összegek így a dolgozók fehér számláiról átkerülnek a boltok fehér számláira. Ebből a boltok magyar árukat vásárolnak.

A pályázó termelők közben megkapták az 10 millió darab 10.000 forintos bankjegyet a Valutahivataltól a hiteltestületek döntései révén. Ebből bővítik a termelést, és szállítják a boltokba a többlet magyar árut, a keresetemelésre kiadott pénz fedezetét.

A vevőktől a boltokhoz, majd a boltoktól a termelőkhöz átkerült ,,fehér számlapénz” a hitelek törlesztéseképpen visszakerül az Állami Valutahivatal számlájára, s ott megsemmisül. A keresetnövelés és a hitelek által keltett többlet-vásárlóerőt kiegyenlítette a termelés bővítése, tehát nincs infláció. A kibocsátott pénznek csak egy része semmisül meg, de ez nem baj, mert a magyar gazdaságban úgyis kevesebb pénz van a kelleténél. (A 400 milliárd csak a fehér-számlákon szerepelt, ezt nem kellett bankjegyként kibocsátani.)

A Fehér program sikeréhez szükséges, hogy mindenki, aki havi fizetésemelésként fehér számláján megjelenő összeget (,,fehér-pénzt”) kap, tehát minden kedvezményezett fehér-pénzét még az adott hónapban magyar áruk vásárlására fordítsa, vagy ha ezt nem teszi, azaz megtakarít, ez a pénz magyar árut előállító vállalkozókhoz (gazdákhoz) kerülhessen, hogy ezt a pénzt termelésbővítésre fordíthassák. Ennek az egészséges pénzforgásnak az ösztönzésére minden kedvezményezett azzal a feltétellel kapja meg a havi keresetnövekményt (,,fehér-pénzt”), hogy ha a hónap végéig nem költi el, vagy nem helyezi el egy évre lekötött takarék-számlára, a hónap végén a fehér-számláján maradt pénz 1 %-át ,,pénztartási díjként” levonják. És ez ismétlődik hónapról-hónapra. (Ezzel Silvio Gesell javaslatát követjük.) A pénztartási díj is a hiteltestületek által a pályázatokra szétosztható hitelkeretet növeli. Ha valaki valamilyen tartós fogyasztási cikkre, vagy más célra gyűjt, jól teszi, ha utasítást ad a fehér számláját vezető pénzintézetnek, hogy a maradék fehér-pénzt írja át egy évre lekötött takarékszámlájára. A takarékszámlán lévő pénzt egy évig nem terheli pénztartási díj, tehát betevője egy év múlva változatlan összegben felveheti, vagy meghosszabbíthatja a lekötést. Ha a megtakarító az egy év letelte előtt mégis kiveszi a pénzét, ezt havi 1 % pénztartási díj levonásával kaphatja meg. A takarékszámlán lévő összegeket vagy a bankok hitelezik ki, vagy a hiteltestületekhez kerülnek. A hiteltestületek ezeket az összegeket is évi 2 % kezelési díj ellenében kamatmentesen kihitelezik azoknak a pályázó vállalkozóknak/gazdáknak, akik a pénzt magyar áruk termelésének bővítésére akarják felhasználni.

A lépéssorozatot találomra választott kerek számokkal kísértük végig. Nyilvánvaló, hogy az összefüggések más számok behelyettesítésével is érvényesek.

A fordulat döntő feltétele, hogy az országgyűlés viszszavegye a pénzkibocsátás jogát a ,,Magyar Nemzeti” Banktól. Márpedig tudjuk, hogy a jegybank csak nevében ,,Magyar Nemzeti”, valójában a nemzetközi pénzügyi körök magyarországi ügynöksége. Ezt nem kevésbé hiteles ember jelentette ki nagy nyilvánosság előtt, mint Bogár László, a Miniszterelnöki Hivatal egyik politikai államtitkára. Ha pedig így van, akkor a ,,Nemzeti” Bank függetlenségének megszüntetése esetén a pénzvilág felhördülésére számíthatunk.

Ez azonban mégis elkerülhetetlen lépés. Előttünk van a Fidesz példája: a Fidesz választási programjában egy sor dolgot megígért abból, amit az emberek már 1989 óta várnak egy valódi rendszerváltástól. És mi történt? A kezemben van Snée Péter cikke a Magyar Nemzet 2000. május 9-ei számában. Snée Pétert senki sem tekintheti az Orbán-kormány ellendrukkerének. Elővettem azt az írását is, ami ugyancsak a Magyar Nemzetben 1996. október 22-én jelent meg ,,Szabadrablás – profi módon” címmel. Ebben ezt írta: ,,...a MSZP és a SZDSZ – bár eltérő mértékben, de – közös erőfeszítéssel forgat ki bennünket maradék vagyonunkból.” És mit ír most? Mostani cikkének címe: ,,Mérlegen a polgári koalíció kétéves tevékenysége – Emelkedett-e a nemzet többsége általuk?” Olvasom: ,,Ezidáig nem bontakoztak ki a jellegzetes tendenciák, s nem erősödtek meg annyira, hogy irányukat és hatásukat felbecsülhetnénk. A nem keresőképes korosztályok helyzete, a vidéki lakosság anyagi, erkölcsi és egészségi állapota, a fiatalok művelődése, pályakezdése és lakáshoz jutása, a családok, valamint a gyereknevelés támogatása, környezetünk védelme, csatlakozásunk az európai rendszerekhez, közvetlen politikai környezetünkhöz, illetve a határainkon túl élő magyarsághoz fűződő viszonyunk megannyi fontos kérdése része ugyan a kormányzati munkának, ám hogy mire jutott velük az új vezetés, nem látjuk tisztán. Egyszer váratlan természeti akadályok hiúsítják meg az összegezést, másszor a javuláshoz szükséges időtáv gátol, s gyakorta hiányzik a kellő informáltság is. Két esztendő múltán sem tehetünk egyebet, mint hogy esetenként regisztráljuk a jó szándékot és tovább reménykedünk. ... Konkrét napi kérdéseket kell megoldani, s «nincs idő a filozofálgatásra», holott nélkülözhetetlen a célok és a hozzá vezető út kijelölése. ... Körvonalazott jövőkép hiányában csak a szocializmusból átöröklött «tűzoltást» folytathatjuk. Sajnos, nagy erre a hajlandóság.”

Ezekből az óvatos megfogalmazásokból hadd emelek ki egy mondatot: ,,Két esztendő múltán sem tehetünk egyebet, mint hogy esetenként regisztráljuk a jó szándékot, és tovább reménykedünk.” Ami engem illet, én nem reménykedek tovább. Világos, hogy a magyar politikai elit – Németh Miklós garnitúrájától Antall József és Horn Gyula csapatán keresztül Orbán Viktor kormányzatáig – nem szánta és szánja rá magát, hogy elszakadjon a nemzetközi pénzhatalom érdekeitől és utasításaitól – ki ezért, ki azért. Márpedig a Magyarországból kiszivattyúzott legalább évi 3 milliárd dollár plusz 800 milliárd forint után itt maradó gazdasági erő nem elég ahhoz, hogy kitörjünk a gyarmati sorból.

Hallom az aggodalmat: Ha a kormány hozzányúl a ,,Nemzeti” Bankhoz, számíthatunk arra, hogy kivonják a külföldi tőkét az országból, nem adnak újabb hiteleket, amiből a lejártakat és kamataikat kifizethetjük, összeomlik a gazdaság. Ez azonban megelőzhető.

A legnagyobb veszély az, hogy a külföldi tőkések leállítják itteni üzemeiket, a bankok pedig csődbe kergetik a hazai vállalatokat azzal, hogy felmondják fennálló hitelszerződéseiket. Ezt kell megelőzni a Fennmaradás Program munkahelyvédelmi-törvényével, amelyet a már említett programkönyv ismertet.

A Fennmaradás Programnak az adósságszolgálat rendezésére is van javaslata: A kormány a külföldi államadósság-szolgálatot három évre felfüggeszti, és egyidejűleg egy ,,államgazdálkodási tervet” terjeszt a hitelezők (,,klubjai”, képviselői, stb.) elé. Ebben kimutatja, hogy a programkönyvben előirányzott gazdaságpolitikai intézkedésekkel 3 éven belül jelentős többletet hoz létre a nemzetközi kereskedelmi és fizetési mérlegben, és attól kezdve évente a mindenkori pozitív pénzügyi egyenleg felét a fordulat napján fennállott tőketartozás, és annak a mindenkori londoni bankközi kamatláb (LIBOR) szerinti kamatának törlesztésére fogja fordítani.

A fordulat kormánya felkészül arra is, hogy az adósrabszolgaságból való kiszakadás ellenhatásaképpen az adósságcsapda fenntartásában érdekelt hatalmi körök esetleg gazdasági embargót szerveznek Magyarország ellen, s megfelelő intézkedésekkel biztosítja azt az átmeneti időszakot, amíg az embargószervezők belátják, hogy nekik is érdekük a gazdasági kapcsolatokat Magyarországgal mint egyenrangú, érdekeit megvédő partnerrel, a kölcsönös előnyök alapján újrafelvenni. (Az idősebbek emlékezhetnek az 1945-öt követő időkre, amikor a németek és az oroszok által egyaránt kifosztott, az átvonuló háború által lerombolt országot a magyar nép 3 év alatt külföldi tőke nélkül, minimális külkereskedelmi forgalom mellett újjáépítette. Hasonló tanulsággal szolgál az 1848-49-es szabadságharc is.)

A Fehér-programnak – és a vidék önszerveződését serkentő kistáj-szövetkezeti programnak, amiről itt nem esett szó – döntő eleme a gyakorlatilag kamatmentes közhitel, amit – pézkibocsátásból – a demokratikusan választott hiteltestületek osztanak szét a pályázó kis-, és középvállalkozóknak, gazdáknak, kistáj-szövetkezeteknek. Ez azonban nem azt jelenti, hogy a bankok hitelnyújtó tevékenysége megszűnik, sőt a jelenlegihez képest megerősödik. Csak éppen a bankok elvesztik azt az erőfölényt, amivel most visszaélnek. (Ennek technikáját is a programkönyv ismerteti.)

És hogyan juttathatunk olyan képviselőket az országgyűlésbe, akik elkötelezettek ennek a fordulatnak a végrehajtására? Minden választókerületben alakuljon egy-egy TÁRSADALMI JELÖLőBIZOTTSÁG 10-20 olyan választópolgárból, akiket a Fennmaradás Programját magukévá tevő civil szervezetek, esetleg pártok helyi szervezetei delegáltak. A bizottság felkér egy helyben hiteles személyt, és vele BECSÜLETSZERZőDÉST köt, amelyben a jelölt kötelezi magát arra, hogy ha a szerződés megszegése miatt választói kívánják, lemond mandátumáról. A bizottság ügyvivője a szerződés másolatát megküldi az ÖSSZEFOGÁS A FENNMARADÁSÉRT MOZGALOM ORSZÁGOS KOORDINÁCIÓS KÖZPONTJÁNAK. A Központ gondoskodik a jelöltek felkészítéséről, és a választáson való indulásuk törvényes feltételeiről. Ez olyan út, mely elvezethet a multiknak ki nem szolgáltatott, önerejéből virágzó magyar gazdasághoz, a biztonságban, harmóniában élő társadalomhoz.

Síklaky István, az Összefogás a Fennmaradásért Értékőrző Egyesület általános szóvivője

KOORDINÁCIÓS KÖZPONT: 1615 Bp. Pf. 161. (Takács András) Telefon: 06 (1) 306-5863, Fax: 06 (1) 307-9344, E-mail:control7--.at.--mail.datanet.hu


Általános béremelést, bérrendezést indexálással

Itt az ideje a pártállamból átmentett, rákosista alapú jövedelemelosztási rendszer terén is a rendszerváltásnak

A következő évek legfontosabb feladata az, hogy helyretegyük a magyar béreket, közelítsük nyugati szomszédunkéhoz, megteremtsük e téren is az EU-csatlakozás feltételeit. A magyar munkás, orvos, kutató munkája semmivel sem rosszabb, mint nyugat-európai társaiké, s ha levesszük róluk a magyar címkét, bizonyos idő eltelte után majdnem ugyanannyit tudnak keresni, mint az ottaniak. (Legfeljebb olyan ipari üzemekben nem, ahol a termelékenység és a minőség a döntő.) A magyar dolgozók termelékenysége, a végzett munka minősége sokat javult az elmúlt tíz év alatt a multik üzemeiben vagy a modern bevásárló-központokban. Tevékenységük megközelítette a nyugat-európai színvonalat. Más területeken is az tapasztalható, hogy egyre többen igyekeznek megfelelni a nemzetközi követelményeknek.

A baj nem velük, hanem Magyarországgal van. A politikai vezetés sem a rendszerváltás előtt, sem utána nem rendezte a pártállami bérezéssel kapcsolatos bűnöket, sőt ,,átmentették” azokat. Egy hibás, rákosista alapokon létrehozott, később csak toldozott-foldozott egyenlősdiből kiindult rendszer vedlett át a maivá, lényegesen alulértékelve a magyar ember munkaerejét. Mintha még ma is meglennének a pártállam sokrétű szociális gondoskodásai. (Azért alacsony a bér, mert olcsó a kenyér, a tej, a közlekedés, a lakás, a mozijegy stb. Pedig ezekből egy árkosarat képezve ki kellett volna számítani, mennyit veszít az állampolgár a támogatások megszűntével és ezt oda kellett volna adni általános bérkorrekció formájában. Ehelyett elsikkasztották.)

A legtöbb magyart érintő és érdeklő bérrendszerváltás így a mai napig elmaradt. Nemhogy közeledtünk volna az EU-hoz, de még Csehországhoz és Szlovéniához képest is lemaradtunk. Sőt, tisztelt kormányaink még egy lapáttal rá is tettek: a pártállamból átmentett, mindig az előző évihez viszonyított kereseteket és nyugdíjakat még alaposan meg is csapolták a folyamatos forintleértékelés bevezetésével. (Szakítanunk kell azzal a nézettel is, hogy a jövedelmeket csak forintban mérjük, a valutákhoz is viszonyítani kell, ha már nyitott ország lettünk és az EU-ba tartunk, s nyugati termékeket akarunk vásárolni.)

A fenti gondolatokat csupán röviden vetettem fel azért, hogy érzékeltessem: itt az ideje, hogy orvosoljuk az állami, főleg pártállami gazemberségeket, amellyel a központilag megállapított, diktatórikus bérrendszerrel egy egész népet elszegényítettek, tönkretettek. Közelgő EU-tagságunknak ugyanis az is fontos feltétele, hogy ne távolodjunk tovább, hanem sürgősen közelítsünk nyugati szomszédaink egészen más alapokon létrejött piaci bérrendszeréhez. Általános rendezésre van szükség, sommásan fogalmazva: bérrendszerváltásra!

Engedtessék meg még néhány gondolat, mielőtt a konkrétumokra térnék. Az 1993-tól végrehajtott forintleértékelések ugyan a magyar termékek olcsóbbá tételével az exportképesség növelését segítették elő, ugyanakkor óriási károkat okoztak, leértékelték minden bérből és fizetésből élő magyar állampolgár munkáját, elvették a nyugdíjasoktól és a munkanélküliektől az amúgy is szerény, megélhetésre is alig elegendő jövedelmük egy részét. Kinek lett haszna az egészből? A multiknak, a nagyiparnak, vagyis egy szűk tőkésrétegnek és az államnak. Igaz, a gazdaság is fellendült, nőtt a GDP, a nemzeti jövedelem, de azt egy drága állam elpocsékolja, nem további hasznot hozó, fejlődést elősegítő dolgokra fordítja, ahogy azt tennie kellene, hanem az improduktív szférára, saját felduzzadt apparátusára és az adósságszolgálatra költi.

Az eredmény: az ország igen nagy többsége – ha dolgozik, ha nem – rosszabbul él, mint 1989-ben, a rendszerváltás előtt. Még a sikerágazatokban dolgozók is nap mint nap megtapasztalhatják, hogy hiába van több a borítékban, egyre kevesebbet ér. Valami tehát nem stimmel.

Ha igazi európai demokrácia lettünk volna, ma már az 1989-es átlag duplájánál-triplájánál tarthatnánk, ledolgozhattuk volna az Ausztria és köztünk meglévő, mintegy tízszeres különbség legalább egyharmadát. Ehelyett tovább nyílt az olló, még jobban lemaradtunk. A magyar nép akarta ezt? Nem. Az általuk hatalomra segített, egymást követő kormányok voltak kénytelenek választóik érdekei ellen dönteni. A kampányok idején még lehet mindent ígérni, aztán a hatalom megkaparintása után kiderül, hogy semmit sem tehetnek. Éppúgy bekerülnek egy mókuskerékbe, mint elődeik. Ők is görögnek tovább magatehetetlenül, s kénytelenek a kommunista tervhivatali emlőkön nevelkedett ma is uralkodó, nyugatnak lefeküdt pénzügyi és gazdasági lobbi ,,szakmai” javaslatait és az őket dirigáló IMF és Világbank, valamint a fölöttük álló láthatatlan pénzhatalom parancsait, utasításait engedelmesen végrehajtani. Ők találják ki, mi a jó nekünk, mennyit engedhetünk meg magunknak, miként és meddig cincoghatunk az álfüggetlenségben. A Világbank magyarországi kormányzója, s a láthatatlan pénzhatalom tanácsadói és vezető pozícióba juttatott lakájai mindig megmondják, mi a helyes. Gyarapodunk is szépen, a nyugati tőke ideáramlik, a magyar hon is fejlődik, gazdagodik, Magyarország már szinte eminens mintaállam, csak éppen a népe szegényedik egyre. (Kivéve a korrupción, a maffiaügyletek során meggazdagodottak, a jól fizetett állasba jutottak, a sikerágazatok és multik menedzsergárdájának, s a tőzsdei pénzforgatók szűk rétegét.)

Továbbra is lefaragunk, csökkentünk, elvonunk adók és alacsony bérek formájában, holott már régen váltanunk kellett volna.

Miért? Továbbra is elveszünk, holott adni, adni és adni is kellene már valamit. Visszaadni, amit elvettek. Meg kell tenni ezt azért is, mert – jogállam ide, jogállam oda – az elégedetlenség, az elszegényedés igen komoly társadalmi konfliktusok forrása lehet, beleértve a sztrájkokat, a tömeges tiltakozó mozgalmakat, talán még az állam rendje elleni fellépést is. Ha nem történik sürgősen valami, akkor előbb-utóbb színre léphet egy olyan radikálisabb erő, amely veszélyeztetheti a jelenlegi, megkérdőjelezhető legitimitású alkotmányt és diktatórikus demokráciát. Semmi szükség arra, hogy a harmadik évezred elején bárkiket is fegyverrel, NATO-segítséggel kelljen leverni.

Itt az ideje a prioritások megváltoztatásának. Világbanki és nemzetközi pénzhatalmi ,,jótanácsok” ország-elszegényítő programjai kerüljenek a második-harmadik helyre. Az elsőre kivételesen a választók érdekeinek kell kerülnie. Reális helyre tenni a magyar emberek munkájának értékét, rendezni a pártállami múltat és a demokratikus tíz év újabb megrövidítéseit. Konkrét és nem megfoghatatlan statisztikai életszínvonalemelést adni az ország népének.

A Fidesz is érzi ezt, nem lehetett véletlen az ötlet, hogy a minimálbéreket 40 ezer forintra emeljék, a szocialisták is ébredeznek, már ők is az európai bérek gondolatával kacérkodnak. S nemcsak azért, mert az uniós tagság is megköveteli ezt. A társadalmi feszültséget minden józan politikusnak érzékelni kell.

Azt hiszem, abban egyetérthetünk, hogy most már tényleg tenni kell valamit. Csakhogy úgy semmi értelme, ha a jelenlegi gazdaságpolitika szabályai és ,,jól bevált” rendszere alapján teszik. Nem elég a GDP-növekedésből, a jó eredményekből csöpögtetni, aprócska százalékokkal lépegetni előre – úgy húsz év alatt sem jutunk el az EU átlagához. Sőt, annak az előírt 60 százaléka mint kötelező minimum is nehezen teljesíthető, mert jelenleg 10-15 százaléknál tartunk.

Generális rendezésre van szükség, az elferdült, megnyomorított bérrendszer új alapokra helyezésére. Nem kaphat szerepet ebben a tervhivatali emlőkön nevelkedett gazdasági és pénzügyi lobbi, mert ők nem azt dolgoznák ki, hogyan lehet mindenki számára legelőnyösebben véghezvinni, hanem logikus okfejtéssel azt bizonygatnák, miért nem lehet. Az ő elferdült gondolkodásmódjuk szerint nem is. Ők feltehetően az eddigiek alapulvételével állnának hozzá. Nem akarnának átfogó, minden területre kiterjedő változást, továbbra is konzerválni akarnák a szomorú jelent, csak kis százalékok csöpögtetését tudnák elképzelni – mondván: az elégedetlenek szájának betöméséhez az is elég.

Ma már számos politikai erő, köztük az Összefogás a fennmaradásért mozgalom és jómagam is egészen másként látjuk a dolgokat.

1. Először is ugyanúgy, ahogy az államosított tulajdonokért, a szocialista időszak 40 éve alatt elvett bérrészért is kárpótolni kell minden abban az időszakban munkát végző, még élő magyart. Ez a rész az 1990-ig nyugdíjba vonultaknak és az azokban az évtizedekben dolgozóknak járna.

2. Ha elfogadjuk, hogy rossz a kiindulópont, akkor meg kell szüntetni azt az elvet, hogy mindig a korábbiakhoz viszonyítunk, s annak megfelelően emelünk. Már 1990-ben, az Antall-kormány hatalomra lépésekor a pártállami jövedelmi és bérstruktúrában is rendszert kellett volna váltani. Egyszerűen nem venni tudomást arról, mi volt a szokás negyven évig, hogy nagy átlagban egyenlősdi érvényesült. Már akkor a nyugat bérrendszerét kellett volna alapul venni – az ország teherbíró képességének megfelelően arányosan kevesebbet ugyan nyugati szomszédainknál, de a tudóst a tanárig, a jó szakembert a miniszterig olyan fizetési kategóriába kellett volna sorolni, ami egy igazi demokráciában nemzetközileg elfogadott. Szinte vicc volt az, hogy egy jó szakmunkás többet keresett, mint egy miniszter, s a rendőrök, a tanárok ma is a sor végén kullognak. Ha 90-ben nem a pártállami degenerációt követik, akkor számos értelmiségi területen ma már 150-250 ezer forint lehetne a bér és nem 40-80 ezer forint közötti. Nem degeneráció-e az, hogy 1990-ben egy menő titkárnő többet kereshetett, mint Antall József miniszterelnök?

3. Mivel a kilencvenes évek első felének közepétől bevezetett havi forintleértékelés csökkentette a bérek és jövedelmek, a magyar munka értékét, ezt a mínuszt úgy kell tekinteni, mint valami kölcsönt, amivel mindenki hozzájárult az ipar és az export versenyképességéhez, ezért ezt vissza kell téríteni. Ilymódon is helyre kell állítani a leértékelés által tovább torzított bér- és jövedelmi viszonyokat. Annál is inkább, mert a jelenlegi gyakorlat szerint nem azok fölözik le a hasznát, akik megszenvedték, hanem egy szűk réteg.

4. Általános bérkorrekcióra van szükség a vásárlóerő növelése miatt is, hogy a hazai fogyasztás is bővülhessen. Egy gazdaság nem attól lendül meg, hogy a GDP és a nemzeti jövedelem nő. Ettől még csak egy kedvezményezett polgári, menedzser és vállalkozói réteg helyzete javul. Az igazi jólét csak akkor következhet be, ha milliók jövedelme is ugrásszerűen megnő és egy új, minden eddiginél nagyobb vásárlóerő jelenik meg a piacon. Már a T-modelleket futószalagon gyártó Ford is felismerte, hogy csak akkor van értelme a termelés felfuttatásának, ha azt valaki meg is veszi. Felemelte a munkásai bérét, hogy autót vehessenek. Sajnos, mi az elmúlt tíz évben rosszul csináltuk: fordítva. Árubőséget, nyugati színvonalat hoztunk létre a kereskedelemben, a jólét és a bőség látszatát keltettük, ám azzal nem sokat törődtünk, hogy ezt nem követi a vásárlóerő bővülése. Márpedig ahhoz pénz, magasabb jövedelem kell. Ez a multik és a hazai tőke érdeke is, hiszen előbb-utóbb nem tudják kinek eladni többlettermelésüket, szolgáltatásaikat. Ha csökken a kereslet kénytelenek engedményekkel, áron alul eladni.

Hogyan oldható meg technikailag az általános bérkorrekció?

Ha a rendezést össznépinek tekintjük, akkor a dolog látszólag egyszerű: indexálással. Mondjuk mindazoknak a jövedelmét, akik legálisan kapnak alapbért, fizetést vagy nyugdíjat, megszorozzuk kettővel. Értelemszerűen kimaradnak ebből a bujtatott munkások és be nem jelentett alkalmazottak, az adót nem fizető fekete- és szürke-gazdaságbeli vámszedők, s különféle üzletelők.

Más a helyzet a nagyszámú vállalkozóval. Az idexálással egyidőben ugyanis minden piaci termék ára átlagosan annyival emelhető lenne, amennyi többletkiadást a dupla munkabér jelentene az adott iparcikk, áru vagy szolgáltatás kalkulációjában. Ez mintegy 30 százalék. Ilyen mértékű drágulást vonna maga után az általános bérkorrekció, s ennél nagyobb arányú emelést az indexáláskor nem is volna szabad megengedni. Gondoljuk csak el: 30 százalékos inflációval 100 százalékos béremelést lehetne elérni. Még a vállalkozói kör is legalább 50 százaléknyi többlethez jutna. A kérdés persze az, hogy elegendő lenne-e a jelentős plusz SZJA- és ÁFA-bevétel a meglehetősen túlduzzasztott állami, önkormányzati és egyéb nem termelő szféra bérének megduplázásához vagy korrekciójához. Egy ilyen alkalmat fel kellene használni a jelentős improduktív létszámleépítéshez, az állami apparátus fogyókúrájához.

A tervhivatali emlőkön nevelkedett gazdasági és pénzügyi lobbi azonnal azzal állna ellen:

Miből?

A válasz: abból, ami nem az övék, amit a magyar nép kölcsönzött. Emellett a többletadókból, a gazdaság fejlődéséből keletkezett állami többletekből.

Nézzük sorjában

1. Először is a soha vissza nem fizethető magyar adósság rendezéséből. Hogyan is keletkezett ez az elképesztően nagy adósság? Az 1973-as olajválságot követően felvett dollárkölcsönök kamatlábait 1979-ben Margaret Thatcher és a londoni City bankárai egyoldalú diktátummal a háromszorosára emelték. Itt az ideje annak, hogy az így jogtalanul triplájára nőtt adósságot tárgyalások útján a harmadára csökkentsük. Így is nagyvonalúak lehetünk azzal, ha nem követeljük vissza a két évtizeden át fizetett uzsorakamat jogtalanul fizetett kétharmadát.

2. A kamatfizetés csökkenésének megtakarításából. A rendezést követően megmaradó tényleges adósság kamatterheit így számottevően csökkenhetnének, a jelenlegi évi 3 milliárd dollárnál kevesebbet kellene fizetnie a költségvetésnek. A többszázmilliárd forintos megtakarítást adócsökkentésre és bérkorrekcióra lehetne fordítani.

3. Az állam többleteiből. Úgy tűnik, mintegy 500 milliárd többlete lesz a kormánynak, s ez jövőre akár már 800, 2002-re pedig 1000 milliárd is lehet. Ennek egy része is fedezetet nyújtana az általános bérkorrekcióhoz.

4. A bérindexálással együtt járó növekvő adóbevételekből. A százszázalékos bérindexálás megnövelné az SZJA-t, az árucikkeknek és szolgáltatásoknak a béremelések miatt 30 százalékkal felindexált új árai pedig jelentősen növelnék az ÁFA-bevételeket. A dupla bérek növelnék a tb- és nyugdíjalapot is, így ez serkentőleg hatna az egészségügyi ellátás javítására is.

Az általános indexálás természetesen nem jelenthet egyenlősdit. Az emelés egy részét fel lehetne használni egyúttal az eltorzult bérstruktúra rendezésére is. A nyugati foglalkozási területekhez közelítve helyre lehetne tenni belőle a rangjukhoz és társadalmi fontosságukhoz méltatlanul díjazottak jövedelmét. Nagyobb mértékben lehetne emelni az orvosok, tanárok, tudományos kutatók stb. viszonylag alacsony bérét, míg 100 százaléknál kevesebbet adni a szocialista időszak indokolatlanul futtatottjainak. Ugyanígy a termelékenységben és az adott területen fontos, kiemelkedő teljesítményt nyújtók bérét is nagyobb mértékben lehetne indexálni. A lényeg az, hogy nemcsak mechanikus felszorzásról van szó, egyúttal általános rendezést is végre kell hajtani, hogy az arra érdemesek lényegesen jobb helyzetbe kerülhessenek, csökkenjen a pályaelhagyások mértéke.

Természetesen a fentiek csak elnagyolt, ötletszintű, jobbító szándékú elvek. Gyakorlati megvalósításuk alaposabb számításokkal alátámasztott modellezést és mindenre kiterjedő elemzést igényel. Egyszer, a rendszerváltás előtt főszerkesztőként már a Reform hírmagazinban közzétettem fenti ötletemet – Németh Miklós akkori szakértői kormányfőnek ajánlva. Akkor megmosolyogtak érte. Ma már más időket élünk. Még most sem késő ebben a sokmillió magyart érintő ügyben lépni. Aki felkarolja javaslatomat, sokak hasonló elgondolását, azt biztosan nem tekintik a nyugati pénzhatalom lakájának, az nem fog csak úgy eltűnni a politikai süllyesztőben.

Tőke Péter


Két Magyarország van?

Évről évre visszatérő jelenség az előző évet összefoglaló gazdasági-pénzügyi számarányok közzététele. Idén azonban lényeges változást figyelhetett meg az egyszerű állampolgár. Az eddig megszokottá vált közgazdasági szleng helyett érthetőbbé vált a mindnyájunk sorsát meghatározó gazdasági folyamatok értékelésének lehetősége. Van-e azonban örömre okunk, látható-e már az alagút vége?

Úgy tűnik, a magyar gazdasági élet beleesett a globalizációs tőkecsapdába. A magyar teljesítményen alapuló jövedelem kiáramlása, valamint a jövedelem- és erőforrás-szerzés céljából beáramló tőke – egy nagy teljesítményű vízszivattyú példájával élve – a legnagyobb sebességre kapcsolva megkezdte a magyar társadalom létfenntartását biztosító gazdaság lecsapolását. Az elmúlt hetek jegybanki akciói a ,,forró” spekulációs tőke határon túl tartására – úgy tűnik – nem sok sikerrel jártak. A forint elleni spekulációs támadás – mint az 1998. őszi ázsiai válság kezdetén – csak nyitány az alvilág pénzügyi elitjének kétségbeesett kísérletére, hogy elkerülje a már tarthatatlan pénzügyi, spekulációs buborék kipukkanását. Ami nemcsak a saját bukását készíti elő, de a világméretű New Order, az Új Rend megvalósítását is lehetetlenné teszi.

A jövedelemkiáramlásra jellemző, hogy a Magyarországon az európai uniós bérek egyhatodáért előállított, exportban jelentkező termékek 76 százaléka az EU-ban talál fogyasztóra, ezen belül a belső égésű motorok, számítógépes merevlemez-meghajtók és személygépkocsik mintegy 60 százalékban jelentik a termékmegosztást. A bérmunkában megmutatkozó kivitel-behozatal közötti mínusz 4 százalék (170 millió dollár) szintén a külkereskedelmi passzívumot növeli. Az import részarányában az elsődleges fogyasztást kielégítő közúti járművek (például nagy értékű luxus-személygépkocsik), villamossági gépek és készülékek 24 százalékos emelkedése egyre torzuló gazdasági szerkezetünk állapotát jelzi.

Hivatalos és tényleges ország

A magyar központi jegybank irányadó 250 pontos kamatcsökkentése ellenére a külföldiek tulajdonában lévő állampapír-állomány elérte az 547 milliárd forintot. Hozzá kell tenni, hogy ez a nagyságrend jóval, mintegy 100 milliárd forinttal meghaladja az 1998. őszi ázsiai-orosz válság pillanatában a külföldiek kezében levő állampapír-állományt. Akkor egyik pillanatról a másikra megközelítőleg egymilliárd dollárt vontak ki a külföldi kötvénytulajdonosok az országból. Függetlenül a passzívumban jelentkező, kedvezőbbnek tűnő adatoktól (kisebb a passzívum mértéke) a hagyományos termékforgalmat lebonyolító, nem vámszabad terület, a tényleges magyar gazdaság exportteljesítménye négyszázalékos csökkenéssel zárta a tavalyi évet. Pedig a hazai foglalkoztatottság szempontjából kiemelkedő fontosságú terület (hiszen az aktív munkaerő 60 százaléka itt talál elhelyezésre) bevétele, ami a további fejlesztéseket, beruházásokat, a gazdasági expanzió lehetőségét nyújthatná, négy százalékos bevételdeficitet könyvelhetett el 1999-ben.

A Tárki legfrissebb felmérése (MN, 2000. III. 11.) dinamikus gazdasági növekedésre és fokozódó társadalmi konfliktusra számít. A legnagyobb exportáló vállalatok (közismertebb nevükön: multik) körében a konjunktúramutató javuló helyzetet tükröz. Az ebbe a körbe tartozó cégek 87 százaléka nyereséges gazdálkodásra számít 2000-ben. Ugyanakkor a magyar társadalom tényleges szociális és gazdasági helyzetét ismerő önkormányzatok saját helyzetüket kifejező konjunktúramutatói rosszabbak, mint az országéi. Az önkormányzatok felében a lakosság számának csökkenésével, több mint felében a munkanélküliek s közel háromnegyedében a segélyezettek számának növekedésével számolnak.

A közölt adatok rávilágítanak arra az elkerülhetetlen következtetésre, hogy a magyar társadalom egyre kiszolgáltatottabb helyzetbe kerül. Ennek a kiszolgáltatottságnak egyetlen haszonélvezője van: az ipari-termelői-összeszerelői ültetvényesek, vagyis a területen-kívüliséget élvező multinacionális vállalatok. A tényleges magyar gazdaság mikrogazdasági-jövedelem-bevételi mutatói hanyatlást, jobb esetben stagnálást mutatnak.

A mexikói maquiladora

A világ dolgaiban járatlan ember számára a közel 101 magyarországi vámszabad terület Magyarország technológiai megújításának jelképe lehetne. Abban az esetben, ha a multinacionális vállalatok berendezkedése és működése hazánkban tényleg különleges, egyedi jellemvonását tükrözné a sokat hangoztatott új gazdasági rend, az informatikai társadalmat megjelenítő globalizációs piacgazdaság szerkezeti kiépítésében. Azonban a világon elég sok helyen – elsősorban az olyan adósságszolgálat-szerkezetű országokban, mint Magyarországé – található az angol gyarmatosítás idejéből megismert gazdasági területen-kívüliség, más néven ipari-termelői-összeszerelői ültetvények, amelyek egy adott ország nemzetgazdaságán belül, de attól teljesen elszigetelve növelik külföldi anyacégeik profitját. Az Egyesült Államok és Mexikó határán felsorakozó mexikói vámszabad területek, maquiladorák szinte megdöbbentő hasonlóságot mutatnak magyarországi testvéreikkel. A legelső hasonlóság maga a területenkívüliség, vagyis az, hogy ezek a gazdasági övezetek teljesen elszigetelve működnek a mexikói gazdaságtól Mexikó területén. Gyakorlatilag sem húzóágazatként, sem a helyi vállalkozások beszállíttatóiként nem játszanak szerepet. Mexikó állam és a maquiladorák kapcsolata a rendkívül olcsó mexikói bérmunkaerő biztosításában, illetve az ott alkalmazottak távol élő családjuk támogatásából származó fogyasztásában, megadóztatásában van. (Az ott alkalmazottak hazautalják fizetésük nagy részét.) A tényleges mexikói gazdaság állapota, szerkezete szintén nagyon hasonló a magyar gazdaságéhoz. (Vagy a magyaré hasonlít a mexikóiéhoz?)

Mexikó 1996-ban csatlakozott a NAFTA-hoz, ami katasztrofális következményekkel járt. A szabadkereskedelmi övezet következtében ugrásszerűen megnőtt a mindennapi szükségleteket fedező import, miközben a hazai termelés a kormány monetáris gazdaságpolitikája következében csökkent, vagy jó esetben stagnált. A megnövekedett import következtében a költségvetés hiánya is nagyobbá vált, amit a beáramló tőke fedezett volna. Csakhogy ez a külföldi tőke – Mexikó adósságszerkezete következtében – nem volt egyéb, mint a rövid távú spekulációs tőke. Amely kierőszakolta a mexikói jegybank által meghatározott reálkamat magas szintjét. Ez viszont a gazdaságpolitikai irányváltás elmélyítését hozta magával: a nemzeti valuta állandó leértékelését az export versenyképességére és a termelékenység növelésére hivatkozva, a belföldi fogyasztói árak világpiacosítását, a bérek alacsony szinten tartását és legfőképpen a belgazdasági élénkülést elősegítő hitelek kamatrátájának magas szinten tartását. A tőkecsapda Mexikó esetében is kiválóan működik. A minden pénzügyi megkötöttség nélkül kiáramló tőke állandó tőkeéhséget idéz elő nemcsak a költségvetésben, hanem a gazdaságban is. Ugyanakkor a belgazdaság képtelen fejleszteni a hitelkamatok nagysága miatt, s azért is, mert a beáramló (spekulációs) tőkére a költségvetésnek van szüksége. Tehát Mexikó esetében is bezárult az ördögi kör. S az eredmény? Tömeges elszegényedés, a kisipar tönkremenése, magas munkanélküliség (ez biztosítja a maquiladorák bérrabszolgáit), szociális feszültség.

Az érinthetetlen lényeg

Öt éve jelentette be Horn Gyula akkori miniszterelnök a Bokros-csomagot. A Bokros-csomag első tíz hónapja a felpörgetett infláció segítségével előkészítette a terepet nemcsak a lakossági megtakarítások elértéktelenedésének, elterelve ezzel a hirtelen mindennapi megélhetési problémákkal szembenéző lakosság figyelmét a nagyprivatizációnak kikiáltott kiárusításról. A nagy kiárusítás közben a stratégiai ágazatok értékének tizedéért átpasszolt – többek között – energetikai szektor eladás a magyar állam szuverenitásának átpasszolását is jelentette. A nemzetgazdasági, nemzetvédelmi stratégiai ágazatként meghatározott energetikai szektor feletti tulajdon és rendelkezés joga a francia, német és olasz állam kezébe került (MH, 1996. II. 8., Matolcsy György: Monetáris puccs). Ráadásul a Bokros-csomag előkészítői és végrehajtói gyakorlatilag megvalósították Soros György 1990-ben megtett ajánlatát, hogy a magyar állam cserélje el szuverén államadósságát magántulajdonos részvényekért. Kopits György, aki 1996-ig a Nemzetközi Valutaalap magyarországi képviselője volt, az MH-nak adott interjújában kifejtette: ,,A külső adósságcsere csökkentésére (...) szerepel az úgynevezett adósságrészvény-csere” (MH, 1996. II. 3.). Az 1996-os jegybanki törvény, a valutaalapi szándéklevél, az OECD-tagság előre meghatározta a mindenkori kormány gazdaságpolitikai döntéseinek rendkívül szűkre szabott mozgásterét. Megkezdődhetett az ,,államtalanítás”, a nemzetállami – még látszat – szuverenitás lebontása. A területi felbontást a határokon átnyúló regionalitás hangzatos jelszava váltotta fel. A költségvetés újraelosztása során egyre kevesebb pénz kezdett jutni az oktatás-, az egészségügy, a belügy és a honvédelem területére. S mindez a halaszthatatlan reformok nevében. A pénzügyi racionalitást meghatározó felméréseket viszont nemzetközi könyvelőcégek, az amerikai Pricewaterhouse Coopers, az FBI-tól és a Pentagontól kiküldött ,,szakértők” végezték. Épülhettek az amerikai elitiskolák, a bevásárlóközpontok, szárnyalhatott a BUX, felgyorsulhatott az amerikanizálódás a tömegtájékoztatásban, a mindennapi életben. S leépülhetett a rendőrség, a honvédség, az oktatás-, az egészségügy.

Tellér Gyula írja tanulmányában, hogy a tőkecsapda kialakulását az 1982-től érvényben lévő valutaalapi monetarista csomag segítette elő. A piaci intézmények elfogadása (bankrendszer, adók, tőzsde stb.), a külkereskedelem teljes liberalizálása, az erősen leértékelő árfolyam-politika, a költségvetési hiány csökkentése és pénzpiaci finanszírozása, a jövedelem-központosítás és újraelosztás mértékének csökkentése, a szociális kiadások lefaragása, a jóléti szolgáltatások minél kiterjedtebb piacosítása, a monetáris restrikció, a széles körű privatizáció, az exportoffenzíva, a fizetési mérleg kiegyensúlyozása és az életszínvonal csökkentése, valamint a teljes tőkeáramlás liberalizálása tíz év után gazdasági és szociális zsákutcába vezetett. Tíz év óta változatlan az államadósság bruttó mértéke: 22-24 milliárd dollár. A belső államadósság egyes számítások szerint hatezermilliárd forint körül van, amelynek kamatterheit államkötvények kibocsátásával fedezi a költségvetés. A nyíltan és rejtetten kivont tőke nagysága 4-6 milliárd dollár körül mozog éves szinten. A hivatalos kamatteher évi 800 milliárd forint. Miközben a már említett egészségügyi, oktatási, belügyi és honvédelmi területeket reform címén leépítik. E két utóbbi terület a nemzetállam területén élő közösség, nép, nemzet létének, anyagi biztonságának feltételeit, az előbbi kettő pedig a jövő nemzedékének fizikai és szellemi egészségét megalapozó jelen generáció fizikai és szellemi egészségét kérdőjelezi meg. De ne feledkezzünk meg a legfontosabbról: az életszínvonal húsz éve tartó tudatos és könyörtelen csökkenésének következménye a reprodukciós népességráta összeomlása.

Népesedési csapda

Statisztikailag kimutatható, hogy 1980-tól csökken egyre gyorsuló mértékben a magyar népesség száma. Egymillióval lettünk kevesebben, s közel kétmilló abortuszt hajtottak végre, mert a rosszabbodó életszínvonal miatt tudatosan nem vállalták a megfogant utódok világrahozatalát. E területek szoros összefüggése miatt vajon véletlen-e, hogy a valutaalapi (világbanki) monetáris politika a kiszemelt nemzetállam gazdaságpolitikai ellenőrzésének megkaparintása pillanatában azonnal ezekre a területekre összpontosított?

A Tanú című film felejthetetlen főhősének, Pelikán elvtársnak a szavaival élve ,,a nemzetközi helyzet fokozódik”. Magyarország legkedveltebb napilapjának március 1-jei számában (12. old.) megjelent Camdessus, a Nemzetközi Valutaalap leköszönő elnökének búcsúbeszéde, valamint Alan Walters, a Valutaalap, a Világbank volt vezető közgazdászának, Thatcher volt brit miniszterelnök gazdasági tanácsadójának a Valutaalap új feladatköréről szóló cikke. Mindkét tudósítás megegyezett abban, hogy a nemzetközi pénzpiac pénzügyi – diplomatikusan mondva – értelmisége (s nagy valószínűséggel közéjük sorolható a magyarországi pénzügyi elit is, hiszen neki volt lehetősége legelőször globalizálódni) új szerepet szán a Valutaalapnak. Egy nemzeti kormányok feletti, nemzetközi, független, pénzkibocsátási joggal rendelkező, világközponti (magántulajdonú) jegybank létrehozásában vélik felfedezni a pillanatnyilag komoly strukturális problémákkal küszködő nemzetközi pénzrendszer megmentését. Természetesen a tíz éve tartó, tényleges globalizáció (New World Order, új világrend) pozitív fejleményei közé sorolják a nemzeti valuták egész sorának meggyengülését, ami – szerintük – elkerülhetetlenül a világpénz megteremtése szükségességének irányába mutat. Elfelejtik hozzátenni, hogy az 1998-as ázsiai-orosz pénzügyi és az azt követő igen súlyos gazdasági válságot eredetileg Soros György devizaspekulációja eredményezte.

Új világrend

A nemzetközi tőzsdekaszinókban (Wall Street, City of London) játszó nemzetközi befektetőalapok, pénzintézetek pénzéhsége egyre növekszik. Óriási tétek, 100 milliárd dollár nagyságrendű zsetonok fekszenek a képzeletbeli rulettasztalon, a golyó pörgésére várva. A fogadások (határidős és fedezeti ügyletek minden válfajának) kimenetele vagy a teljes csődöt, vagy a pillanatnyi megkönnyebbülést jelentheti. Magyar szemmel ez az egész forgatag a Móricz Zsigmond regényeiből ismert dzsentri-világot idézi fel egy pillanatra, amikor egy-egy nagyobb kártyacsata után a kaszinóban ezerholdas birtokok váltottak gazdát egyik pillanatról a másikra. Még rosszabb esetben csak a pisztoly dörrenése hallatszott. A jobbikban meg előkerült a csekkfüzet, s a veszteséget ráterhelték az ősi birtokra. Így újra hitelképessé válhatott a kártyavesztes. Magyarországon ma ezt a képzeletbeli dzsentribirtokot az egész ország jelenti. Ahogyan a jelzáloggal terhelt dzsentribirtokon, úgy Magyarországon is a gazdasági termelőeszközök, a megtermelt javak, a szolgáltatások mértéke, a stratégiai ágazatok már nem az eredeti birtokost (a társadalmat) gazdagítják, hanem a jelzáloglevél (államkötvények) ismeretlenségébe burkolózó külföldi tulajdonosait. S még valami. A dzsentri csak a saját birtokát kártyázta el. Magyarországot pedig azok a bérlők, akik az ország felvirágoztatását vállalták. Camdessus egyébként mondott még egy érdekes dolgot a beszédét követő sajtótájékoztatón, amit a International Herald Tribune közölt február 14-ei számában. Megjegyezte, hogy szerinte a világ gazdasága szürkületi állapotban van. Ismételten olyan szimptómák jelennek meg a világ pénzügyi rendszerében, amelyek nagyon hasonlatosak az 1998-as ázsiai és orosz válság előtti pillanatokhoz. Természetesen, tette hozzá Camdessus, a dolgok sohasem ismétlődnek meg úgy, ahogyan egyszer már megtörténtek, ennek ellenére meghúzom a vészharangot a Valutaalap tagországai számára, hogy megmondjam nekik: ismét új pénzügyi válsággal kell szembenéznünk.

Csontos Gábor, az Összefogás a Fennmaradásért Mozgalom tudományos tanácsának elnöke
(Magyar Nemzet 2000. május 13.)


Szép lassan ellopják az életterünket

“Maga a zöld mozgalom a természet ellensége - ha nem a lényeg ellen támad!”
(Noam Chomsky)

1. Gondjaink és a bajok okai

Gondoljuk végig: mit is kell megoldanunk? Véget kell vetnünk az élővilág pusztításának, a jövő nemzedékek létfeltételei megsemmisítésének, a levegő, a vizek, a talaj visszafordíthatatlan szennyezésének; meg kell állítani a családok és közösségek fölbomlását, a hagyományos értékek semmibe vételét, meg kell szüntetnünk a politikai, nemzeti elnyomást, a háborúkat, a terrorizmust. Ezek a bajok sokkal súlyosabbak, mint a legtöbb “jól tájékozott”, újságot olvasó, tévét néző ember gondolná.

Összeomlás fenyeget, amelynek közvetlen okai igen sokfélék lehetnek: gazdaságiak, környezetiek, etnikaiak,politikaiak, egészségügyiek is.

Ha ezen jelenségek alapvető okait keressük, akkor nehéz egyetlen dologra rámutatni. Az ok-okozati kapcsolatok összetettek, hálózatszerűek. Anélkül, hogy ebben elmélyednék, csak néhány pontot emelek ki. A dolgok eredete igen távoli, talán ott van, amikor tudatunk révén kiemelkedtünk az állatvilágból, uralkodni akartunk a természet felett. Elvetettük az úgynevezett érett természeti rendszerek évmilliárdok alatt kialakult tulajdonságait, működési alapelveit: a természeti folyamatok tiszteletét, a takarékosságot, az együttműködést-együttélést, a belső szabályozást. Felborítjuk az élő rendszerek önszabályozási folyamatait és azt nem valósítjuk meg a társadalomban.

2. Mit kell tennünk?

Ha tömören össze akarom foglalni a teendőinket, akkor az amerikai társadalomtudóst, pszichológust: Theodore Roszakot kell idéznem: ,,KISEBBÍTS, LASSÍTS, NE KÖZPONTOSÍTS ÉS LÉGY A FOLYAMATOK RÉSZTVEVőJE!”

Ebben a megállapításban sokan a ,,lassíts” szót kifogásolják. Nem arról van szó, hogy gyalog vagy szekéren kellene járnunk, vagy a gépkocsik megengedett legnagyobb sebessége 20-30 km/óra legyen. Van azonban egy mérték, s a hatványozott növekedésnek e téren is határai vannak. Sem a helyváltoztatás, sem az adattovábbítás, sem a megismerés állandó gyorsulása nem tesz boldogabbá bennünket. Nem törődünk bele, hogy a világ egyelőre megismerhetetlen, a világ-űrbe vágyódunk, holott magunkat, a mindenségben betöltött szerepünket sem ismerjük. ,,Haladni”, ,,fejlődni” akarunk – de hova? A hatékonyabb fegyverek, az élővilág gyorsabb elpusztítása felé? Mintha elfogadnánk egy amerikai gondolkodó, Marvin Minsky megállapítását: a számítógépek fognak a helyünkbe lépni, s az ember csupán egy láncszem az állatok és ... a gép között.

Ha a “mit tegyünk?” kérdést felvetjük, gyakran kapjuk azt a választ, hogy ne törjük a fejünket. “Nem a te dolgod, vannak nálad okosabbak” – hallom egyesektől. Mások azt mondják: “A dolgok úgyis önmaguktól meg szoktak oldódni.” Igaz, válaszolom, mert a “megoldások” – az újfajta vízözön, a pusztulás, az összeomlás, az atomtél – után a jelenlegi életünkből, kultúránkból nem marad meg semmi, nem lesz többé túlnépesedés, nem lesznek szennyező iparágak, mert egyáltalán nem lesz ipar, az autópályákat visszahódítja a természet, a tarra vágott hegyoldalakat elfoglalják a fiatal erdőségek, új szennyezők hiányában lassan helyreáll az ózonpajzs és az újra természeti körülmények között élő megmaradt lények számára nem lesz gond semmiféle üvegház és túlmelegedés. Az ilyenféle önmagától való “megoldódást” talán mégsem akarjuk.

Többen talán vészmadárnak neveznek. Ha az olvasó is közéjük tartozik, hadd kérdezzem meg: Mit gondol, merre van a megoldás, a kiút?

3. Vélemények a megoldásról

Van aki szerint “Nincsen új a nap alatt”. Azt is hallom: “A tudomány mindenre megoldást talál, legyen az a műszaki, a gazdaságtudomány vagy a jogtudomány – csupán jó eljárások, szabályozók, rendelkezések kellenek.” Van, aki “ökodiktatúrát” javasol, valamiféle zöld parancsuralmi rendszert, amely kegyetlenül megtorolja az ökológiai bűntetteket, az emberek és a nemzetek számára elosztja az édesvizet, jegyre adja az energiát és az élelmet. Van, aki vallásos hite miatt beletörődik a dolgokba, csak saját üdvözülésével vagy megvilágosodásával törődik, Istenre bízva a dolgok megoldását. Igaz, velük szemben olyan hívő is akad, aki meg akarja óvni a teremtés művét és bűnnek tartja a pusztítását, s ennek megfelelően él és cselekszik. Az a vélemény is gyakori, hogy a jelenleginél úgysem tudunk jobbat kitalálni.

Van, aki példát szeretne mutatni, elhagyja a várost, a fogyasztói társadalmat, egyszerűen él, esetleg közösséget szervez, bebizonyítja – hogy lehet más módon élni. (Erről alább még szólok.)

Azt gondolom, hogy jobb volna a társadalmat átalakítani, amíg nem késő, de számolnunk kell azzal is, hogy egy katasztrófa utáni helyzethez is segítséget kell ajánlanunk.

Igyekszem végiggondolni, milyen lehetőségeink, teendőink vannak egyéni, családi, lakóhelyi (utca, ház, tömb), települési, nemzeti, bolygói szinten. Szólok a világméretű válság alapvető okairól, a teendőkről, a módszerekről, jó kezdeményezésekről, példákról, kísérletekről. Jövőképünkről, amelyről olykor legyintve azt mondják: utópia! Holott az utópiák vezetnek bennünket.

4. A teendők

Fokozatosan haladok a kisebb és egyszerűbb dolgoktól a nehezebbek felé. Előre bocsátom: aki tenni akar valamit, az nem elégedhet meg egy vagy néhány dologgal, állandóan lépnie kell. Sok évvel ezelőtt egy egyesületi összejövetelünkön egyikünk fölvetette: hogyan nevezheti ő zöldnek magát, ha Trabanttal jár, ami rákkeltő anyagokat bocsát ki? Jobb kocsira pedig sehogy sincs pénze... Nagy vita kezdődött, akkor szóltam a fokozatosságról, egy hosszú és fáradságos útról: először észrevesszük, felismerjük a dolgokat, lassan valamiféle elhatározásra jutunk, másokkal is beszélünk róla, majd egyre több helyes dolgot cselekszünk, fokozatosan kialakul újfajta életmódunk, gondolkodásunk, tudatunk, ami másokra is hatással van. Egyszóval: előre kell haladnunk, nem szabad visszafordulnunk. Ebben akkor megállapodtunk.

A legtöbben, akik ott voltak, a célt elfogadva azóta is járják ezt az utat, nem adva fel a reménységet.

Nekifogok hát a felsorolásnak. Nézzük végig a sort az egyéntől a nagyobb egységekig: mit tehetünk?

4.a. Tájékozódni

Az ELTE Természetvédelmi Klub megalakulásakor, 1983-ban meghirdetett hármas jelszava ez volt: Tájékozódni, tájékoztatni, hatni.

A tájékozódás azt jelenti, hogy nyitott szemmel járunk, észrevesszük a jelenségeket, keressük az összefüggéseket és az okokat. A tájékozódás nem könnyű. Van, amit érzékszerveimmel észlelek, azonban egy bizonyos mélységen túl már eszközökre és szakértelemre van szükségem: meg kell mérnünk, mi van a levegőben, a vízben, az élelmiszerekben, ami káros, ami rosszat tesz nekünk. Azonban sem szakértelmem, sem eszközeim nincsenek, tehát meg kell keresnem az írott anyagokat – s itt kezdődnek a bajok. Azelőtt cenzúra működött, a Tájékoztatási Hivatal szabta meg, hogy a békési ivóvizek arzéntartalmából mennyit szabad bevallani (ennek a mennyiségére nézve még többhónapos ütemtervet is meghatároztak!). Csernobil után csak annyit tudhattunk, hogy semmi veszély nincs. Aztán megszabadultunk ama Hivataltól és – úgymond – szabad lett a sajtó. Most nem tennék ki talán az állásából, aki megírná, hogy a Duna Kör alternatív Nobel-díjat kapott, de a tájékozódást más nehezíti: ember legyen a talpán, aki a különféle (gazdasági és politikai) érdekcsoportok érveit meghallgatva világosan látja a kérdéseket. Számos példát tudnék felhozni a közlekedés-fejlesztés, új kereskedelmi létesítmények, hulladékkeletkezés és a hulladékok sorsával kapcsolatos viták területéről.

Mi tehet az egyén? Hallgassa meg az eltérő véleményeket, vegyen rész vitákban, olvassa el a tudományos ismeretterjesztő közleményeket a színvonalas folyóiratokban. Olyan cikkeket keressen, amelyek nem pusztán tényeket, hanem ellenvéleményeket is közölnek (irodalmi hivatkozásokkal!). Ha teheti, keresse a külföldi szakirodalmat, búvárkodjék a világhálón vagy más adatállományokban.

Miért hangsúlyozom ezt annyira? Ha nem ismerjük az adott szakterületet, s annak hiteles képviselőit, akkor könnyen becsaphat bennünket egy napi-, vagy hetilapban olvasott, a tévében hallott nyilatkozat, beszélgetés egyes csodálatos eredményekről, eljárásokról, fölfedezésekről. Legyünk érdeklődők, de fogadjunk mindent kritikával, gondoljunk mindent végig. Ha az igazságot keressük, a tévtanokat gyakran úgy ismerjük fel, ha észrevesszük a dolgok mögött munkáló anyagi érdekeket. (A hirdetések igazságtartalmát fölösleges lenne vizsgálni.)

4.b. Kicsinyíts!

Mi tehetünk a saját életünkben? Először a KICSINYÍTS jegyében pár sorban a mindennapjainkról írok. Például igyekezzünk jól, lehetőleg nem sokat vásárolni. Ne cseréljük le a régit, amíg működik. Ne dobjuk ki, hanem javítsuk vagy javítassuk meg. Ha vásárolunk, igyekezzünk tartósat venni, olyat, amit nem hirdetnek (hiszen a hirdetés költségét is mi fizetjük a termék árában!). Lehetőleg hazai terméket vásároljunk – a hazai termék vásárlása révén növeljük a hazai munkaalkalmakat, csökkentjük az áruforgalmat, a szállításokat. Vásároljunk az őstermelőknél, s ahol lehet, küszöböljük ki a közvetítő kereskedelmet. Törekedjünk a vegyszermentes, illetve genetikailag módosított élelmiszert nem tartalmazó termék vásárlására. Ne vásároljunk vissza nem váltható palackot, fémdobozos italt, válasszuk a kevéssé becsomagolt árut. Ne vegyünk úgynevezett “eldobható” árut. Ne használjunk energiapocsékoló gépet, ne étkezzünk a nemzetek feletti cégek vendéglőiben. Azok táplálkozásunkat “egyenruhába” akarják öltöztetni, étlapjuk unalmas, ételeik gyakran egészségtelenek. A kisvendéglők és ízletesebb ételeik közötti választási lehetőség, a változatosság gyönyörködtet (a latin közmondás szerint is: varietas delectat). Csak azt a könyvet vegyük meg, amit biztosan még többször olvasni, használni fogunk, járjunk kölcsönkönyvtárba.

Ne törődjünk vele, ha eszközeinket (számítógépünket, programunkat, kocsinkat, porszívónkat, konyhai edényeinket) a hirdetések korszerűtlennek nevezik. Ha jól használhatjuk ezeket – ne mondjunk le róluk. (LASSÍTS: minek az egyre gyorsabb kocsi, számítógép?)

Ne égessük fölöslegesen a villanyt, a zuhanyozásnál felfogott, a mosógépből kiömlő “szürke” vizet használjuk fel a vécé öblítésére, felmosásra. Kétoldalas fénymásolatokat készítsünk, az egyoldalas papír másik oldalát használjuk másra. Ne égessük el azt, amiből talaj lenne, ne járjunk kocsin, csak ha szállítunk, ha sokan vagyunk, ha olyan helyre megyünk, ahová nem juthatunk el tömegközlekedési eszközzel. Kapcsoljuk le a fűtést, ha melegebb van 20 foknál. Lehetőleg szereltessük fel a megfelelő mérőket, hogy csak a saját hő- és vízfogyasztásunkat mérjük és csak azért fizessünk.

Ha építkezünk, törekedjünk a nagyobb függetlenségre, (NE KÖZPONTOSÍTS), a házunk déli oldalán használjuk fel a nap melegét (üvegezett tornác), szereltessünk fel naphő-gyűjtőt, aminek az ára néhány év alatt az árammegtakarítás révén megtérül. Gyűjtsük az esővizet a kert locsolására, ne használjunk mérgeket – csak növényi anyagokkal perme-tezzünk. A szerves hulladékot komposztáljuk, s ha vannak háziállataink, akkor a szerves anyagokkal és a trágyával fejlesszünk biogázt – amit főzésre, fűtésre, vízmelegítésre használhatunk. A napenergia fontosságáról csak annyit: N. Georgescu-Roegen számításai szerint két hét alatt a Föld felszíne annyi napenergiát nyel el, mint amennyi a bolygó teljes ásványi energiatartaléka! Mégis, mivel egyelőre túl olcsó az olaj, alig fejlesztik ezt az energiarendszert, lehetőséget, világszerte kevés ilyen beruházást ismerünk. Ha valaki a saját házában naphőgyűjtő vízmelegítőt akar felszerelni, kevés iparoshoz, vállalathoz fordulhat. A szélenergia hasznosítása egyes országokban jól fejlődik: Dániát, az Egyesült Államokat (Kaliforniát) és Indiát kell megemlíteni. Az Európai Unió néhány országában a szélerőművek összesen 5400 MW-t képviselnek, az Egyesült Államokban 1700 MW-t, Indiában – a dánok közreműködése révén – 1000 MW-t.

Táplálkozásunk során kerüljük a szélsőségeket, gyógyszerek helyett lehetőleg részesítsük előnyben a természetes anyagokat, gyógynövényeket. Törekedjünk egészséges életmódra, az egészséghez nem jogunk van, az saját magunk, családunk és az egész mindenség iránti kötelességünk – írja egy helyen e neves lengyel ökofilozófus, Henryk Skolimowski.

Mindezt adjuk át családunknak, gyerekeinknek, rokonságunknak, szomszédainknak. Példával, (jó) szóval, tanáccsal és főleg bizonyító erejű számokkal.

4.c. Az ökofalu mozgalom, közösségek

A családban való magatartásunk olykor példa mások számára is, azok közösségi szintre emelkednek. Néhány sorban át lehet tekinteni az eddigi hazai próbálkozásokat.

A társadalmakban minden időkben gyakori volt, hogy egyesek kivonultak belőle: remeték, szerzetesi közösségek. A jelenkori társadalmakban is létrejönnek – többféle szinten – másként élni akaró csoportok. Vannak, akik közösen gondozzák gyerekeiket és közös étkezést szerveznek, vannak kemény szabályokkal rendelkező, kommunisztikus vallási közösségek (Hutteriták, Amish, Bárka) és a kettő közötti-ek, az ökofalvak. Mindhárom szint megtalálható Magyarországon – Galgafarm, amelyik nem tudta létrehozni a sokak által álmodott “ökofalut”, de sok ebben az irányba mutató kezdeményezésük van. Ilyen a Népfőiskola, amelyik környezeti nevelési, hulladékkezelési, mezőgazdasági és sokféle más tárgykörrel foglalkozik. A községben sok a “zöld” közösségi megmozdulás (kirakodóvásár, ajándékkészítés, Baba-mama klub, Beszélgető Kör, kiállítás a Föld napja alkalmával). Ez laza, másfajta út, de egyesek számára könnyebben követhető.

Talán egy következő fokozat a visnyeszéplaki és gyűrűfűi ökofalu, valamint a vallási alapon szerveződő Bokorliget. Maguk az ökofalvak is eltérőek (mást és más módon termelnek, mások az anyagi forrásaik – olykor főleg szellemi munka, máskor a mezőgazdaság). Abban hasonlítanak egymásra, hogy törekednek az önellátásra, függetlenségre (víznyerés, szennyvíztisztítás, energiaforrások), de a hálózati áramtól természetesen nem tudnak teljesen függetlenné válni. Határozottan törekednek egymás tájékoztatására, hálózat kialakítására, van egy rendszeresen megjelenő tájékoztató kiadványuk és időnként tapasztalatcseréket is rendeznek.

A közösségek általában nem vallási alapon szerveződnek. Olykor fölmerül a kérdés, hogy eszmei (spirituális) töltés nélkül mennyire működőképesek ezek, nem kell-e valamiféle lelki összetartó erő – az egység, a saját másságuk tudata. Egyes helyeken kezdenek újfajta “hagyományok” kialakulni, napéjegyenlőségi ünnepségek, a házasságkötéssel együtt járó “szertartások”, vagy a hónapok régi neveinek felelevenítése (pl. böjtelő hava, Szent György hava).

Számomra igen rokonszenves egy teljesen alulról építkező, laza kapcsolatrendszer, amely egyik megyeszékhelyünk kertes negyedében alakult ki. Két rokon házaspár összesen hét gyerekkel él együtt, egy házban. Az építkezés során az élettér kialakításában minél több együttes, közös használatú dologra törekedtek. Közös az udvar, közösen főznek, étkeznek, vigyáznak a gyerekekre, művelik a kertet, amelyben sok gyümölcs és zöldség terem. Önellátásra törekszenek, kútból locsolnak, felfogják az esővizet. Tyúkokat tartanak. Életvitelük az utcában példaértékű lett. Az utcában többen termelnek különféle terményeket, így cserekereskedelmet valósítanak meg, a lakókkal és barátaikkal közterületen fásítottak.

Közös munkákat végeznek a barátaikkal, együttműködnek egy iskolával, gondoznak az utca végén egy kis természetvédelmi területet és városi szinten részt vesznek egy nagyobb zöld szervezet tevékenységében.

Mindezek bizonyos értelemben a fejezet végén említett “harmadik út” csíráinak vagy óvodáinak tekinthetők.

5. Mit tehet a társadalom, a politikai vezetés, az államhatalom?

Elsősorban őszintén, elhallgatás és mellébeszélés nélkül fel kell világososítani az állampolgárokat a környezeti kockázatokról – ezzel igen nagy mértékben segítheti elő a tudatosodást. (Tömegével sorolhatnám fel az ellenkező előjelű, rossz példákat, az elhallgatás eseteit...)

5.a. A gazdaság területén

A KICSINYÍTS ÉS NE KÖZPONTOSÍTS jegyében segítenie kell a társadalom alapegységeit, hogy a fenti módon éljenek: a hatalom gazdasági módszerekkel, szabályozókkal támogassa a kisvállalkozásokat, a takarékosságot, a szelíd energia felhasználását, a biogazdálkodást, az ökológiailag fejlett építkezéseket, a csatornázást, a szennyvíztisztítást és a fentebb ismertetett ökofalvakat, közösségeket. Kemény adóztatással szorítsa vissza a környezetet károsító, hulladéktermelő eljárásokat, a káros termékek forgalmazását, az átmenő közúti teherszállítást. Új adónemek bevezetésével gátolja az egészségre és a környezetre káros termékek hirdetését, bírságolja meg a hazug hirdetéseket. Gazdasági eszközökkel adjon nagyobb előnyt a tömegközlekedésnek az egyéni gépjárművekkel szemben. A lakossági hulladék csökkentése érdekében a vegyes szemét elszállítási díja legyen sokszorosa a különválogatott szemétének. Természetesen ennek csak akkor van értelme, ha a többféle szemét végül is nem kerül azonos helyre, ugyanis erre is van sajnálatos példa. Egy szegedi fiatalember arról számolt be, hogy nem fizet szemétdíjat, kertes házukban amit csak lehet, azt komposztálnak s a többi kevés vegyes hulladékot negyedévente műanyagzsákban kerékpáron elviszi az úgynevezett hulladékudvarba. Ott ingyen átveszik a válogatott hulladékokat. Azonban többször is elképesztette, hogy jött a kukásautó és egymás után ürítették bele a válogatott (üveg, papír, fém stb.) hulladékokat. Megjegyzése is érdekes: “Csak kifelé kell úgy tűnnie, mintha válogatós hulladékgyűjtés valósulna meg, hogy az államtól kihúzhassák a támogatást, ami így nem a valódi válogatós hulladékgyűjtésre fog fordítódni!”

5.b. A jog területén

Mindezek szorosan kapcsolódnak a jogi eszköztárhoz. Nem csak pénzbüntetésekkel lehet jobb belátásra bírni a káros és törvénytelen tevékenységet folytató polgárokat és vállalatokat, hanem tilalmakkal (pl. hol szabad és nem szabad cigarettát, italt vagy egyebet árusítani?). Sajnos a büntetések túl enyhék, és ismétlődés esetén sem élnek egy-egy káros termék forgalmazásának végleges betiltásával, egy üzem átmeneti vagy végleges bezárásával, a vezetői jogosítvány időszakos bevonásával, az állampolgári jogok korlátozásával. Nyilvánvaló, hogy a jogrendszerünkben is vannak komoly hibák, ha bírósági döntés ellenére felépülhet a budaörsi Auchan bevásárló központ. Az önkormányzatok más esetekben sem veszik figyelembe a lakossági tiltakozásokat. Budapesten a Széna téren felépítettek egy hatalmas bevásárló-központot, most egy soktermes, hatalmas mozit is készülnek mellé építeni. Ezzel sokszoros hibát követnek el: egy szélcsatorna lezárásával még jobban rontják a Margit körút amúgy is nagyon rossz levegőjét, megsemmisítenek egy forradalmi emlékművet és elvesznek egy kis ligetet, gyermekjátszóteret. Ezen az immár gondozatlan és koszos helyen tüntetés tüntetést követ, de hiába. Fontos, hogy felépüljön egy mozi, hadd kapcsolódjék össze tüdőnk és lelkünk mérgezése! Sok hasonló természetpusztító, engedély nélküli építkezésről is tudunk.

Ez a terület hadszíntér, amelyen a pénz és a jog ütközik meg egymással!

A Hulladék Munkaszövetség és dr. Kalas György személyesen több sok esetben fordult a Versenyhivatalhoz a tisztességtelen, hazug hirdetések megbírságolása, betiltása érdekében. Több esetben sikeresen: például a Versenyhivatal, majd fellebbezés után Fővárosi Bíróság kimondta, hogy a WES Rt. által forgalmazott “IQ bio-energiaital” se nem bio, se nem energiaital, és az agy teljesítőképességéhez sincs köze. Nem helytálló a “módosított tej” elnevezés, ráadásul engedély nélkül forgalmazták. (Mellesleg a terméket a ,,Xénia Láz Egyesület” segítségével hirdették az iskolákban.)

Más alkalommal a Versenyhivatal olyan határozatot hozott, hogy a DCM-nek a Lélegzetben több alkalommal közölt hirdetése, amely szerint a gyár kéményei 1991 óta nem szennyezik a környezetet, alkalmas a fogyasztók megtévesztésére, ezért kis pénzbírságot szabott ki a Cementgyárra.

5.c. Mit tehetünk műszaki téren?

Nem kevés műszaki eszközzel és lehetőséggel is rendelkezünk. Ilyenek a lég-, víz- és talajszennyező kibocsátást csökkentő eljárások (vegyi üzemek, égetők, járművek), megfelelő műtrágya-használat, szerves trágya felhasználási módszerek, hatékonyabb szennyvíztisztító eljárások, hőszigetelési módszerek, áramtakarékos-energiahatékony készülékek, a szelíd energiákat hasznosító berendezések és eljárások stb. Ezen a téren a szakemberek képzése a felsőoktatásban egyre erőteljesebben folyik, újabban már az ELTE Szociológiai Intézetének humán ökológiai szakirányán belül külön tanfolyam is foglalkozik a műszaki-gyakorlati kérdésekkel.

5.d. Politikai eszközök

Elvileg léteznek politikai eszközök – bár a hatalom ritkán él ezekkel. Az 1990 utáni első szabad parlament Környezetvédelmi Bizottságának elnöke, néhai Rott Nándor többször elmondta a mozgalmi találkozókon: “Ki kell mennetek az utcára, küzdenetek kell. Segítséget kell kapnunk tőletek, mert mi, a Bizottság egyedül nem győzzük.” Valóban nem győzték, előfordult, hogy a költségvetéssel kapcsolatban a Környezetvédelmi Bizottság egyhangúlag hozott módosító javaslatait az országgyűlés egésze rendre elutasította – ekkor mondta Rott Nándor: “Fáj nekem, hogy képviselőtársaimból ennyire hiányzik a környezet sorsa és a jövő iránti érzékenység”.

Az államhatalom, a politikai pártok kevéssé törekednek a megoldásra. 1990-ben, a választások előtt több pártnak volt jó környezeti programja (amelyek aztán nem valósultak meg), vagy lelkes környezetvédelmi csoportja (amelyek egy jottányival sem tudták befolyásolni a saját pártjuk politikáját). Politikai síkon eredményt legfeljebb egyes önkormányzatokban dolgozó, zöld gondolkodású képviselők, környezetvédelmi bizottsági elnökök tudtak elérni.

Hadszínteret említettem. A politika természetes módon az – nemcsak nagy, országos vagy világméretű kérdésekben. Nem akarok itt nemzetközi katonai szerződésekről, fegyvervásárlásokról, földeladásról írni. Inkább egy kicsiny kérdést említek. Az 1994-1998 közötti ülésszakban a képviselők elé került egy törvényjavaslat a hirdetésekről. A dohánygyárosoknak nem tetszett annak szigorúsága. Meggyőzték a képviselők egy csoportját, hogy nyújtsanak be enyhítő javaslatokat. Kormánypárti és ellenzéki képviselők KÖZÖS javaslatait fogadta el az akkori országgyűlés – lehet hirdetni, ajándékot osztogatni gyakorlatilag korlátozás nélkül. A “hadszíntéren” a vállalatok és az egészséges körülményekért küzdő felek kerülnek szembe egymással.

A képviseleti demokrácia sokkal jobb, mint a parancsuralom. Azonban ennél is jobb az úgynevezett részvételi demokrácia, amelyben a választók nem csak 4-5 évenként szavaznak, hanem folyamatosan részt vesznek a döntési folyamatokban. (“LEGYÉL RÉSZESE A FOLYAMATOKNAK...”)

6. Tudat, gondolkodásmód, nevelés

Mi hozhat megoldást?

Elsősorban a tudatunknak, gondolkodásmódunknak, magatartásunknak kell megváltozni. Lényeges szerepük van az iskoláknak. Ha a környezeti nevelést szívügyüknek tekintő tanítók, tanárok tudnak hatni a gyerekekre, nemcsak azok magatartása változik meg, hanem a gyerekek a megszokott “No, mi újság az iskolában?” kérdésre nem egyedül osztályzataik felől nyilatkoznak, hanem elmondják, hogy mit tettek az iskola, a közeli tavacska, park, erdő élővilágáért, beszámolnak arról, hogy milyen sok rosszat tesznek a felnőttek... A gyerekek képesek hatni a szüleikre! A saját környékkel való törődés része a kicsinyítésnek és a folyamatokban való részvételnek.

Mindez nem elég. Rá kell ébrednünk arra, hogy – amint Theodore Roszak írja – a természettől örökölt, bennünk létező, magunkkal hozott ökológiai tudattalant elnyomja bennünk a társadalom, a piac által irányított iskola, sőt elnyomják gyakran a szülők is, hogy a gyerek a társadalomnak minél alkalmasabb, illeszkedőbb fogaskereke legyen. Ez az ökológiai tudattalan valaha megnyilvánulhatott, pl. a törzsi népek szokásaiban, ott volt a törzsi vallásokban, ott van a vallások gyökereiben, s ebből ma is segítséget kaphatunk.

Visszatérve az iskolákhoz: sajnos azok is a hadszínterek. Egyre gyakrabban nyomulnak be a vállalatok, hogy termékeiket hirdessék és megalapozzák a következő évtizedek cukrosvíz és műtejföl fogyasztását. A nevelők ellenállnak, de nem könnyű – amikor a “piackutatók” rábeszélnek és jutalmat adnak.

Mit tehetünk? Az apró dolgok után el kell jutnunk a fontosabb, lényegesebb kérdésekhez. Nem szabad, hogy pótcselekvések felé tereljenek. A gyerekek erdei szemétgyűjtése, az állatvédelem vagy a parlagfű-irtás önmagában dicséretes, de az már baj, ha valaki azt hiszi, hogy ezzel eleget tett feladatainak. Ugyanakkor ezek a dolgok a gyerekekben-felnőttekben a hiábavalóság érzését keltik. (Nem akarom bántani az állatvédőket, de nekünk nem csak a körülöttünk élő néhány kedvenc emlős fajt és a kísérleti állatokat kell védenünk, hanem sokkal inkább a természetes közegükben élőket).

Cselekedeteinkkel önmagunkat és társadalmunkat is neveljük.

Az említett jelszó második része: tájékoztatni. Igen fontos, hogy miként. Pontosan, tudományos hitelességgel kell szólnunk, adatszerűen, az érvekkel érveket szembeállítva. Gyakran jó szándékú emberek szóban vagy írásban pontatlan dolgokat állítanak, amivel lejáratják magukat és a zöld eszmerendszert. Néha nagy hibákat is elkövetnek.

7. A hazai zöld mozgalom

Ebben a tájékoztatási folyamatban hallatlanul fontos a mozgalom szerepe. A zöld csoportoknak – külön és együtt – arra kell törekedniük, hogy tájékozódjanak, tájékoztassanak és hassanak. Előadásokon, újságokban, kiadványokban, rádióban, tévében, utcai szereplésekkel, bírósági eljárásokkal, beadványokkal, javaslatokkal, a parlamenti képviselők tájékoztatásával, az iskolákban, a hitoktatásban, az élet minden területén. (A szerző elnézést kér az alábbi fölsorolásban használt első személyért, dehát ezeken maga is ott volt...) Kellenek közvetlen fellépések. Olyanok, mint amikor a Lánchídról lógattunk le hatalmas betűket (“Gátat a gátnak”), a hidrogénbomba atyjának az előadását zavartuk meg a Gólyavárban, a Vörösmarty téren eljátszottuk Csernobil eseménytörténetét, tüntettünk a külföldi követségek előtt a NATO ellen. Ezeket a sajtó nem akarta elhallgatni, mert hírértékük volt, és sok embert elgondolkoztathattak.

A zöld mozgalomban igen sok dologgal foglalkozunk – ki ezzel, ki azzal. Néhány gondolatom van saját magunk számára is. Bármivel foglalkozunk, s bármit teszünk, ne becsüljük le mások cselekedeteit, ne emlegessük, hogy ez “természetvédő”, az “környezetvédő” – hiszen a kettő elválaszthatatlan egymástól. Nem is szeretem a környezetvédő kifejezést, inkább beszélnék a jövő, az emberiség, a földanya azaz GAIA, a kozmikus rend, az élővilág védelméről, megőrzéséről, fenntartásáról stb. Kevés az a két “doboz”, sokkal több van. Pl. a tudati, bölcseleti, vallásos, nevelési terület, a szaktudományok különleges fela-datai, a különféle ártalmak, szennyezések elleni tevé-kenység (főleg ezt nevezik környezetvédelemnek), s azok a területek, amelyekkel fentebb foglalkoztam. A természetvédelem, azaz az emberek és az összes többi élőlények és élőhelyeik megóvása, szorosan kapcsolódik ezekhez.

Mindnyájunknak megvan a saját, szakértelmünktől, kedvünktől függő legfontosabb területünk, de nem szabad azt várnunk, hogy mindenkinek az legyen a legfontosabb, el kell ismernünk mások munkájának a jelentőségét. A saját szakterületünkön túl mindannyiunknak törekednünk kell a teljességre.

Mindig keressük a jelenségek (fő) okát. Ne akarjuk a többi csoportot irányítani, ne akarjunk központtá válni, hálózatot építsünk. Olyat, mint a halászháló, ahol minden csomó azonos fontosságú, bárhol bomlik fel, kiszökik a halász zsákmánya.

A mozgalomnak legyen értékrendje, erkölcse és jövőképe. Ennek alapja az erőszakmentesség, a minden élővel való együttérzés és azonosulás. A zöld mozgalom legyen alulról kiinduló, ne élcsapat jellegű, ne törjön a hatalomra, ne intézményesüljön.

EDDIG MAGUNKRÓL, MAGYARORSZÁGRÓL, a saját tennivalóinkról, a magyar zöld mozgalomról szóltam. Mindennek jelentős része a világ bármely országára érvényes. Gondjaink nem sajátságos magyar gondok, világjelenségek itthoni megnyilvánulásairól van szó. Foglalkozzunk most ezért a világméretű okokkal, a nemzetközi mozgalommal és keressük a megoldás útjait, vázoljuk föl a jövőképünket.

8. A “korszerű” gyarmatosítás

Nem írhatom itt le részletesen a gyarmatosítás történetét, a népek kirablását és kiirtását, az eredeti tőkefölhalmozás és a belőle eredő iparosodás folyamatát. A második világháború után a gyarmatosítás régi alakja megszűnt, és kialakult annak új módszere. A régi gyarmatot “fejletlennek” nyilvánítva az Első Világ egyetemein kinevelték annak új értelmiségét, megjelentek a gazdasági tanácsadók, fölszámolták a korábban működő helyi termelési módot, visszafizethetetlen kölcsönöket folyósítottak s ezzel elérték, hogy a Harmadik Világ elsősorban az ipari országok számára fontos termékeket állítson elő (faanyag, kávé, kakaó, földimogyoró, virág stb). Idegen szokásokat, értékrendet és eszméket honosítottak meg, eltörölték a gazdasági és kulturális hagyományokat, nyelveket is.

8.a. Az óriás vállalatok

Létrejött egy újabb tőkefelhalmozás és ezzel párhuzamosan a világ óriásvállalatok közötti felosztása. Egységessé válik a világ gazdasága – ezt nevezik büszkén globalizációnak. Összevissza szállítgatnak mindenfélét: élelmet, faanyagot, hulladékot. A holland burgonyát elviszik Olaszországba, ahol megtisztítják, aztán visszaviszik Hollandiába, ahol zacskós sültkrumpli készül belőle. Egyik országban elkészítik a “kindertojás” kis műanyag himi-humiját, a másikban belerakják a csokoládé-burokba, a harmadikban becsomagolják. Mongóliában, ahol 25 millió tejelő tehén van, az üzletekben főleg német vajat lehet kapni. Kenyában a holland vaj felébe kerül, mint a helyi, Angliában az Új Zéland-i vaj sokkal olcsóbb, mint a hazai. Ebben a lehetetlen helyzetben az egyének gyakran rákény-szerülnek, hogy olyan termékeket vásároljanak, amelyeket sokezer mérföldről szállítanak – gyakran szükségtelenül. Érdemes megnézni a magyar üzleteket: chilei zöldalma, holland vaj, külföldi napraforgó-olaj, német müzlik és kekszek, francia és dán sajtok tömege, osztrák babapiskóta, olasz szalámi és még sokezer féle, itthon is termelt vagy gyártott árucikk kínálja magát a polcokon.

Ennek az új világgyarmatosításnak alapelve a pénz, áru és munkaerő szabad mozgása, de ebből csak az első kettő valósul meg. A vállalatok nemzetek fe-lettiek, kedvükre változtatják központjaikat, oda települnek, ahol számukra a legkedvezőbbek az adózási feltételek.

Mit jelent a “globalizáció” a gyakorlatban? A “szabad kereskedelem” nem teszi lehetővé, hogy egy ország védővámokkal segítse saját honi termelését. Arra törekszenek, hogy minden ország csak néhány árucikket állítson elő, és minden egyebet máshonnan hozzon be. Ma a világon a kávé 84 %-át, a hal 38 %-át, az alumínium 47 %-át, a vasérc 40 %-át, a nyersolaj 46 %-át az egyes országok kivitelre termesztik és termelik.

A szállítások környezeti hatásai elviselhetetlenek. Az Európai Unió egy munkacsoportja kiszámította, hogy az európai egységes piac következtében a határokon keresztül történő egyre nagyobb térfogatú szállítások a légszennyezést és a zajt 30-50 %-kal növelik. A kereskedelem növekedése miatt világszerte új autópályák, repülőterek, kikötők, raktárak épülnek.

Léteznek ugyan szabályok a munkavédelem, a munkanélküliek, a szegények, az öregek, a betegek, a helyi közösségek, a helyi gazdaságok érdekében. A vállalatok nem kedvelik ezeket, mert csökkentik a versenyképességüket, tehát igyekeznek mindezt a lehető leggyorsabban fölszámolni. Ez sok helyen folyamatban van, az Egyesült Államokban és Nagy-Britanniában is. (Működött pl. egy “Szabályozást enyhítő munkacsoport”, amelynek az volt a célja, hogy felszámolja a munkások biztonságát célzó intézkedéseket, csökkentse a fogyasztási cikkek biztonsági ellenőrzését, gyengítse a környezetvédelmet.)

Bolygónk urai már nem a kormányok, hanem a nemzetek feletti vállalatok, pl. a hadi-, az olaj-, a vegyipar, illetve azok részvényesei, a “világállam” új vezetői.

8.b. “Globális tudat”: médiumok és iskola

A “főáramlat” sajtójából, a vállalatok által támogatott lapokból és műsorokból megtudjuk, hogy a “globalizáció” csodálatos dolog, ami elhozza számunkra a világállamot és a világbékét, megvalósul a világnyelv, az egységes kultúra, egyformán fogunk gondolkodni a világon mindenütt. Nagyszerű eszközük a tévé, amely követendő példaként bemutatja már az eszkimóknak vagy az ausztráliai bennszülötteknek is a csodálatos nyugati világot, de azt is, hogy az új állam fegyveres ereje miként bünteti meg azonnal és könyörtelenül a lázadókat.

Noam Chomsky gyakran ír és szól arról, hogy a gazdasági hatalom teljes mértékben uralja a tájékoztató eszközöket, a legtöbb ember az újságokból, a tévéből csak egyetlen véleményt ismerhet meg. Ő maga, korunk legnevesebb és legtöbbet idézett nyelvésze főleg csak kis, közösségi rádiókban, egyetemi lapokban szólalhat meg...

A világgyarmatosítás szellemi folyamat is. Terjesztik a nyugati civilizáció szennyét, feledésbe merülnek a helyi vallási, erkölcsi tanítások, kihalnak a helyi nyelvek, a korábban még megmaradt kulturális kincseket elrabolják, meghonosítják a fogyasztói életmódot.

Fentebb említettem az iskolák, a környezeti nevelés jelentőségét. Ellenfeleink is fölismerték ezt. Nem csak az üzleti világ iskolákba való benyomulásáról van szó, annál jóval mélyebb jelenségekről. Egy kanadai lapban olvasom David Stratman sorait: “A legutóbbi törvényjavaslat Ontarióban nem csak lefaragja a költségvetési támogatást, rákényszerítve az iskolákat arra, hogy elfogadják a vállalati ,partnerek’ segítségét, hanem olyan reformokat terveznek, amelyek aláássák a közjó eszméjét: a közösségi kapcsolatokat elszigetelt egyének versengésével helyettesíti, a rangsor előtérbe kerülése az osztályban támadást intéz a diákok közötti barátság ellen, s az oktatást győztesek és vesztesek közötti játszmává fokozza le. Az új tantervek segítenek úgy alakítani a gyerekeket, hogy megfeleljenek a vállatok igényeinek. A közoktatás elleni támadás célja, hogy megtörje a fiatalok önbizal-mát, és így később az egyre egyenlőtlenebb társadalomban a gazdasági rendszer helyett önmagukat okolják a nem megfelelő munkáért. A ,reform’ átalakítja a fiatalok elvárásait, és így elfogadják helyüket az új világrendben. A közoktatás elleni támadás egy széleskörű stratégia része, amellyel erősítik az üzleti világ uralmát a társadalom felett. Mindez az átlag kanadai ellen irányuló támadás, melyek célja, hogy az embereket megfélemlítsék és ellenőrizhetőbbé tegyék.

Célunk a demokráciáért való oktatás létrehozása. Így bátoríthatjuk a magas elvárásokat, az együttműködést, az egyenlőséget, de nem a versengést és az egyenlőtlenséget. Sem a kapitalizmus, sem a kommunizmus nem demokratikus. Miután az utóbbi összeomlott, a feladatunk egy valóban demokratikus alapokon álló társadalom létrehozása, ahol nem az embereket igazítják a gazdaság igényeihez, hanem fordítva.” Az idézet igen jó helyzetképet ad.

Példákért természetesen nem kell Kanadába mennünk. Jól ismert a magyar Xénia-láz Egyesület, amelyik egy tévésorozattal e-gyütt igyekezett szolgálni a globalizációs gondolkodás, a mindenek feletti piaci szemlélet, sőt a pártpolitika iskolákba való behatolását.

8.c. Kereskedelmi szerződések, egyezmények

A kialakított rendszert az Általános Vámtarifa és Kereskedelmi Egyezmény (General Agreement on Tariffs and Trade, GATT) aláírásával intézményesítették. Ezt a szerződést újabbak követték. Az Észak-amerikai Szabadkereskedelmi Szövetség (NAFTA) az Egyesült Államok előnyös helyzetét biztosítja. Egyes ipari üzemei a szerződés alapján áttelepülnek Mexikóba, ahol szabadon szennyezhetnek, magas a haszon, mert olcsó a munkaerő és nem kell a gyárosoknak holmi szakszervezetekkel vitatkozniuk.

A nagyvállalatok a kormányokkal is eredményesen szembeszállnak, ha azok törvényei korlátozzák tevékenységüket. Csak két esetet említek. Az egyik abból eredt, hogy a delfinek is szeretik a tonhalat, ezért egyes országok halászai irtják a delfineket. A Kereskedelmi Világszervezet (World Trade Organization, WTO) már a GATT-tal ellentétesnek, törvénytelennek nyilvánította az Egyesült Államok tengeri emlősöket védő törvényét, amely korlátozza a megölhető delfinek számát az Egyesült Államoknak tonhalat szállító országokban.

Egy másik történet az Ethyl nevű gyár készítményéről, a metil-ciklopentadienil-mangán-tricarbonil (MMT) nevű, az ólom helyett használt kopásgátlóról szól. A vegyületből fölszabaduló mangán bejut a szervezetbe, károsítja az idegrendszert, Parkinson-kórra emlékeztető mozgászavarokat, súlyos betegsé-get okoz. Kanadában forgalomban volt, majd a parlament 1997 áprilisában betiltotta. Azonban 1994 óta a NAFTA-szerződés értelmében a vállalatok beperelhetik a kormányokat, ha azok gátolják a kereskedelmet. Az Ethyl be is perelte a kanadai kormányt az elmaradt haszna miatt és mert “a parlamenti vita során ártottak a jó hírüknek”. Az Ethyl a NAFTA-hoz fordult. A kanadai kormány – nem bízva a per megnyerésében – beleegyezett az MMT árusításába, 13 millió dollár kártérítést fizet a vállalatnak és félrevezeti a polgárait, közölve, hogy “az MMT nem jelent kockázatot az egészségre”.

Végül az egyelőre meghiúsult Sokoldalú Beruházási Egyezményt (Multilateral Agreement on Investment) kell bemutatnunk. A tőkés társaságok “örökre” biztosítani akarva a hatalmukat újabb lépésre készültek. A befolyásuk alatt álló OECD országok (Magyarország is egyike e 29-nek) a legnagyobb titokban elkészítették új, életveszélyes tervüket, a MAI-t. Erről sokáig a parlamentek sem tudtak, úgy kezelték, mint a nukleáris titkot, a főáramlati sajtó csak igen ritkán vett róla tudomást.

Melyek lettek volna a MAI céljai?

1. Biztosítani a külföldi cégek legalább egyenlő elbírálását a hitelek és adózási kedvezmények tekintetében és ezzel megteremteni a külföldi beruházók biztonságát.

2. Lehetővé tenni a tőke szabad mozgását, természetesen az adott országból való kivitelét is, hogy a beruházók bármit és bárhol korlátok nélkül vásárolhassanak, eladhassanak.

3. Meggátolni a befektetők jogainak bármiféle korlátozását.

4. Megakadályozni az emberi egészség vagy a környezet érdekében történő bármiféle kivételezést.

A kormányok megkötötték volna a saját és utódaik kezét, teljes gazdasági kiszolgáltatottságukat a nemzetközi jog biztosította volna. A terv szerint kormányokat a vállalatok is bíróság elé idézhetik, s az aláíró ország 5 évig nem léphet ki és felmondás esetén a vállalt kötelezettségek 15 (!) éven át érvényben maradtak volna.

A tervezett egyezmény szövegét egy kanadai szervezet kiszivárogtatta, 1998 elején rátette a világhálóra és a kemény mozgalmi összefogás, a világméretű tiltakozás miatt az OECD 1998 őszén, háromévi tárgyalás után kénytelen volt feladni képtelen rémálmát.

A MAI ellen korábban soha nem létezett összefogás valósult meg. Zöld csoportok, szakszervezetek, emberjogi aktivisták, több kommunista párt, az Egyházak Világtanácsa (EVT) különös, hatékony egyetértést valósított meg. Az EVT 332 tagegyházát levélben figyelmeztette az egyházak felelősségére. Aggodalmukat fejezték ki a szerződésnek a környezetre, a munkafeltételekre és az emberi jogokra gyakorolt hatásai miatt. (Voltak olyan egyházi csoportok Magyarországon is, amelyek napirendre is tűzték a MAI és a globalizáció kérdését.)

A tanulság kettős. Egyrészt hihetetlenül fontos a széleskörű összefogás, másrészt van remény az “egyházak zöldülésére” is.

Feiler József számol be róla, hogy az öröm még korai volt, mert 1999 januárjában az Európai Unió és Japán közölte, hogy mindent megtesznek egy, a MAI-hoz hasonló befektetési rendszer megindításáért a WTO égisze alatt, 2003-ra átfogó befektetés-szabályozást akarnak létrehozni. A WTO eddigi gyakorlata nem sok derűlátásra adott okot.

A dolgok azonban egyelőre másként alakultak. 1999 decemberében Seattle városában összeült a WTO-világtanácskozás, amire a WTO ellenzői: környezetvédő, harmadik világbeli mozgalmak, szakszervezetek igen jól felkészültek. A vállalati világ is látta a veszélyt, a Financial Timesben és másutt már jóval a tanácskozás előtt a zöld mozgalommal, a világhálón alapuló szervezettségükkel és felkészültségükkel riogatták a részvevő küldöttségeket. A városban mintegy 1200 szervezet 50 ezer tüntetője ellen a rendőrség barikádokkal, könnygázzal, borspermettel, gumilövedékkel védekezett, kijárási tilalmat rendeltek el és be kellett vetni a nemzeti gárdát – odahaza először a vietnami háború óta. Több mint 400 embert tartóztattak le, akik napokig várták a bírósági ítéletüket.

Ez természetesen nem segítette elő a tanácskozás sikerét, de alapvetően azért volt eredménytelen, mert az Egyesült Államok, az Európai Unió a Harmadik Világ és az egyes országok gazdasági érdekei összebékíthetetlennek bizonyultak. Tudnunk kell azonban, hogy a nemzetek feletti vállalatok nem adták még fel világgyarmatosítási terveiket. Reméljük, hogy Seattle valamiféle elágazási pontot jelent.

LEHET-E VALAMIT TENNI? Garrett Hardin neves amerikai ökológus írja: “Nem nyerhetsz, nem érhetsz el döntetlent, a játékból nem lehet kiszállni.” Valóban így lenne? Ezt a játszmát nem mi kezdeményeztük. Új játszmát kell kezdenünk, ahol mi osztjuk a lapokat.

9. A nemzetközi mozgalom ellenállása

Szerencsére nem csak a gazdasági rendszer, hanem a zöld mozgalom is világméretűvé válik s kemény küzdelmet folytat. Nem csak a MAI elleni küzdelemről számolhatunk be. Naponta olvashatunk határozott és sikeres fellépésekről. Szembeszállnak a világ minden táján az erdőket letaroló vállalatokkal, aminek előállítás, fogház, sőt Kaliforniában nem régen emberhalál lett a következménye. Olvastunk arról is – természetesen nem a “központi napilapjainkban” –, hogy Angliában négy nő betört a wartoni repülőgépgyárba és néhány kalapács segítségével tönkretett egy Hawk hadirepülőt – egyet abból a huszonnégyből, amelyeket Britannia Indonéziának akart eladni, s amelyeket Kelet-Timor ellen használtak volna fel. A kár kétmillió angol font. A liverpooli bíróságon felelősségre vonták őket. A per a felmentésükkel végződött, azzal az indoklással, hogy tettük nagyobb szerencsétlenséget és bűncselekményt előzött meg, s szabadon távozhattak!

9.a. Mit tehetünk a nemzetek felettiek ellen?

Erősítenünk kell a mozgalmat, az összefogást, szövetségeseket kell keresnünk és kapcsolatokat kell kialakítani. Tudjuk, hogy a történelem folyamán minden nagy birodalom összeomlott, össze fog omlani minden idők legnagyobb birodalma, a nemzetek felettieké is. Az épület falán már mutatkoznak a repedések, a gazdasági válság már több országot nyomorba, kétségbeesésbe, lázadásba, polgárháborúba taszított.

Amikor a birodalmak összeomlottak, a falvak fentmaradtak. Ez a világbirodalom is össze fog omlani. Mindent meg kell tennünk ennek érdekében, kicsiny és nagyobb dolgokat. Nélkülünk, dolgozók és fogyasztók nélkül a megteremtett látszólagos gazdagság semmit nem ér.

De vajon miért cselekszünk, miért szórjuk a homokot a gépezetbe? Tudunk-e jobbat helyette? Van-e más út?

10. A megoldás: egy harmadik út

A harmadik út mindig azok útja volt, akik újat kerestek. Sakyamuni útja, aki elhagyta apja kastélyát és Buddha lett. Jézus útja, aki azt mondotta, hogy ,,ne gyűjtsetek kincseket” és nem akarta a hatalmat. Assisi Szent Ferencé, akinek nem kellett apja vagyona, biztonsága. Az anabaptistáké és a kvékereké, akik sosem fogtak fegyvert senkire. A kis vallási közösségeké, a Bárkáé, a Bokoré. A nem vallásos, de mégis hívő, az igazságot, üdvösséget vagy megvilágosodást, Istent kereső egyének és közösségek útja. Azoké, akik elhagyják a Várost, akik nem akarják Mammont, a pénzhatalmat szolgálni. Akik létezni, és nem birtokolni akarnak.

NE AGGÓDJATOK. EZ A HARMADIK ÚT ITT VAN A FÖLDÖN!

Sokan azt hiszik, hogy az valamiféle magyar, nemzeti út, holott bárkié és mindenkié a világon, egy biztosan járható út. Igaz, hogy sokat hivatkozunk Németh Lászlóra, aki 1943 augusztusában a balatonszárszói Soli Deo Gloria összejövetelen így szólt:

“Tegyük fel, hogy van Új Guineában egy párt, amely azt vallja, hogy Új Guineának az angolokénak kell lennie. A másik szerint Új Guinea csak a hollandok alatt lehet boldog. S most feláll valaki és azt kérdezi: nem lehetne Új Guinea a pápuáké? Ez a harmadik oldal”.

1994-ben már mindenki számára nyilvánvalóvá vált, hogy a magyar politikai pártoknak nincs jövőképük. Csak az Európai Közösség, a globális piactársadalom útját látták maguk előtt. Egy harmadik útról már senki sem beszélt, pedig annak a lehetőségéről néhány évvel korábban többen meg voltak győződve.

Már a nyolcvanas évek legvégén Czakó Gábor írta: “A nyers kapitalizmus elszabadítása előtt szemügyre kéne venni, adódhatnak-e előnyök elmaradottságunkból?” Vagy: “Ha a magyar társadalomnak sikerülne illő helyére visszaállítani a tudást és az erkölcsöt, gazdaságunk hamarosan elérne akár valami századfordulós kapitalizmus-szintet is. De onnan hova? A korlátlan növekedés zsákutcájába? Ahonnan kifelé igyekeznek azok, akik a kor idejét élik és keresik azt az utat, amelyen nemcsak a gazdasági élet, de a Föld élete is megőrizhető?”

Ugyanő 1995-ben már keményebben fogalmazott: “Az Antall-Boross-Horn kormányzat abban egy, hogy az áldozatnak szánt Harmadik Világból a világgyilkosok közé szeretné bevinni az országot. Nemes terv. Szívmelengető és népszerű. Ugyan ki nézi, hogy ezen az úton előbb-utóbb mindenki áldozattá lesz? Az igazi kérdés: van-e harmadik út? Esetleg csakis harmadik út létezik? Bizonyos, hogy az a tehetségében és szorgalmában bízó nép találhat rá, amelyik elég bátor megkeresni.”

10.a. Mit jelent ma egy harmadik út?

Az új gyarmatosítás világméretű központosítást jelent, aminek ellentéte a kis területi egységek önállósodása. A lehető legnagyobb mértékig törekednünk kell a tájegységek önálló termelésére, a helyi mezőgazdaság, ipar, kereskedelem fejlesztésére, nem adhatjuk föl a földrajzi és kulturális hagyományokból folyó termelési módunkat, terményeinket, ősi növény- és állatfajainkat, helyi tejüzemeinket, vágóhidainkat, pékségeinket, sörfőzdéinket, s hasznos lehet a helyi energiatermelés. Az ilyen fejlesztések munkaalkalmat is teremtenek.

A Harmadik Világ tönkretételében igen nagy szerepe volt annak, hogy a táj és éghajlat jellegének megfelelő ősi termelési módokat és eljárásokat idegen nyomásra monokultúrákkal cserélték fel, s a biológiai-kulturális sokféleségük elveszítése fő oka volt elszegényedésüknek, eladósodásuknak, éhezésüknek. A tanulság, hogy minél inkább elfogadjuk a ránk erőltetett, tőlünk idegen gazdasági, termelési szokásokat, módokat, feladatokat, annál inkább kiszolgáltatottak leszünk, annál inkább biztosítjuk gyarmati helyzetünket.

A globalizációt bíráló irodalom mennyisége hatalmas, de a “harmadik út” keresésével ma kevesen foglalkoznak. Alapvetően erről szólnak E. F. Schumacher előadásai és írásai (“A kicsi a szép”), aki hívő keresztény létére “buddhista közgazdaságtan”-ról írt. Itt a harmadik úttal kapcsolatban két, kevésbé ismert szerző munkáit ismertetem.

Wendell Berry amerikai költő, vidéki termelő és bölcselő, a vidéki, paraszti közösségekkel foglalkozik. Leszögezi, hogy a világ kétpárti rendszer: az egyik a globális gazdaság pártja, a másik a helyi közösségeké. A parasztok száma fogy, a mezőgazdaságnak nincs szavazata, már nem számítanak, nem is számolnak velük. A bankok nem támogatják a kis vállalkozásokat, a kis, családi gazdaságok tönkremennek. Szétrombolják a falusi közösségeket, a falu nem kap segítséget a saját (hivatali, oktatási stb.) intézményeitől sem. A jövő szomorú, mert a nemzetek feletti vállalatok a természetet megőrző kultúrákat és a falusi életet lehetetlenné fogják tenni. Ez mezőgazdaságon túli világ lesz, s egyben demokrácián túli, valláson túli, természeten túli, s emberen túli.

A helyi közösségek pártja meg akarja őrizni a helyi természetet és egészséget, helyi termékeket akarnak eladni a helyi fogyasztóknak.

Miként kell működnie Berry szerint egy fönntartható helyi közösségnek?

Mindig a helyi szükségleteket kell először kielégíteni, s csak utána juthat a termékekből a közeli városnak, csak azután távolabbiaknak; kisméretű üzleti és ipari tevékenységre van szükség; minél inkább helyi energiaforrásokat használjunk; a pénznek a lehető legtovább a közösségen belül kell körben forogni, a lehetőség szerint helyi pénzt kell használni, legyenek helyi kölcsönök és cserekereskedelem, s a falusi KÖZÖSSÉG legyen mindig kapcsolatban a közeli város közösségi gondolkodású lakosaival.

A központ-nélküli gazdaság csak fokozatosan valósítható meg; ez olcsóbbá tesz mindent a raktározási, hűtési, szállítási, hirdetési költségek nélkül s jobb lesz a termékek minősége.

Ha egy közösség életben akar maradni, akkor meg kell hogy védje magát a globális gazdaságtól – mondja tanulmányában Wendell Berry.

Teljesen hasonló célokat lát maga előtt Helena Norberg-Hodge, aki Berryhez hasonlóan a falvak fenntartása mellett érvel. A Föld lakosságának többsége – főleg a Harmadik Világban – a falvakban él. A városok fejlesztése járhatatlan út, azokban munkanélküliség uralkodik és milliónyi hontalan él a nyomortanyákon.

A nagyvárosok hallatlanul forrásigényesek. A központosított rendszerek erősebben károsítják a környezetet, mint a kisléptékű, helyhez alkalmazkodott termelés. Az élelmet, a vizet, az építőanyagot és az energiát nagy távolságból hozzák nagy energiaigényű létesítmények révén; a hulladékot szintén távolra szállítják vagy a környezetre terhelő módon elégetik. Azonban – mint írja – egy városiasodott területen is lehetséges a kapcsolatteremtés, létre kell hozni a kisebb közösségek hálózatát.

Fontosnak tartja a mozgalmi, részvételi demokráciát (Roszak: LEGYÉL A FOLYAMATOK RÉSZTVEVőJE!), s a vállalatok politikai hatalmának a visszaszorítását. Részletesen kifejti, hogy nem az autópályák építését kell támogatni, hanem a helyi közlekedést, a kerékpározást és a vasutat. Nem az óriás erőművek építését, hanem a megújuló energiaforrások fejlesztését, a mezőgazdaság területén is a kisléptékű termelést. A kis piacokat kell fenntartani és nem bevásárlóközpontokat építeni.

Alapvetően meg kell változtatni az adórendszert, ezzel segítve a helyi termelőket, munkahelyeket teremtve, előnyben részesítve az embereket a gépekkel szemben. Az energia-felhasználás megadóztatása is a kisléptékű, emberi munkán alapuló vállalkozásoknak kedvezne.

10.b. A harmadik út mai csírái

Norberg Hodge végül ismerteti a már létező helyi kezdeményezéseket, amelyek a folyamatot alulról segíthetik elő, hiszen nem létezik egyetlen megoldás. Sok példát említ, ilyenek pl. a közösségi hitelintézetek; a “vásárolj helyi terméket” mozgalmak; a saját nemzeti vagy tájegységi kis vállalatok intézményes támogatása a nemzetköziekkel szemben (pl. fellépés az étkeztető hálózatok és a bevásárlóközpontok ellen); a helyi pénz bevezetése, amelyet több helyen, még az Egyesült Államok nyolc államában is használnak kisebb településeken. Nagy-Britanniában dolgozták ki a Helyi Cserekereskedelmi Rendszert (Local Exchange Trading Systems, LETS), hasonló “tálentum-rendszer” már Magyarországon is működik. A lényege, hogy a szolgáltatásokat és javakat egy helyi rendszerben elcserélik egymással. Másutt kölcsöneszköz-tárakat létesítenek. Érdekes a Közösségi Támogatott Mezőgazdaság (Community Supported Agriculture, CSA) mozgalom, amely révén a városi fogyasztók közvetlen kapcsolatba kerülnek egy közeli termelővel. Egyes esetekben a fogyasztó előre megveszi az egész évi termést, megosztva a kockázatot a termelővel. Ez a rendszer gyorsan terjed Európában, Észak-Amerikában, Japánban. Ez is a társadalmi önszerveződés egyik alakja.

Ehhez újra föl kell fedezni a közösségekben jelen lévő pszichológiai előnyöket, a másokkal való kapcsolatokat. Fel kell ébreszteni az emberekben a lakóhelyhez tartozás érzését. A hely átérzése azt is jelenti, hogy segítünk magunknak és gyermekeinknek észrevenni az élő természetet, hogy újra kapcsolatot teremtsünk az élelemforrásainkkal, fölfogjuk az évszakok változásait, a növény- és állatvilág sajátosságait.

Norberg-Hodge nem foglalkozik korunk egyik nagy kérdésével, a népességrobbanással, de nyilvánvaló, hogy a helyi közösségeknek nagy szerepük lehet a népesség számának az alakításában, több esetben a csökkenés, máskor a növelés irányában. Ez csak részben múlik a nők iskolázásán és a fogamzásgátló módszerek ismeretén, nagy szerephez jut ebben a közösség által kialakított szabályozás, szokásjog és erkölcs.

Fontosak ezek a sorai: “Ha megértjük, hogy a dolgok között sok milliárd KAPCSOLAT létezik, nem a válság tüneteire irányozzuk erőfeszítéseinket, hanem az alapvető okokra összpontosítunk. Olyan, látszólag össze nem függő kérdések, mint az etnikai erőszak, a víz- és légszennyezés, a családok szétbomlása, a kulturális széttöredezés a felszín alatt szoros KAPCSOLATban állnak egymással. Egy ilyen felismerés pszichológiailag ad erőt. Ha ugyanis a látszólag összefüggéstelen kérdések litániájával állunk szemben, az nyomasztó lehet a számunkra, de ha megleljük a kapcsolódási pontokat, akkor stratégiánk sokkal célra irányulóbb és hatékonyabb lehet. Nem külön-külön kell foglalkoznunk az egyes kérdésekkel, hanem a jó fonalat kell megragadnunk, és ezzel az egész rendszerre hatni.”

A fenti két szerző elsősorban a faluval foglalkozik, Berry utal a falu és a közeli város kapcsolatára, Norberg-Hodge határozottan károsnak tartja a (nagy)városok létét. Kétségtelen, hogy ha a vidék élete jó irányban fejlődik, több munkaalkalmat nyújt, megindul egy visszavándorlás. A városok természetesen nem fognak eltűnni, de változhat a városi élet is. Az ipari országokban sokan a városban élve is hátat fordítnak a fogyasztásközpontú szemléletnek, meg akarnak szabadulni a vállalatoktól való függéstől s vállalják az alacsonyabb jövedelmet, az önkéntes egyszerűség szellemében előnyben részesítik az emberi, társadalmi kapcsolatokat. A kölcsönös segítés, közös gyereknevelés, klubélet, helyi cserekereskedelem talaján alakulnak laza, közösségnek még nehezen nevezhető hálózatok sok embert vonzanak. Tény, hogy egy lakótelepen az emberek kevésbé ismerik egymást, nehezebben szerveződnek közösségek, mint vidéken.

Mutatkoznak-e Magyarországon a harmadik útnak valamiféle csírái? Kétségtelenül jelen vannak, ha nem is túl nagy a tevékenységük visszhangja. Egyre több közgazdász foglalkozik a jelenkori kapitalizmus bírálatával, pl. a GDP/GNP fogalmának korszerű értelmezésével, magával a harmadik úttal (Kindler). Fontos munkákat fordítottak és fordítnak le (E. F. Schumacher, David Korten, Helmut Creutz stb.), előadásokat, találkozókat szerveznek, működik nálunk is egy keresztény gazdaságtant hirdető és kicsiny méretekben azt megvalósító szervezet (HIFA, Hilfe für Alles). Nemrégen bontott zászlót az Összefogás a Fennmaradásért Értékőrző Egyesület, amelyik határozottan harmadik utas alapon, a pénzuralmi rendszer alternatíváját célul tűzve szervez mozgalmat. (Az ökofalvakról fentebb írtam).

Kevesen tudnak minderről, a tájékoztató eszközökben kevéssé jutnak nyilvánossághoz. Olykor még ők maguk sem tudnak a többiekről, a külföldiekről, a jó példáról. Pedig nagyon fontos a kölcsönös kapcsolatok kialakítása, az összefogás, egy erős hálónak a szövése. Furcsa ellentmondás: a világtól elvonuló, a természet közelében élő emberek nem utasíthatják el korunk SZÁMÍTÓGÉPES HÁLÓZATAIT, ha ezek jó lehetőséget biztosítanak az egymással való kapcsolattartáshoz. Ha saját rendszert, hálózatot építünk ki, ki vagyunk téve a velünk ellenséges kalózok káros behatolásának, rendszereink lerombolásának, mégis mind egy újfajta tudatosság kialakításához, mind a közös és mielőbbi cselekvéshez szükség van ilyen rendszerre.

11. Nehéz összefoglalni

Nem biztos, hogy van megoldás, de tudnunk kell, hogy a káosz állapotában nem a szokott módon érvényesek az okság törvényei – “a pekingi pillangó szárnyának a mozgatása megváltoztathatja New York következő hónapi időjárását...” Ha így van, ne rágódjunk azon, hogy mekkora a valószínűsége a pusztulásnak illetve a válságból való kijutásnak, hanem tegyük a dolgunkat.

El kell jutnunk egy újfajta tudatossághoz. Ez nem megy máról holnapra, ideje rálépnünk erre az útra. A tudati változás visszahat anyagi világunkra.

Egy Luther által is idézett régi bölcsesség: “Ha vége is lenne holnap a világnak, én ma mégis ültetnék egy almafa-csemetét.” Minél többet teszünk, minél több fát ültetünk el, annál inkább alakul saját és környezetünk új tudata: tennünk kell a kis dolgokat, a távolabbi célt sosem feledve.

GYÖRGY LAJOS, az Összefogás a Fennmaradásért Értékőrző Egyesület szakági szóvivője


CIVIL MOZGALMAK TÜNTETTEK A VILÁGGYARMATOSÍTÁS ELLEN

MÁJUS 3. ÉS 5. KÖZÖTT BUDAPEST VOLT A NEMZETKÖZI KERESKEDELMI KAMARA (ICC) 33. KONFERENCIÁJÁNAK SZÍNHELYE. A KONFERENCIA ALKALMÁBÓL TÖBB TÁRSADALMI SZERVEZET SZERVEZÉSÉBEN TÜNTETÉS ZAJLOTT LE AZ ICC ÉS A GLOBALIZÁCIÓ ELLEN.

Az ICC arra törekszik, hogy a pénz hatalmának alárendelődjenek az emberi, természeti, egészségügyi, nemzeti, szociális, kulturális értékek. Ezért különösen fontos, hogy világszerte, s így nálunk is kiálljanak a politikusok az emberi és ökológiai értékekért.

A tüntetés szervezése összecseng azzal a május elsejei római rendezvénnyel, ahol a bal- és a jobboldalhoz, valamint a középhez tartozó szakszervezetek, a Nemzetközi Munkaügyi Szervezet (ILO), sőt II. János Pál pápa is együtt tiltakoztak a globalizáció káros hatásai ellen.

A GAIA SAJTÓSZEMLE (2000. V. 19.) beszámolójából: Két éve a NATO-belépés ellen tiltakoztunk. Lényegében most is ugyanarról volt szó: a gyarmatosításról. Május 4-én a Vigadóban adtak műsort az ICC fővárosunkban ülésező, magas rangú tisztségviselői, államférfiak és hölgyeik számára. Bejelentett tüntetés volt, mérsékelt rendőri készültséggel. Ők sem vártak Saettle-t, mi sem készültünk rá. Kevesen is voltunk, s nem volt fegyverünk, még puha paradicsomunk vagy záptojásunk sem. Csak elég jó hangerősítés és sok-sok torok, jó jelszavak (re-mem-ber-Se-att-le stb.), aztán jó szövegű transzparensek meg táblák, kedves utcaszínház és beszédek. Móra Veronika jelentette be a szónokokat és az eseményeket, beszélt Síklaky István, Drábik János, Eric Wesselius Hollandiából, Sebestyén György a Baloldali Alternatíva Egyesüléstől és Klein Andor a humanistáktól. Mikola Klári írt és szerzett egy dalt, el is énekelte nagyon szépen, gitár kísérettel. Csak pár sor belőle: ,,...az élet nem érték, csak a vagyon, s a parkban a fákon semmi haszon, de építs utakat tömegével, az országrabláshoz kényelem kell! Magyarország nem eladó.” Az utolsó sort aztán többször közösen ismételtük 150-200-an. Nagyon jó tüntetés volt, végre sikerült valamit KÖZÖSEN, EGYÜTT szervezni. Megtanuljuk, hogy a világgyarmatosítás ellen össze kell fognunk.

A tüntetés szervezői: Baloldali Alternatíva Egyesülés, Egyetemes Létezés Természetvédelmi Egyesület, Egyetemi Zöld Kör, Humanista Mozgalom, Levegő Munkacsoport, Összefogás a Fennmaradásért Mozgalom, Polgárok Érdekszövetsége stb.”

VILÁGHATALOM A KULISSZÁK MÖGÖTT

,,Az ICC-ben vállalt tagságon keresztül alakítják a vállalatok a nemzetközi kereskedelmet és befektetést serkentő szabályokat és politikát. Viszonzásul a vállalatok számíthatnak az ICC szakértelmére és presztizsére, arra, hogy képviseli az üzleti élet érdekeit, a vállalatok pénzügyeit és működését befolyásoló kormányzatok és nemzetközi intézmények előtt. (ICC szórólap, 1988. november)

A Nemzetközi Kereskedelmi Kamara (International Chamber of Commerce - ICC) a világ nagyvállalatainak legnagyobb nemzetközi szervezete. A párizsi székhelyű szervezet 1919-ben alakult, s többezres taglétszáma kb. 130 országból tevődik össze. Noha állításai szerint általában véve a világ üzleti életének képviseletére szerveződött, valójában az ICC-ben meghatározó szerepet játszanak a fejlett országok nemzetek feletti vállalatai, és a szervezet is ennek megfelelően működik. ... Az összes vállalati csoportosulás közül az ICC büszkélkedhet a WTO (Világkereskedelmi Szervezet) titkárságához fűződő legjobb kapcsolatokkal. ... Ennek eredményeképpen a WTO egyezményei elsősorban a nagy nemzetek feletti vállalatok érdekeit tükrözik.

Az ICC már 1946 óta az ENSZ hivatalos partnere az üzleti párbeszéd terén. Az elmúlt években azonban az ENSZ és az ICC kapcsolata sokszor volt feszült vagy éppen ellenséges. Az elmúlt években azonban az ICC készséges partnerre talált Kofi Annan főtitkár személyében, új és virágzó ENSZ-ICC partnerséget kovácsolva.

A legfejlettebb országok G-8-as csúcstalálkozójának előestéjén a házigazda kormányzat feje mindig találkozik az ICC elnökségével. Az üzleti ajánlások így hatékonyan érnek el a csúcstalálkozó vezetőihez.

A Nemzetközi Kereskedelmi Kamara az elmúlt években sikeres erőfeszítéseket tett, hogy elfogadtassa: a világméretű piaci liberalizáció, az önszabályozás és a kormányzati beavatkozások mellőzése fogja elegyengetni az utat a fenntartható fejlődés felé. A ,,vállalati környezetvédelem” ideológiájának alapjait a nyolcvanas években fektették le, és később az 1992-es riói csúcs előtti időszakban finomították tovább. 1991-ben, az ICC és az ENSZ Környezetvédelmi Programja (UNEP) által szervezett Második Nemzetközi Ipari Környezetirányítási Konferencián az ICC megalkotta az önkéntes alapú Üzleti Karta a Fenntartható Fejlődésért című dokumentumot, amely a környezetileg felelős vállalatok piaci körülmények közötti önszabályozásában láttatja a bolygó megmentésének kulcsát.

Az ICC környezettel kapcsolatos tevékenységét 1990 óta a svájci iparmágnás, Stephan Schmidheiny kezdeményezésére létrejött Üzleti Tanács a Fenntartható Fejlődésért (Business Council for Sustainable Development - BCSD) nevű testülettel karöltve fejti ki.

A riói csúcsra felkészülés folyamatában az ICC és a BCSD sikeresen félresöpörte az ENSZ Multinacionális Vállalati Központját (UNCTC), amely a nemzetek feletti vállalatokra vonatkozó kódex kidolgozásán munkálkodott. A konferencia fő dokumentuma, a Feladatok a XXI. századra egyes fejezeteit eredetileg az UNCTC írta volna, de ezekben végül a ,,vállalati környezetvédelem” elvei tükröződnek vissza, és az ipar szabályozásának szükségességéről szóló vita lekerült a napirendről.

Visszatekintve megállapíthatjuk, hogy az 1992-es Föld csúcsot az ipari érdekcsoportok nagyjából-egészéből lenyelték, és a nemzetközi környezetvédelmi egyezményre és tárgyalásokra gyakorolt befolyásával az ipar sikeresen lelassította a környezet és a fejlődés terén való haladást a kilencvenes évek folyamán. ...

(Közép-Kelet-Európai Bankfigyelő Hálózat - Hírlevél 2000. május)

Ezév május elsején mintegy kétszázezer ember ünnepelte Rómában együtt II. János Pál pápával a munkások napját. Az idei jubileumi évben a közös ünnepléshez egybegyűltek a politikai balhoz, középhez és jobbhoz tartozó szakszervezetek, ami néhány évvel ezelőtt elképzelhetetlen lett volna. Részt vett az ünnepségen Juan Somavia, az ILO (Nemzetközi Munkaügyi Szervezet) igazgatója és Giuliano Amato professzor, miniszterelnök is. ,,Az a tény, hogy olyan erőteljes kihívások jelentkeznek a termelési folyamatban, mint a pénzügyek, a gazdaság, a kereskedelem és a munka globalizációja, soha nem sérthetik az emberi személyiség méltóságát és központi szerepét, nem sérthetik a népek szabadságát és demokráciáját” – mondta a pápa.

(A HIFA-AUSTRIA 2000. V. 6-ai hírlevele nyomán)

,,A MAGÁNTULAJDON LOPÁS”

Pierre-Joseph Proudhon-nak, Marx múlt századbeli vitapartnerének híres kinyilatkoztatása általánosságban persze nem lehet igaz. Még ha a termelő-javakra szűkítjük is, hogyan lehetne lopásnak tekinteni a parasztcsalád kalákában megépített és felszerelt portáját, vagy egy cipészmester műhelyének berendezését és szerszámait?

A kérdés további boncolgatását megkönnyíti, ha bevezetjük a megtakarítások és a felhalmozások megkülönböztetését.

Megtakarításnak nevezzük azt a pénzösszeget, amelyet egy ,,munkás” (,,munkásnak” tekintjük az utcaseprőt, az orvost, a vállalkozót, a királyt stb.) a munka terméke (szolgáltatása) ellenében kapott jövedelméből félretesz azzal a céllal, hogy majd egy később jelentkező személyes (családi) szükséglet (kórház, házépítés, öregkor) költségeit fedezhesse belőle.

Felhalmozásnak nevezzük azt a pénzösszeget, amelyet valaki bármilyen módon megszerzett és arra használja fel, hogy kamatot (rendszeres járadékot) kapjon belőle, azaz befekteti. A felhalmozás tehát minden esetben tőke – hiszen a tőke nem más, mint kamatot fialó vagyon –, míg a megtakarítás csak esetlegesen tőke (ha például a munkás bérének el nem költött részét takarékpénztárban helyezi el ahelyett, hogy a matracába rejtené), és akkor is csak mellékesen tőke, mert a fő cél nem a kamatszerzés, hanem hogy a megtakarított pénz megtartsa vásárlóerejét arra a későbbi időre, amikor majd szükség lesz rá.

A megtakarítás forrása tehát – meghatározásunk szerint – valamilyen munka (teljesítmény). Vajon mi a forrása a felhalmozásnak?

Ismert amerikai népi bölcsesség: ,,Az első millió dollár eredetét nem illik firtatni”, mert az első millió aztán a további milliókat már ,,törvényesen” fialja. Az első millió dollár ugyanis jobbára nem munkajövedelemből való megtakarítással, hanem rablással és gyilkolással keletkezik. (Vannak persze világraszóló találmányokkal, vagy zseniális művészi teljesítménnyel szerzett ,,első milliók”, de nem ezek jellemzik a világgazdaságot.) És ugyanez elmondható az elmúlt mintegy négyszáz évben keletkezett ,,első millió” fontról, frankról, stb., sőt az elmúlt tíz évben (1989-1999) keletkezett ,,első millió” forintokról is. Röviden a mai nagytőke forrása jellemzően rablás és gyilkolás, jószágok ingyenes átadására való kényszerítés.

Illusztrációképpen nézzünk meg egy-egy szemelvényt két könyvből.

Az első szemelvény az Amerika felfedezését követő korszakról szól.

,,Magát a világpiacot az ún. háromszög-kereskedelemben ... szervezték meg. ... Ennek a merkantilista módszernek a legnagyobb, államilag támogatott monopolkereskedelmi társasága a hollandiai Kelet-Indiai Társaság és az angol Kelet-Indiai Társaság voltak. Ez utóbbi segítségével és katonai hatalmával Anglia ellopja az indusoktól a gyapot feldolgozásának rendkívül fejlett technikáját és saját termelésében hasznosítja. Arra kényszeríti az indiai vászonkereskedőket, hogy drágán adják el áruikat, s ezzel lerombolja az ott honos ipart, és megszerzi a finom textíliák monopóliumát, nyomában a hollandokkal.

Mindenekelőtt ezeket a késztermékeket, valamint fegyvert, alkoholt és csecsebecséket (pl. üveggyöngyöket) hajóznak be Afrikába irányulóan a Társaságok, az egészet eladják; a nyereség egy részén rabszolgákat vásárolnak, és a Karib-szigetekre, meg Észak- és Dél-Amerikába szállítják (átlagosan az elfogottak fele belehalt a szállításba...), s ott ismét nyereséggel adják el őket az ültetvény- és bányatulajdonosoknak, a gyarmatosító osztálynak; nemesfémeket és nyersanyagokat (gyapotot, cukrot és dohányt) rakodnak be, ezeket pedig ismét nyereséggel adják el iparkapitalistáknak és vásárlóképes fogyasztóknak. ... Afrika legjobb embereinek mintegy 20 millió tagját tették így rabszolgává, s további 50 milliónyian pusztultak el a rabszolgavadászat és a szállítások során.” (Forrás: Ulrich Duchrow: Lehetséges igazságosság? - Európa a világrendszerben 1492-1982, Gaja Egyesület kiadása Székesfehérvár 1993. 17. és 19. old.)

A második szemelvény a múlt századról tudósít:

És hogyan megy végbe ma a szemünk előtt egy ország megszállása? A fekete Herero király egy palack pálinkáért és egy tarka ruháért a hitvese számára elidegenítette az általa a hottentottáktól elvett területet. Hektárok milliói, az egész legelő a nyájaik számára. Tudta, hogy mit tesz, amikor pálinkával a fejében az áruló +-t az írás alá tette? Tudta, hogy ezt az írást most már értékes okmányként, mint egy szentséget vasszekrényben őrzik, éjjel-nappal őrség vigyáz rá? Tudta, hogy most már ő és az egész népe ehhez az egyetlen kereszthez van szögezve, hogy ettől kezdve minden tehene után bérleti díjat kell fizetnie – ő, a gyerekei, az unokái, ma, holnap, örökké? Ezt nem tudta, amikor a kereszt misszionáriustól tanult jelét az írásra festette. Hogyan lehet a Krisztus-jellel csalni és lopni? És ha ismerte az írás jelentőségét, miért nem kötötték fel a lump népárulót az első fára? Dehogynem tudta, az egészen világosan látszik abból, hogy amikor az okmány tartalmát tettekre váltották, fellázadt, hogy a ,,csaló csőcseléket” kiűzze. (A német újságokban a szerencsétlen bennszülötteket, akik a rendelkezésükre álló fegyverekkel ,,szabadságharcot” vívtak, rendszerint gyújtogatóknak, tolvajoknak, csőcseléknek stb. nevezték.) Persze haszontalanul, mert hecckampányt és hajtóvadászatot szerveztek, és azokat a keveseket, akiket nem terítettek le, a pusztába szorították, ahol éhen fognak halni...

Az ilyen módon megszállt országot aztán a következő hivatalos tájékoztatás szerint felosztották:

1. Dél-Nyugat-Afrikai Német Gyarmati Társasaág 135.000 km2

2. Telepes Társaság 20.000 km2

3. Hanza Föld-, Bánya- és Kereskedelmi Társaság 10.000 km2

4. Kaoko Föld- és Bányatársaság 105.000 km2

5. Dél-Nyugat-Afrika Rt. 13.000 km2

6. Dél-Afrikai Területek Rt. 12.000 km2

Összesen: 295.000 km2

Közel 900 millió hold föld. Mit adott ez a 6 tulajdonszerző a 900 millió hold földért? Egy üveg pálinkát, egy tál lencsét. Így ment és így megy ez Afrikában, Ázsiában, Ausztráliában.

Dél-Amerikában ezt még sokkal egyszerűbben csinálták, ott még az írást a + aláírással is megtakarították. Kiküldték Roca tábornokot, a későbbi elnököt egy csapat katonával az indiánok ellen, hogy elűzzék őket a pampák termékeny legelőiről. A többséget lepuffantották, a nőket és gyermekeket a városba vitték mint olcsó munkaerőt, a maradékot pedig átűzték a Rio Negrón. Akkor aztán a földet kiosztották a katonák között és rájuk írták, akiknek aztán rendszerint nem volt sürgősebb dolguk, mint hogy eladják – pálinkáért és tarka rongyokért.” (Forrás: S. Gesell Természetes gazdasági rend... II. rész 5. fejezet. Első kiadás: 1916. A magyar fordítás is elkészült, várhatóan 2000 őszén jelenik meg.)

De példákért nem kell ilyen messzire menni sem időben, sem térben. Magyarország elmúlt 10 éve (1989-1999) tele van az ,,első milliók” megszerzésével végződő büntetlenül maradt rablások és gyilkolások példáival. Lássunk egyet.

(Tanács István: Határvidék – Népszabadság 1994. IX. 10.)

,,Olajszőkítés ... Az olajjal való visszaélés három éve zavartalanul folyik, holott a kormány néhány egyszerű lépéssel azonnal véget vethetne neki. ... Ám a kormány – sem a régi, sem az új – még arra sem hajlandó, hogy ne csak a vörös jelzőfestéket, hanem a ferocén nevű, a motort károsító anyagot is beletetesse a fűtőolajba. Pedig erre érvényes rendelet van... Miközben a pénzügyminiszter szerint nincs miből kifizetni a létminimum alatt élő nyugdíjasoknak a törvény szerint járó emelést, tízmilliárdos bevételekről mond le a költségvetés anélkül, hogy akár egyetlen jogszabálymódosítással megvalósítható kísérletet tennének a behajtására. Olajügyben eddig egy büntetőeljárást sem zártak le. Az igazságszolgáltatás gyakorlatilag nem működik; három év alatt sem születik jogerős ítélet. A vitás ügyeket törvényen kívül, a fizikai erőszakra alapozva döntik el. A határvidéken a legkeresettebb foglalkozás a testőr és a pénzbehajtó.”

Öt évvel később:

(Rozgics Mária, Napi Magyarország 1999. IX. 25.)

,,Nagy vihart kavart Karancsi Tibor rendőr századosnak, a Szeghalmi Rendőrkapitányság felderítő tisztjének hét eleji bejelentése: a hivatásos állomány sem mentes a korrupciótól, a maffiakapcsolatoktól. Hogy állítását igazolja, részletesen feltárta egy 1995-ös olajszőkítésben végzett nyomozásának ügyét, amelyet véleménye szerint a Békés megyei rendőrök vezetőinek asszisztálásával sikerült holtvágányra terelni. A sok százmilliós olajrakomány és a tettesek eltűntek, s azóta is többször tapasztalták, hogy jelentős bűnügyekben azért eredménytelen a rendőrség, mert ,föntről’ leállítják a nyomozást. ... Kuzma Mihálynak, a főkapitányság szervezett bűnözés elleni szolgálata tavaly február 27-én elhunyt vezetőjének esete kapcsán kijelentette: barátja és példaképe tragédiájából okulva minden szükséges óvóintézkedést megtett, több példányban sokszorosította bizonyítékait, amelyet folyamatosan a média rendelkezésére bocsát. Kuzma Mihálynak ugyanis szerinte azért kellett meghalnia, mert bízott vezetőiben, és a fővárosba küldte leleplező bizonyítékait, a felettes szervektől remélve a segítséget, amelyet soha nem kapott meg.

– Kuzma Mihály nemcsak példaképem, hanem barátom is volt, s meggyőződésem, hogy sem ő, sem pedig a többiek nem önszántukból vettek búcsút életüktől, felettesei a temetésre sem mentek el, s azt is megtiltották, hogy az állomány részt vegyen rajta – jelentette ki Karancsi. A szeghalmi rendőrszázadost tizenhat év szolgálati idő után Orbán Péter országos főkapitány a korábban kezdeményezett etikai vizsgálatra hivatkozva – a sajtóban megjelent cikkeket követően – azonnali hatállyal elbocsátotta. ... Karancsi Tibor menesztésének okát abban látja, hogy túl jól dolgozott. Mielőtt felderítő tiszt lett, Szeghalmon húsz százalék alatti volt az eredményes nyomozás, amely az általa irányított csapatnak köszönhetően ötvenöt-hatvan százalékossá vált. ... Így akadtak az olajszőkítő banda nyomára is, akiket Karancsi szerint felettesei szándékosan hagytak futni. ... Három felettese ellen 1977. augusztus 27-én büntető feljelentést készített, mert szerinte alaposan gyanúsíthatók korrupciós összefonódásokkal, ám mielőtt ezt továbbküldhette volna, három ismeretlen férfi vasrúddal félholtra verte. Érthetetlennek tartja, hogy élet-halál között a kórházban fekve senki nem kereste, hogy tud-e tanúvallomást tenni ... Ugyancsak érthetetlennek tartja, hogy inkább sorozatosan elbocsátják azokat a rendőröket, akik elhatárolják magukat a rendőrbűnözéstől, semminthogy egy pártatlan és független bizottság végre kiderítené, mi is történik a megyében.”

(Rozgics Mária, Napi Magyarország 1999. IX. 28.)

,,Tegnap megérkeztek a hivatalos iratok a Fővárosi Ügyészségi Nyomozó Hivatalhoz Kuzma Mihálynak, a Békés Megyei Rendőr-főkapitányság szervezett bűnözés elleni szolgálata tavaly elhunyt vezetőjének ügyében. Az 1998. február 27-én a megyei főkapitányság épületében – a hivatalos akták szerint – öngyilkosságot elkövető főrendőr haláláról lapunkban több alkalommal írtunk. A családtagok és a közeli ismerősök elmondták: nem hisznek az önkezűségben. Kuzma Valéria, Kuzma alezredes lánya ... szeptember 21-én a Fővárosi Főügyészséghez fordult, s édesapja meggyilkolása miatt ismeretlen tettes ellen feljelentést tett. Lapunk a múlt évben és az idén is folyamatosan nyomon kísérte a Békés megyei rendőr-öngyilkosságokat, amelyek gyanús körülményeket sejtettek. Ezek közül Kuzma Mihály tragédiája azért váltott ki nagy visszhangot, mert halála előtt három nappal sajtótájékoztatón közölte: ,,mindent kipakol”, s név szerint is megjegyezte, hogy felettesei, Gál, Karakas és Ábrahám az életére törnek. Elmondta azt is, hogy az összes terhelő bizonyítékot felküldte az Országos Rendőr-főkapitányságra, tőlük vár segítséget. Később ezen akták létezését cáfolták, majd fél év múlva titkosították.”

(2000. május 10. Magyar Nemzet: Beszélgetés Szeszák Gyula volt Hajdú-Bihar megyei főügyésszel)

,,Szeszák Gyulát ... a napokban hallgatta meg a parlament olajügyeket vizsgáló bizottsága. A több százmilliárdos kárt okozó olajhamisításnak nagyon sok közismert és ismeretlen résztvevője volt, akik többnyire elkerülték az igazságszolgáltatást. Szeszák Gyula 1992-ben konkrét adatokra bukkant, de amikor már a volt megyei rendőrfőkapitány is gyanúsítottá vált, váratlanul elvették tőle az ügyet, majd nyugdíjazták.”

E bevezető után nézzük Stefka István interjúját:

,,– Tehát a rendőri vezetőt nem az olajügy miatt váltották le?

– Ez nem ilyen egyszerű. Befejezéséhez közeledett a nyomozás (egy, az olajügytől független korábbi ügyben), amikor az olajügy felbukkant. 1993. január 25-én hosszú jelentést küldtem a legfőbb ügyésznek. Ebben leírtam a MÁV közreműködését, a Mol érintettségét, az olajtelepek szerepét és a pénzügyi műveleteket. Ezek átvilágítása nélkül nem lehet felszámolni az olajbanditizmust. S ahogy folytattam volna a nyomozást az olajmaffia után, rögtön kivették a kezemből az ügyet, és áttették Szegedre.

– Ki vette ki?

– A legfőbb ügyész. Ezt akkor kifogásoltam, hiába. Visszagondolva azt kell látnom, hogy a nyomozások eleve arra irányulnak, hogy egy-egy ilyen félig-meddig felszámolt telepre lecsapnak, ott találnak néhány embert, aki azt sem tudja, hogy kinek dolgozik, s akkor kijelentik: lebuktattak egy olajmaffiát. Közben pedig az ott forgott olaj hasznának 99 százaléka már régen a svájci bankszámlán volt.

– Miként reagált erre Györgyi Kálmán (a legfőbb ügyész)?

– Nem vonta vissza az intézkedését. Ekkor kibővítettem a jelentésemet, s azt kértem Györgyi Kálmántól és helyettesétől, Fábián Jánostól: ha már nem óhajtják, hogy a Hajdú-Bihar megyei olajügyekkel én foglalkozzam, akkor legalább Szegeden ne fejezzék be a megyei rendőrfőkapitány ellen a nyomozást a többi bűncselekmény miatt, hanem folytassák az olajjal való visszaélés vizsgálatával. Erre nem voltak hajlandók. A nyomozást 1933 februárjában befejezték. Ez részükről bűnös mulasztás volt.

– Mi történt ezután?

– Az a malőr történt, hogy amikor ez a faxváltás zajlott, kaptam egy jelentést a debreceni vasúti rendőrség parancsnokától, Szabó Ferenc alezredestől, aki jegyzőkönyvben rögzítette, hogy az előző éjjel a járőr a rendezővágányok között az okmányok nélküli öt olajvagon körül gyanús személyeket igazoltatott. Ezek közül az egyik Papp Imre megyei rendőrfőkapitány volt, akit éppen aznap rúgott ki a rendőrségtől Pintér Sándor országos rendőrfőkapitány a másik ügy miatt. Ezt ismét jelentettem Györgyi Kálmánnak, és kértem, hogy adják vissza nekünk az ügyet, mert Szegedről nem lehet Debrecenben nyomozni. A lényeg az, hogy Györgyi nem adta vissza az ügyet, nem rendelte el a nyomozás folytatását az olajügyben és nem vizsgálta tovább a volt megyei rendőrfőkapitány szerepét. Ezért majd neki kell felelnie.

– Mikor nyugdíjazták?

– 1993-ban fegyelmi előterjesztést kaptam. Kértem meghallgatásomat, amelyből az lett, hogy Györgyi Kálmán közölte velem: elhatározta nyugdíjaztatásomat. Tudomásul vettem. Amíg hazafelé autóztam, kirámolták az irattáramat az irodámban. Másnap reggel a megyei főügyészség gazdasági vezetője – a Legfőbb Ügyészség utasítására hivatkozva – elszedte tőlem az összes kulcsot. Szerencsére az iratokról még időben másolatot készítettem.”

Ha megvan az első néhány millió, a többi már megy, mint a karikacsapás. Erről a kamatos kamat intézménye gondoskodik. A hagyományos pénzen alapuló (jelenlegi) gazdasági rendben ugyanis – mint láttuk – akinek nélkülözhető pénze van, annak joga és lehetősége van arra, hogy a pénzét arányos, időszakos díj, azaz kamat ellenében engedje át olyan módon, hogy kamatozó tőkéjéhez mindig az előző évi kamat is hozzáadódik. Ehhez Helmut Creutz hozzáfűzi: ,,Az idő múltával ... egyre jobban megnő ,magától’ a pénzvagyon és pénzkoncentráció a kamatos kamat hatása által. Így egy egyre ,öregedő’ gazdaságban a társadalmi rétegek közötti kiegyensúlyozatlanságnak is kényszerűen nagyobbnak kell lennie.” (H. Creutz: A pénzszindróma - eredeti kiadás 1995, Frankfurt, magyar kiadás HIFA Hungária.)

Hogy a jelenlegi nagytőke jellemzően rablás és gyilkolás révén keletkezett, és nem kis mértékben ilyen módon gyarapszik tovább, nem jelenti azt, hogy a gazdasági erőket csak az erkölcsi törvények megsértésével lehet egyesíteni. A nagy erőegyesítést tisztességgel lehetővé tevő történelmileg kialakult formák: a szövetkezetek, és – bizonyos fenntartásokkal – a részvénytársaságok.

A szövetkezet lényege: egy embercsoport kitűz egy közös gazdasági célt – például gyümölcstermelők egy konzervüzem létesítését –, összerakják megtakarításaikat és megbíznak hozzáértő, tisztességesnek megismert embereket azzal, hogy az összerakott pénzből hozzák létre és működtessék az elhatározott gazdasági-műszaki szervezetet. Az együttműködésnek igen sok változata lehet. Íme két példa:

1. A szövetkezők nem várják el, hogy a konzervüzem nyereséget hozzon, hanem az a céljuk, hogy az általuk termelt gyümölcsöt a közös üzem biztonsággal és jó áron vásárolja fel.

2. A szövetkezők beérik azzal, hogy közös üzemük a piacon kialakult napi áron vegye meg a terményeiket, de aztán úgy szervezze meg a feldolgozást és az értékesítést, hogy nyereséget hozzon, amin a szövetkezők – valamilyen megegyezéses elv szerint – megosztozhatnak.

A szövetkezet legfőbb döntéshozó szerve a szövetkezők (tulajdonosok) közgyűlése, ahol minden szövetkezőnek egy szavazata van – akkor is, ha a létesítéshez különböző megtakarításokkal járultak hozzá.

A részvénytársaság éppen ezen az utolsó ponton tér el alapjában a szövetkezettől. A részvénytársaság tulajdonosainak (részvényeseinek) közgyűlésén ugyanis kinek-kinek annyi szavazata van, amilyen részben tulajdonosa a létrehozott vállalkozásnak (azaz amennyi részvénye van). Részvénytársaságot lehet úgy is szervezni, hogy a részvények egy zárt kör (egy termelő üzem munkásai, egy település lakosai, az alapanyagot termelő gazdák stb.) tulajdonában vannak, és az alapszabály rögzítheti, hogy meg kell tartani a kör zártságát. Ez azt jelenti, hogy ha valaki ki akar lépni a körből (kilép a gyárból, elköltözik a községből stb.), köteles a közgyűlésnek felajánlani a részvényeit. A felajánlott részvényeket a társaság megveszi és közös tulajdonában tartja mindaddig, amíg jelentkezik valaki, aki újonnan lép a körbe (a gyár dolgozója lesz, beköltözik a községbe stb.) és ezzel jogot szerez arra, hogy részvényt vásároljon. Az ilyen szerveződést zárt részvénytársaságnak nevezhetjük.

A zárt részvénytársaság a szövetkezethez hasonlóan megőrizheti magát a spekulációtól, a kapzsi, élősködő nyerészkedéstől. A részvénytársaságok többsége azonban nyílt részvénytársaság, ahol a részvényeket bárki adhatja-veheti. Ezáltal egyfelől személytelenné, elidegenedetté, embertelenné válhat, másfelől szabad prédája lehet a spekulációnak, a nyerészkedő élősködésnek, tekintet nélkül a közös gazdasági egységben dolgozók és a beszállítók megélhetésére.

Az ilyen részvénytársaság akkor lehetne elfogadható olyan emberek társadalma számára, akik erkölcsi alapon, a másik emberre is figyelve akarnak boldogulni, ha igazolódott volna az a mintegy 200 évvel ezelőtt megfogalmazódott feltevés, amely szerint a magára hagyott, ellenőrizetlen piacgazdaság amelyben mindenki csak a maga hasznát nézi, az ellentétes erők összjátéka folytán végeredményben az emberek túlnyomó többsége számára a legnagyobb jólétet és létbiztonságot nyújtja. Ma már – az elmúlt 200 év tapasztalata alapján – nyilvánvaló, hogy ez a feltételezés (a gazdasági liberalizmus alapfeltételezése) nem igaz. A világ nem így működik.

S. I.


KI ALKOTMÁNYOZZON?

(Megjelent az Új Idők 1999. december 18-ai számában)

A fenti kérdéssel akarom érzékeltetni azt, hogy helytelenítem a jelenlegi gyakorlatot, a pártok által végzett alkotmányozást, mivel a demokrácia elveinek sérelme az, hogy a pártok kisajátították az alkotmány megalkotását és elfogadását. Nem tartom elfogadhatónak (adekvátnak) e helyzet indoklását sem; ugyanis ezt egyrészt az országgyűlés népszuverenitást kifejező szerepeként tüntetik föl, másrészt az alkotmányozásban való széleskörű részvételnek tüntetik föl néhány szakember bevonását. Ennek ellenére ténylegesen a pártok alkudozásaként jelentkezett az 1989 utáni alkotmányozás, emiatt maradt el a népi alkotmányozás, s az 1994 utáni alkotmányozási előkészületekre is jellemző volt a pártok alkudozása; így a pártok megállapodtak abban, hogy ha nem tudnak megegyezni valamelyik alkotmányi tételben, akkor a régi szöveg marad (a korrektség kedvéért meg kell jegyezni, hogy e vonatkozásban már zömmel nem az 1949-es alkotmány-szöveg megtartásáról lett volna szó, hanem az 1989-es vagy a későbbi alkotmánymódosítással beiktatott tétel megtartásáról).

Mi az oka a mai politikusok alkotmányozással kapcsolatos hozzáállásának?

A mai magyar politikai gyakorlatban az alkotmányozás tekintetében kritikátlanul követik a szovjet alkotmányozó mintát, amikor is a szovjet rendszer diktatórikus jellegéből következett az alkotmányozó gyűlés szétverése és a pártalapú alkotmányozás. A magyar történeti alkotmány mellőzésével – szovjet befolyásra – a II. világháború után az alkotmányozás pártpolitikai jellege került előtérbe, s ezt azután kiteljesítette a Rákosi-féle kormányzat az 1949-es alkotmány elfogadásával, a sztálini minta (az 1936-os szovjet alkotmány) szolgai követésével.

Az 1989-90-es fordulatnál (elsősorban a kerekasztal-tárgyalásokon) föl sem vetődött ezen gyakorlat és szemlélet bírálata, helytelenítése: az alkotmányozás pártok által való kisajátítását ma is természetesnek tartják, szabályként követik, a pártpolitikusok nem érzékelik kifogásolható jellegét, diktatórikus előzményét.

Mi az alapja az alkotmányozással kapcsolatos bevett-elfogadott-beidegződött antidemokratikus szemléletnek?

Elsősorban a közjogi-alkotmányos ismeretek fogyatékosságában, a politikusok alkotmányjogi fölkészületlenségében jelölhető meg a legfőbb ok. Az alkotmányozással kapcsolatos demokratikus követelmények és elvek beépülése a közgondolkodásba – hiányos, noha az alkotmányjogi irodalom ezekre fölhívta a figyelmet (ld. Kukorelli István és mások tanulmányait a jogi irodalomban). Különösen kimaradt a közjogtörténet és a modern polgári vívmányok ismerete. Emiatt szükséges utalni a történelmi előzményekre és a kialakult elvi követelményekre.

A polgári alkotmányozás sajátos követelményeként, megoldásaként honosodott meg az, hogy nem az uralkodó, a vezető hatalmi erő vagy a parlament alkotmányoz, hanem erre szolgáló különálló intézményként az alkotmányozó gyűlés. Ez hivatott az alkotmány megalkotására; s az alkotmány elfogadása után a hatalmat átadja a választott népképviseleti szervnek, a parlamentnek. A parlament hivatása az alkotmány alapján a közügyek megvitatása-eldöntése és a törvényhozás.

A hatalmi viszonyok fejlődésének, új minőségű (polgári demokratikus) terméke az alkotmányozó hatalom elkülönülése s ennek alkotmány-alkotó, módosító hatáskörének elfogadása és az alkotmánybíráskodás. Megjegyzendő: a demokratikus polgári államok nem mindegyikében végzik el az alkotmányozó hatalom intézményesítését; vagyis nem létesült minden polgári forradalomban és átalakításban alkotmányozó gyűlés. Ez utóbbi esetben azonban nem egyszerű parlamenti döntéssel fogadják el az alkotmányt (vagy az alkotmánymódosítást), hanem kétkamarás parlament közös döntése és/vagy a népszavazás intézményének alkalmazása alapján.

A polgári alkotmányozás további sajátossága a szerves fejlődés biztosítása, az alkotmány elfogadása után kialakult alkotmányos tételek befogadására és a megfontolt-kiérlelt alkotmánymódosítás – a történeti adottságokra tekintettel. (Ez nyilvánul meg a történeti alkotmányokban.) Így a magyar alkotmányosság előzménye a magyar történeti alkotmány, amely évszázadokon keresztül a közjogi kultúra magas színvonalában, tökéletesedésében testesült meg. S ennek egyedi sajátossága a Szentkorona közjogi intézményesítése, a magyar államiságot kifejező, alkotmányos tartalmat rögzítő és közjogi folyamatosságot biztosító jellege.

Nem hagyható figyelmen kívül az, hogy a német és a szovjet megszállás következtében a közjogi folyamatosság megszakadt, ennek helyreállítása érhető el, valósítható meg a korában elfogadott alkotmányban rögzített tételek (elsősorban az 1848-as és a kiegyezés utáni sarkalatos törvényekhez) való kapcsolódással (a Szentkorona tanra tekintettel).

A polgári alkotmányozás további követelménye a népszuverenitás érvényesítése végett a széles részvétel az alkotmány előkészítésében és elfogadásában. Emiatt a magyar alkotmányozás szempontjából nem hagyható figyelmen kívül a kétkamarás parlamentre vonatkozó javaslat és népszavazás.

A magyar alkotmányos fejlődés biztosítása végett szükséges lenne a formális népszavazás mellőzése, mivel komolytalan átfogó (mondjuk kétszáz paragrafust tartalmazó) alkotmánytervezetről szavazni. Ehelyett az kívánatos, hogy az alapvető eldöntendő kérdésekről szavazzon a választó. Így nem pártok alkudozása képezné az alkotmány elfogadását, hanem a nép állásfoglalása alapján lehetne beiktatni az új alkotmányba a történeti előzményekhez kapcsolódó tételeket.

Ennek érdekében az új alkotmány konkrét tételeinek eldöntését illetően - a közéleti vitákra tekintettel - a következő kérdésekben javasolható állásfoglalás igen vagy nem megjelölésével:

  • 1. Elfogadhatónak tartja-e, hogy csupán a parlamenti pártok fogalmazzák meg és készítik elő az új alkotmányt?
  • 2. Szükségesnek tartja-e az országgyűlés - nemzetközi összehasonlításban is magas - létszámának csökkentését?
  • 3. Indokoltnak tartja-e a kétkamarás (képviselőházból és szenátusból álló) rendszert, s a második kamarában az önkormányzatok, civil társadalmi szervek (szakszervezetek, kamarák, nemzeti-etnikai kisebbségek, hitéleti szervek és más autonómiák) képviseletét?
  • 4. Szükségesnek tartja-e a jelenlegi választási rendszer módosítását?
  • 5. Kívánja-e a köztársasági elnök közvetlen választását?
  • 6. Egyetért-e a külföldön élő magyar állampolgárok választójogának honi biztosításával?
  • 7. Szükségesnek tartja-e az alkotmányban a szociális jogállam és a szociális piacgazdaság tételének rögzítését?
  • 8. Szükségesnek tartja-e a köztulajdon kizárólagos tárgyainak és a privatizáció elveinek rögzítését az alkotmányban?
  • 9. Követelménynek tartja-e a pénzkibocsátás, a pénzügyi politika és a hitel-fölvétel elveinek alkotmányba foglalását?
  • 10. Igényli-e a szociális és kulturális jogok biztosításának leszögezését az alkotmányban?
  • 11. Kívánja-e, hogy az új alkotmány a szakszervezeteket és más társadalmi szervezeteket magába foglaló érdekegyeztető fórumot létesítsen?
  • 12: Szükségesnek tartja-e az adó-alkotmányt, vagyis azt, hogy az alkotmány határozza meg az adózás alapvető elveit és a közteherviselés fő szabályait?
  • 13. Szükségesnek tartja-e a közéleti tisztaság biztosítása érdekében a képviselők összeférhetetlenségének szabályozását az alkotmányban?
  • 14. Az alkotmány határozza-e meg a kormányzati szervek feladatait a közbiztonság, az egészség-, a környezet- és a fogyasztóvédelem terén?
  • 15. Indokoltnak tartja-e az ügyészség kormány alá rendelését?
  • 16. Helyesli-e katonai szolgálati kötelezettség fenntartását?
  • 17. Igényli-e az önkormányzatok és a közvetlen demokrácia (népszavazás, népi kezdeményezés, népi vétó, a petíciós jog) intézményeinek szabályozását az alkotmányban?
  • 18. Rögzítendőnek tartja-e, hogy az új alkotmány alapján az alapvető nemzetközi és országos, sorsdöntő jelentőségű ügyekről kötelező népszavazás legyen (pl.: az alkotmány módosításáról és az állami-nemzeti-nép-szuverenitást érintő egyéb kérdésekről)? Az új alkotmány határozza-e meg, milyen ügyek eldöntése esetén szükséges ügydöntő (obligatórikus) népszavazást elrendelni?

Így lenne biztosítható a szovjet hagyományokat követő pártalkotmányozás mellőzése és népszuverenitás megvalósulása az alkotmányozásban.

Samu Mihály egyetemi tanár, az Összefogás a Fennmaradásért Értékőrző Egyesület szakági szóvivője


Két emberkoncepció és két gazdasági stratégia

A pénzügyi rendszer kérdése a XX. század végén csak látszólag gazdasági probléma. Valójában két emberkoncepció és két ennek megfelelő társadalmi modell és világgazdasági stratégia versengéséről van szó. A keresztény társadalom- és gazdaságmodell központjában az ember áll, akit Isten a saját képmására teremtett, és akit Isten (vagy ha úgy tetszik: a természeti fejlődés) alkotó értelemmel áldott meg. Ha a gazdasági életet úgy kívánjuk megszervezni, hogy az valamennyi ember optimális kibontakozását és harmonikus életét szolgálja, akkor a következő öt alapelvet kell szem előtt tartanunk:

- A gazdaság van az emberért és nem fordítva.

- A gazdasági életben is erkölcsi elveknek és etikai normáknak kell érvényesülniük.

- A gazdasági döntéseket aszerint kell értékelni, hogy gazdagítják-e vagy pedig veszélyeztetik az emberi életet, az emberi méltóságot és az emberi jogokat.

- Alapvető jelentőségű a primér közösségek életének – a családnak, az egyháznak és a nemzetnek – a támogatása.

- Bármely gazdaság erkölcsi mércéje az, hogyan boldogulnak benne a gyengébb helyzetűek, a gyerekek, az öregek, a betegek és a szegények.

Ha ezeket az elveket követve akarunk igazságos társadalmat és gazdasági életet kialakítani, akkor hosszútávú, hatalmas beruházásokat kell végezni. Ki kell építeni világszinten a mezőgazdaságnak és az iparnak mind a kemény, mind a puha infrastruktúráját, öntözőművekkel, utakkal, gépesítéssel, modern közlekedési és információs rendszerrel. Erőművek építésével meg kell oldani a tartós és olcsó energiaellátást. Fejleszteni és mindenki számára hozzáférhetővé kell tenni az iskolarendszert, az egészségügyi ellátást, igazságos cserearányokat kell bevezetni a nemzetközi kereskedelemben. Mindez nagy összegű tőke és más erőforrások hosszú évekre szóló lekötését igényli a termelőgazdaságba. Egy ilyen gazdasági koncepció az értékelőállító reálgazdaságot helyezné a gazdasági élet központjába, és a pénzpiac szerepét másodlagossá tenné, sőt sok esetben mint feleslegeset, kiiktatná. A pénzpiaci spekulációra nem jutna elég pénz, mert a szabad pénztőkét az értékelőállító gazdasági tevékenység használná fel. Ez a rendszer biztosíthatná a kiegyensúlyozott életet sokkal több ember számára, mint amennyi jelenleg földünkön él. Ez a rendszer tehát mindenki számára jobb lehetne, mint a jelenlegi – kivéve a nemzetközi pénzoligarchiát, amely a pénz szerepének másodlagossá válásával maga is másodlagossá válna az alkotó emberekkel és az értéktermelő gazdasági tevékenységet folytató közösségekkel szemben. A pénzpiac hegemóniájával együtt pedig politikai és gazdasági hatalma is lemorzsolódna és fokozatosan megszűnne. Nyilvánvaló, hogy a világgazdasági fejlődés stratégiáját már hosszabb ideje meghatározó, és a legfontosabb kérdések eldöntéséhez a kezdeményező impulzusokat megadó, a globális folyamatokat ily módon közvetve a háttérből befolyásoló-irányító pénzoligarchia ezt a keresztény és humánus koncepciót nem támogathatja saját uralmának és privilegizált helyzetének a veszélyeztetése nélkül.

A jelenlegi szélsőséges szabadkereskedelem és az önálló életet élő spekulációs tőke azonban annyira kiegyensúlyozatlan állapotot hoztak létre, hogy reálisan számolni kell a rendszer esetleges összeomlásával. Ezért a stratégiai döntéseket hozó körök mindent megtesznek annak érdekében, hogy egy totális világállam létrehozásával mentsék meg ezt a rendszert és tartsák kézben a könnyen veszélyessé vállható folyamatokat. A megvalósítandó új uralmi formának már több neve is volt: Globális Unió, Világföderáció vagy csak egyszerűen Új Világrend. A Pénzkartell és Hálózatának olyan kulcsemberei, mint László Ervin, a Római Klub egyik tekintélyes programirányítója, újabban már nem is világkormányzatról, hanem csupán ,,világszintű rendező elvről” tesznek említést. Ez a rendező elv egyrészt a monopolhelyzetbe került magánpénzrendszer, és e rendszer irányítóinak a tulajdonában lévő multinacionális korporációk vezető szerepének biztosítása a világgazdaságban, másrészt – regionális közigazgatási és gazdasági autonómiákkal kiegészített – transznacionális államalakulatok létrehozása a nemzetállamok funkcióinak a kulturális szerepkörre korlátozásával.

Ha közelebbről szemügyre vesszük a Novus Ordo Seclorumot – ez az új világrend latin elnevezése –, nyomban látjuk, hogy az új világrend elképzelése nem teljesen új találmány. Valójában a Római Birodalom modelljét és állameszméjét utánozza. A pogány Róma történelmének oligarchikus szakaszában kibontakozó Apollo-kultusz később minden oligarchikus rendszert befolyásolt. Az autokráciák – köztük az egyre oligarchikusabbá váló mai neoliberális világrend is – érthetőbbé válnak, ha a mezopotámiai és a görög panteizmus tanításait összevetjük szélsőségesen liberális korunk domináns eszmerendszerével. Aki elvégzi ezt az összehasonlítást, annak látnia kell, hogy az ókor panteizmusa gnoszticizmusként van jelen a vallási és szellemi szférában, elsősorban az irányító szerephez jutott mintegy 6-8 milliónyi szabadkőműves eszmevilágában, szélsőséges liberalizmusként és kommunizmusként (szocializmusként) van jelen a társadalomfilozófiában, pozitivizmusként a jogban és birodalomépítő imperializmusként a világhegemóniára szert tett nemzetközi pénzkartell, valamint a szolgálatában álló politikai elit államelméletében és kormányzási gyakorlatában. A gazdasági életben az ókori pogányság a parazita elsajátítás modern formájában, az uzsorás-kamatszedő pénzrendszer globalizálódásában született újjá.

A világra erőltetett korlátlan szabadkereskedelem – a történelem tanúsága szerint – még sehol nem teremtett jólétet, mert a kereskedés és spekuláció korlátlan szabadsága valójában nem segíti elő a társadalom minden egyes tagjára eső energia- és termékmennyiség növelését. Ezért a kamatszedésre, uzsorás elsajátításra épülő rendszer nem képes bővülő javakkal ellátni a növekvő lakosságot. Emiatt előbb vagy utóbb, de szinte mindig a népesség korlátozására kényszerül. A római birodalom bukásához is jelentősen hozzájárultak Diokletianus császárnak a lakosság növekedését korlátozó rendelkezései. Az Egyesült Államokban pedig Kennedy elnök halálát követően vezettek be olyan intézkedéseket, amelyek szisztematikusan korlátozták az értékteremtő reálgazdaság növekedését, technológiai fejlődését. Gondoljunk az olcsó és tiszta atomenergiát lejárató manipulált ökomozgalomra, a technikaellenes, családellenes, a fizikai értéket termelő ipari társadalmat elavultnak minősítő, az új, informatikára épülő világrendet pedig misztifikáló propagandára és politikai döntésekre.

Miközben a pénzoligarchia bevezette a reálgazdaságot gúzsbakötő, azt leépítő monetáris-restrikciós kurzusát, egyidejűleg elöntötte a nyugati társadalmakat a dyonizoszi ,,New Age” ellenkultúrája, egy neomalthusianus és irracionális rock-drug-sex szubkultúra, amely tudatosan rombolja nemcsak a családot, a vallást és a nemzetet, de minden valódi együvétartozást kifejező közösséget is. Ez az újpogány ellenkultúra a tömegtájékoztatásban alkalmazott agy-és karaktermosási technikáival felbomlasztja az egyes emberben az ösztönök és az önzés felett uralkodni képes magasabbrendű etikai, morális, szociális lelkistruktúrákat. Ugyanezt teszi társadalmi szinten az egymás iránti felelősség, a szolidaritás, a gazdasági életben pedig a szociális piacgazdaság kiépült és a társadalmi igazságosságot hatékonyan érvényesítő struktúráival. A világ regulátorai ennek a destruktív szubkultúrának a tömegesen bevetett eszközeivel mélyen a saját szintje és lehetőségei alá szorítják a személyiséget, felbomlasztva az egyént védelmező közösségeket, dezintegrálják a társadalmat. Az ily módon atomizálódott társadalom már nem tud védekezni, regenerálódni, bomlásra, szellemi-fizikai leépülésre kényszerül. Ez maga után vonja a népesség óhajtott csökkenését is, ami elengedhetetlen feltétele a pénzközpontú világgazdasági rend fennmaradásának.

Mindezt ma már a magyar társadalom is megtapasztalhatta a saját bőrén, hiszen a hatalmat 1989-ben átvevő magánmonopolista pénzelit ezt a manipulatív társadalomirányítási technikát importálta Magyarországra politikai szabadság, társadalmi esélyegyenlőség, emberi jogok, jogállam, demokrácia és piacgazdaság címén. A felsoroltaknak azonban csak a látszata, formális, tartalmatlan, ,,alibi” változata van jelen a magyar valóságban. A formális demokrácia és a jogállam természetesen jobb a nyílt diktatúránál. A magyar társadalom többségének azonban igen nagy árat kellett fizetnie a demokratikus játékszabályok és formális jogok e rendszeréért. Tudomásul kellett vennie – az összes következményével együtt – azt a tényt, hogy a politikai élet látható terének a kulisszademokráciája mögött a pénzhatalom kemény és kíméletlen diktatúrája rejtőzködik. Ma nem a demokratikus játékszabályok által korlátozott közhatalom, az állam veszélyezteti szabadságjogok érdemi, tartalmi érvényesülését, hanem a pénzelit szervezett magánhatalma. Ez a rejtőzködő magánhatalom pl. adminisztratív tiltás helyett financiális eszközökkel akadályozza meg a szólásszabadság jogának tényleges érvényesülését. Akinek nincs pénze, nem juthat a tömegtájékoztatási eszközökhöz. Mivel az emberek fejében sajnos zömében csak az van, amivel az elektronikus és írott médiumok naponta bombázzák őket, így a pénzvagyonos elit gondolatdiktatúrája, a polgárok szabad gondolkodásának elfojtása, a demokratikus látszatok közepette is hatékonyan érvényesülhet.

A világot ellenőrző pénzkartell és magyarországi kirendeltsége számára a pénzvagyon véget nem érő növelése a fő cél, és az embert elsősorban profittermelő eszköznek tekinti. Éppen ezért tartózkodik attól, hogy a reálgazdaságba fektesse be a rendelkezésére álló óriási összegeket. A nemzetközi pénzügyi közösségnek nem éri meg, hogy pénzvagyonát hosszú időre az emberi szükségleteket szolgáló infrastruktúra fejlesztésére kösse le. Ehelyett a pénz rövidtávú megforgatására törekszik – minél nagyobb nyereség minél rövidebb időn belüli elérése érdekében. Egy ilyen gazdasági stratégia megköveteli a lakosság létszámának jelentős csökkentését. A ,,túlnépesedés” oka, hogy viszonylag kevés az a munkavállaló és vállalkozó, aki tartósan elő tudja állítani tevékenységével az egyre növekvő kamatjáradékot a pénzkartellnek, a magas adókat az államnak, a növekvő termelési költséget magának, valamint a tisztességes nyereséget családjának – az infláció miatt egyre dráguló – eltartásához. Aki erre egyidejűleg nem képes, az a pénzuralmi rendszer számára felesleges.

Ha viszont az ember képességeinek optimális kibontakoztatása, és harmonikus életének biztosítása a fő cél, akkor elengedhetetlen a reálgazdaság hosszútávú fejlesztése, és a gazdasági erőforrásoknak az ember szolgálatába állítása. Az ilyen produktív gazdaságfejlesztés megköveteli a szakítást a monetáris egyensúly minden áron történő erőltetésével, mert a pénzkibocsátásnak is elsősorban a reálgazdaság növekedését, az alkotó értelem isteni (természeti) szikrájával megáldott ember értékteremtő potenciáljának maximális kibontakozását kell szolgálnia. Egy ilyen emberközpontú gazdasági rend az élet kiteljesedését, az egyén testi, lelki, szellemi gyarapodását szolgálja. Ehhez hozzátartozik az isteni parancs (természeti törvény) teljesítése is, hogy gyarapodjatok, sokasodjatok, népesítsétek be a földet. Egy emberközpontú világgazdasági rendnek nincs szüksége a lakosság mesterséges csökkentésére, mert kamatjáradék, magas adók és inflációs drágulás nélkül gyakorlatilag minden ember munkája gazdaságos lehet. A pénzuralmi rend kitaszított munkanélkülijének a természetes gazdasági rendben ismét fontossá válik az élete nemcsak önmaga, de többi embertársa számára is.

A nemzetközi pénzhatalom háttér-hierarchiáit kiszolgáló olyan gondolati műhelyek, mint pl. a Római Klub vagy az oxfordi Tavistock Institute hálózatába tartozó ,,think-tank”-ek jól megfizetett társadalomtudós szakértői azonban folyamatosan készítik a különböző tanulmányokat Földünk végességéről, a növekedés határairól, és a lakosság csökkentésének a szükségességéről. A tanulmányok szerzőinek pénzközpontú értékrendszerében a reálgazdaság van a pénzgazdaságért, és csak azokra az emberekre van szükség, akiken pénzt lehet keresni. Aki erre nem alkalmas, attól minél előbb meg kell szabadulni, mert csak a költségeket növeli. Először csak a munkahelyekről, később pedig bolygónkról is el kell távolítani azokat, akik nem termelnek kamatjáradékot a pénzkartellnek. Ezért nem lehet soha emberközpontú – valóban humánus – az uzsorás kamatszedő pénzrendszer. A megfizetett szakértőknek ezért kell minduntalan feleleveníteniük Thomas R. Malthus téves nézeteit, és a túlnépesedés veszélyével rémisztgetniük az emberiséget.

Magyarország, amely egyelőre még nem tagja az Európai Uniónak, a rendszerváltás óta szélsőségesen pénzközpontú gazdasági stratégiát követ. Ma is átéljük napról-napra ennek a tragikus következményeit. Fordulatot jelentő változást – sajnos – a jelenleg kormányzó koalíció sem tudott elérni. Az emberközpontú, gazdasági növekedést serkentő és munkahelyeket teremtő gazdaságpolitikára valójában csak akkor lehetne áttérni, ha az országgyűlés és a kormány ellenőrizné ismét a Magyar Nemzeti Bankot és az ország monetáris politikáját. A reálgazdaság vonzóvá tételére a jelenleginél lényegesen nagyobb mértékben kellene csökkenteni a kamatokat és az e kamat miatt magas inflációt. Az állam által kibocsátott jegybanki – kamatmentes pénzzel – kellene finanszírozni az infrastrukturális beruházásokat, a kutatatási-fejlesztési és az innovációs programokat. A meghatározott gazdasági programhoz kötött, produktív célú állami pénzteremtés és hitelezés ugyanis – minden ellenkező állítással szemben – nem okoz inflációt! Ezt a döntőfontosságú pénzügyi intézkedést láthatóan nem meri meghozni az egyébként jószándékú kormány. Már voltak próbálkozásai ebben az irányban, de a nemzetközi pénzkartell a jelek szerint ismét erősebbeknek bizonyult. Magyarországi képviselete nem engedte meg, hogy a kormány – a Wilhelm Lautenbach által 1930-ban kidolgozott és történelmileg bevált – nem konvencionális hitelezési módszerekhez nyúlhasson az infrastruktúra-fejlesztő produktív beruházások (pl. a gátak megépítése, útépítési program, kutatás-fejlesztés és innováció, a mezőgazdaság infrastruktúra fejlesztő programjainak a finanszírozása, stb.) állami támogatása érdekében. A koalíció csak akkor léphetne ebben az irányban, ha előzőleg megváltoztatná az 51 %-s nemzeti banki törvényt. Úgy látszik azonban, hogy a ,,véleményhatalomnak” a kormányban ülő megbízottai eltanácsolták a miniszterelnököt ettől a lépéstől.

Csak az MNB-törvény módosításával lehetne úgy szabályozni a valutamozgást, hogy meg lehessen akadályozni a spekulációs tőkének a pánikszerű kimenekülését az országból az alacsony kamatok miatt. Az idő előtt bevezetett valutakonvertibilitást fel kellene függeszteni, amíg a magyar ipar termelékenysége és a magyar áruk minősége nem lesz azonos a szilárd valutájú országokéval. Valóságos valuta-konvertibilitás úgyis csak akkor van, ha azonos a termelékenység a különböző valutájú országok között. A statisztikai adatok tanúsága szerint az úgynevezett vámterületi, tehát ténylegesen magyar vállalatok többségénél ez a termelékenységi szint ma még nincs meg. Ezért a Nemzeti Banknak – monetáris megszorításokkal kikényszerített – pénzszűkét kellett és kell előidéznie a mesterséges konvertibilitás fenntarthatóságára. Azaz csökkentenie kell a vásárlóerőt, a termékkeresletet. A jelenleginél lényegesen alacsonyabb kamatláb, valamint a forint csúszóleértékelésének a végleges beszüntetése lehetővé tenné az inflációnak az Európai Unió szintjére való csökkentését. Az állam által kibocsátott kamatmentes pénz – többek között – azért nem okozna inflációt, mivel a reálgazdaság finanszírozásával új munkahelyek tízezrei keletkeznének, s a többletáru és -szolgáltatás lekötné a megnövekedett fizetőképes keresletet. Az inflációs hatások pedig lehűthetők lennének bizonyos fokú árszabályozással is. Az árak emelkedését meg lehetne fogni az alapanyagoknál, továbbá – átmenetileg – irányadó általános haszonkulcs is bevezethető.

A Magyar Nemzeti Bank szinte abszolútnak tekinthető függetlensége miatt ma már állam az államban a központi bank, és a most felvázolt pénzpolitikának pontosan az ellenkezőjét valósítja meg. A legfontosabb közügyet jelentő monetáris hatalmat a társadalom minden beleszólási lehetősége nélkül gyakorolhatja, mivel tevékenységét az érdemi kérdések vonatkozásában, saját hatáskörben húsz évre letitkosította. A közpénzekkel való gazdálkodás eltitkolása a társadalom nyilvánossága elől visszaélés a hatalommal. Véleményünk szerint a banktitoknak ez a kitágítása az alkotmány vonatkozó rendelkezéseivel is ellentétes. Az MNB-nek ezzel a gyakorlatával a nemzetközi pénzoligarchia teljesen elégedett, csak a magyar nép került ezeréves történelmének egyik mélypontjára, mert az ide importált pénzrendszer miatt minden évben három-három és fél hónapot kénytelen ingyen dolgozni az arctalan pénzviszonyok mögött meghúzódó fináncoligarchia számára. A központi bank által működtetett pénzrendszer ugyanis kamatfizetés, adósságszolgálat, adózatlan nyereség és mesterségesen alacsonyan tartott munkabérek formájában elvonja tőle minden évben az általa megtermelt érték mintegy egyharmadát, és azt folyamatosan átszivattyúzza a nemzetközi pénzkartellhez és magyarországi képviseletéhez. Mindehhez a koalíció is asszisztál fiskális – költségvetési és adó – politikájával.

Ma ismét az arany középutat kellene megtalálnunk mind nemzeti, mind nemzetközi viszonylatban, mellőzve minden szélsőséget és ,,végső megoldást”. A jelenlegi világgazdasági helyzetben az arany középút megköveteli az ésszerű gazdasági növekedést és a jelenleginél lényegesen nagyobb, optimális mértékű foglalkoztatottságot, a pénzkibocsátás és kamatszabályozás kormányellenőrzés alá vételét, valamint kamatmentes pénz bevitelét a gazdasági életbe. Szükséges a köztartozások, az államadósság kamatainak nagyarányú csökkentése, valamint a spekulációs pénztranzakciók megadóztatása, továbbá, hogy a bankban tartott passzív pénz kamata lényegesen kisebb legyen, mint a reálgazdaságban értéket-előállító aktív pénz hozama. Mindez lehetővé tenné nemcsak az államadósság csökkentését, a szociális intézményrendszer megtartását és továbbfejlesztését, de elejét venné az adóssághegy alatt nyögő nemzetközi pénzügyi rendszer összeomlásának is. Ennek a katasztrófának is elsősorban az adófizető polgárok viselnék a terheit. A vázolt emberközpontú stratégia megvalósításához nem elég a józan ész és a politikai akarat, hanem vissza kellene mielőbb térni a keresztény és a többi világvallás által is vallott erkölcsi elvek – minden embert egyszeri és megismételhetetlen értéknek tekintő – szilárd talajára.

Azokat pedig, akik nem képesek egy jottányit sem engedni vagyonukból, a kamatjáradékból és privilegizált helyzetükből azért, hogy egy igazságosabb gazdasági és társadalmi rend jöhessen létre, nem árt emlékeztetni arra, hogy nemcsak a keresztény hagyomány, de a zsidóvallás, az iszlám és a buddhizmus tanításai szerint is a munka terméke annak létrehozóját illeti. A kamatszedést nemcsak Jézus ellenezte, de Mózes és Mohamed is elítélte és szigorúan megtiltotta követőinek. A tulajdon sohasem abszolút, mert kizárólag Isten, a Teremtő, (a világegyetem ,,Nagy Építőmestere”), vagy ha úgy tetszik: az emberiség egésze birtokolja a világot. Minden vagyon és tulajdon igazi mértéke pedig az, hogy miként szolgálja a közjót, azaz valamennyi ember közös szükségleteit, érdekeit és értékeit.

Más nemzetekhez tartozó embertársaink megbecsüléséhez és az egész emberiséget felölelő szolidaritáshoz pedig csak saját nemzetünk és kultúránk szeretetén keresztül juthatunk el. Aki saját népét, nemzeti közösségét nem tiszteli és becsüli, az más népekhez tartozó embertársait sem képes tisztelni és megbecsülni. Az emberközpontú társadalom ezért megköveteli a nemzeti minimum, a közösség iránti felelősséggel párosuló egyéni szabadság kettős követelményének együttes érvényesítését. A jelenlegi koalíció is lényegében ezt tűzte ki programjában.

A nemzeti elkötelezettségű szabadelvűség azonban csak akkor jelent járható középutat a harmadik évezred előtt, ha kész vállalni olyan kiegyensúlyozó, ,,egyenlőtlen” normák alkalmazását, amelyek alkalmasak a mai magyar társadalmat jellemző szélsőséges megosztottságnak a csökkentésére, a szabadságjogokban és a gazdasági esélyegyenlőségben való érdemi részesedés helyreállítására, majd pedig folyamatos megújítására a többséget alkotó hátrányos helyzetű polgárok jövő nemzedékei számára. Ma nem a nemzeti, konzervatív, kereszténydemokrata, illetve a liberális és szocialista irányzatok között húzódik a tényleges választóvonal. A jobb- és baloldal emlegetése már csak a tisztánlátást akadályozó manipuláció, a félrevezetés és mellébeszélés eszköze, tudatos ködösítés. Ma a rendszerváltás ürügyén Magyarországra importált uzsorás pénzrendszerhez való viszony a vízválasztó. Ennek a pénzrendszernek – a magyar társadalom szegénysége legfőbb okozójának – az elfogadása vagy megtagadása jelenti a valódi alternatívák közötti választást. Aki kitart a jelenlegi pénzrendszer mellett, és lemond az MNB-nek a demokratikus kormány irányítása alá való visszahelyezéséről, a kamatmentes finanszírozás bevezetéséről, az – függetlenül szubjektív szándékaitól – a pénzközpontú, s ezért a nemzeti érdekeinkkel ellentétes stratégiát folytatja némi retorikai különbséggel.

A döntő különbség ugyanis ma a magyar lakosság túlnyomó többségének a szükségleteit, érdekeit és értékeit képviselő emberközpontú stratégia, és a pénzvagyon monopóliumával rendelkező pénzkartell pénzközpontú stratégiája között van. Az emberközpontú társadalom szükségszerűen csak egy részvételi demokrácián alapuló, közösségi társadalom lehet. A pénzközpontú társadalom viszont elkerülhetetlenül szélsőségesen individuálissá, végletesen megosztottá, oligarchikussá torzul, mert benne a demokratikus formák ellenére is elsősorban a pénzvagyont birtokló szűk elit partikuláris és önző érdekei érvényesülnek. A pénzkartell és integrált hatalmi elitje a választópolgárok közvetlen részvételének a gondos megakadályozásával érvényesíti érdekeit a politikai döntések meghozatalánál. Kizárólagossá teszi a pártgépezeteken nyugvó – könnyen kézbentartható – közvetett módszerek alkalmazását. A szervezett magánhatalom azért kedveli a képviseleti demokráciát, a parlamentarizmust és a pártok közvetítését, mivel ez a rendszer viszonylag könnyen és feltűnés nélkül manipulálható céljai érdekében. Az elektronika elterjedésével, az internethálóra való tömeges rákapcsolódással azonban ismét megnyílik a politikai kérdések közvetlen eldöntésére a lehetőség. A képviselők helyett fokozatosan maguk a választópolgárok fogadhatnák el – egy komputergomb megnyomásával – a legfontosabb törvényeket, illetve dönthetnének érdemben a sorsukat érintő fontos politikai kérdésekben. A szakkérdések és a technikai jellegű szabályok eldöntése maradhatna továbbra is a szakértelemmel rendelkező választott képviselők és független szakértők hatáskörében, illetve feladatuk elsősorban a népszuverenitást hordozó választópolgárok felvilágosítása és szakmai kérdésekben való eligazítása lenne. Az elektronikus-demokrácia, vagyis az internet eszközeit használó modern, közvetlen demokrácia így életre keltheti a lincolni hatalomgyakorlás – ,,a nép kormánya, a nép által, a népért” – valóban demokratikus, de mára már elfeledett és megtagadott kormányzati elveit és módszereit.

Ma a döntő kérdés az, hogy a társadalom egésze, a közhatalom, vagy pedig egy lényegében ellenőrizhetetlen szűk elit, a szervezett magánhatalom kezében maradjon-e a pénzteremtés és kamatszabályozás szupermonopóliuma, amely jelenleg a legnagyobb hatalom Magyarországon, s amely nélkül nem lehet hatékonyan kormányozni. Minden nemzetstratégiai kérdés sorsa attól függ, hogy ki rendelkezik az ország pénzügyi rendszerével. Azt kell eldönteni, hogy a népszuverenitást képviselő, demokratikusan választott parlament és kormány, vagy pedig egy politikai felelősséggel nem tartozó pénzügyi technokrata csoport és a mögötte álló nemzetközi pénzügyi közösség irányítsa-e a Nemzeti Bankot, s vele együtt a magyar pénzrendszert, vagy sem. Csak a Nemzeti Bank szoros kormányellenőrzés alá vételével – ,,visszaállamosításával” – lehet alkalmazni Magyarországon is a kamatmentes finanszírozás sikeres nemzetközi példáinak a bevált tapasztalatait és megakadályozni, hogy a pénzvagyon tulajdonosai – akárcsak időlegesen is – kivonhassák pénzüket a gazdasági életből.

Magyarországon elsősorban a kamatmentes finanszírozástól és a pénzáramlás zavartalan biztosításától függ a tartós gazdasági növekedés beindítása, a munkahelyek teremtése, a munkanélküliség nagyarányú csökkentése. Csak a kamatmentes finanszírozás teszi lehetővé az infláció leküzdését és a kamat mértékének a reálgazdaság növekedési szintje alá szorítását. Az eladósodás vég nélküli spirálját is csak így lehet megszakítani és áttérni a társadalmi össztermék igazságosabb elosztására, hogy végre ne csökkenjen az értéket előállító vállalkozók és munkavállalók jövedelme – a pénzvagyonuk után aránytalanul nagy kamatjövedelmet húzó pénztulajdonosok javára.

A magyar nemzet felemelkedését leginkább akadályozó adósságcsapdából is csak a kamatmentes finanszírozásra való áttéréssel lehet belátható időn belül kikerülni. Azok a politikai erők, amelyek ezt a most legfontosabbnak tekinthető kérdést megkerülik, vagy radikális változtatás helyett beérik e súlyos problémának csupán tüneti kezelésével, legőszintébb szándékaik ellenére sem képviselhetnek igazi nemzeti programot, bármennyire is törekednek erre. A jelenlegi pártkoalíció is kormányra kerülve - némi kozmetikai változtatással – de ugyanazt a monetáris-restrikciós politikát folytatja kényszerűségből, amely már két évtized óta tart Magyarországon az ismert káros következményekkel. Ma csak az lehet valóban demokratikus, szabadelvű és egyben a legfontosabb nemzeti érdekeinket is képviselő program, amely vállalja a jelenlegi pénzrendszer gyökeres megreformálását, és a pénzvagyon felett rendelkezők egyre erősödő, szervezett magánhatalmának a korlátozását.


Elképesztő, hogy hány volt ügynök néz le ránk a tévéképernyőről

Ideje, hogy leleplezzük a régi rezsim és a rendszerváltás háttértitkait

Horváth József nyugdíjas tábornok, a száműzött Rákosi ellenőrzője, a Nagy Imre-temetés ,,rendezője”, a Soros Alapítvány titkainak tudója exkluzív interjút adott lapunknak

Az egykor félelmetesnek tartott belbiztonsági főnök, a hírhedt III/III-asok irányítója, Horváth József tábornok nemrégiben újra kórházba vonult, hogy – ki tudja, hányadszor – ismét megoperálják. Aggódtunk az utóbbi években szerelmes verseket író, költővé szelídült titkosszolgálati exfőnökért, ezért meghívtuk szerkesztőségünkbe, abban bízva, hogy nem az utolsó interjú lesz, amit vele készítünk. Így lett ő a rendszerváltást megelőző korszak titkait és dokumentumait feltáró sorozatunk (immár a harmadik összeállításunk) főszereplője. Olyan tanú, akinek meg kell már végre szólalnia, hogy a ,,másik oldal” nézőpontjából is megvilágítsa a dolgokat, az akkori eseményeket.

A riport során számos meglepetés ért bennünket. Alanyunkról kiderült ugyanis, hogy ő volt a száműzött Rákosi Mátyás ,,ellenőrző” tisztje, a bukott magyar sztálinista vezetők leveleinek és küldeményeinek átvizsgálója. Érdekes dolgokat mesélt: moszkvai ,,kiképzésének” körülményeiről, és arról a titokról is, amely hatalmasat lendített a senkinek számító Gorbacsov karrierjén. Akarva-akaratlanul egy érdekes életpálya tárult elénk. Karrierje nemcsak a Duna-gate-tel tört ketté, egyszer már korábban is, amikor nem akart belépni a vadászgató káderbrancsba.

Örömmel osztjuk meg eredeti értesüléseinket Olvasóinkkal. Az pedig hab a tortán, hogy az extábornok a rendelkezésünkre bocsátotta az utolsó III/III-as parancsnoki értekezlet hangfelvételét is, azt a beszédet, amelyet ő tartott saját tisztjeinek a feloszlatásuk előtti végső órákban. Akkor naivul azt hitte, lehet még neki és csapatának jövője. Aztán első számú közellenség lett, s hiába volt legalább ezer barátja, mintegy leprásként mindenki hátat fordított neki.

Összeállításunkat az exkluzív interjúval kezdjük, amelyet Tőke Péter főszerkesztő és Bodzabán István főszerkesztőhelyettes készített. (A 2000/1-es számunkban közölt Horváth- interjú exkluzív folytatása)

Rákosi és Gerő figyelése, ellenőrzése

Leleplező: A 60-évek elején, mint kezdő operatív tiszt ön nagyon érdekes és megtisztelő megbízást kapott.

– Igen, a hatalomból félreállított és elhíresült volt kommunista vezetőket Rákosi Mátyást, Gerő Ernőt és társaikat kellett ellenőriznem.

Leleplező: Mi volt ennek az előzménye, miért volt erre szükség? Attól tartottak, hogy összeesküdnek és újra átveszik a hatalmat?

– Nem. Elsősorban arról volt szó, hogy akkoriban, az '56-os események után az MSZMP kereste önmaga helyét, ki szerette volna szélesíteni a politikai bázisát, ugyanakkor el akart határolódni azoktól a törvénysértésektől, amelyek a Rákosi időszakot jellemezték. El akart határolódni a lejáratódott politikusoktól és állambiztonsági vezetőktől is. A szándékot elhatározás követte, Biszku Bélát bízták meg egy bizottság felállításával és vezetésével. Ez a bizottság kezdte vizsgálni a korábbi törvénysértéseket, a koncepciós pereket.

Leleplező: 56-os gyilkosokra bízni az 50-53-as testvérgyilkosok ügyét? Csináltak legalább valamit?

– Igen, minden dokumentumot, okmányt, titkosított iratot átnéztek és megállapították, kik voltak a felelősök, kik vitték olyan törvénysértések útjára az országot, kik adták a parancsot, kik tervezték meg és hajtották végre? A Biszku bizottság 1962 nyarára készítette el a jelentését.

Leleplező: Mi lett a sorsa? Kádár a fiókjába süllyesztette, vagy tett is valamit?

– Tett, a párt legfelsőbb vezető testülete elé vitte. A Biszku-jelentés alapján a politikai bizottság megnevezte azokat, akik a törvénysértés-sorozatért felelősek, ám a bűnös korszakot leredukálták az '50-'53 közötti időszakra, így az '56 utáni törvénysértésekről természetesen szó sem esett. A politikai bizottság végül úgy döntött, hogy a jelentésben szereplő személyeket operatív ellenőrzés alá kell vonni.

Leleplező: Hány volt kádert és ÁVH-st érintett ez a határozat?

– Nem sokat, csak 52-t, köztük Rákosit, Gerőt, Kovács Istvánt, Farkas Mihályt. Az operatív ellenőrzésre létrehoztak egy csoportot. Ennek a csoportnak lettem én a tagja, majd a vezetője.

Leleplező: Volt ebben a csapatban korábbi ÁVH-s?

– Nem, egy sem. Olyan emberekből alakították, akik nem voltak ,,kollégák”, nem voltak a korábbi szervezet tagjai. A kinevező vezető úgy fogalmazott, hogy mi még politikailag szűzek vagyunk, tehát nem vagyunk elkötelezett államvédelmisek. Ennek megfelelően megbíznak bennünk.

Leleplező: Hogy tudta a munkáját végezni, hiszen néhány főnöke is szerepelt a listán...

– Hát, kicsit kínos volt, hogy én, a kis senkiházi kezdő operatív tisz ellenőrizzem az akkori belső elhárítás vezetőjének az első helyettesét. Miután az én volt főnököm is részt vett a törvénysértésekben, megszerveztem a figyeltetését és ellenőrzését. Néhány hónappal később ki is rúgták. Azt tapasztaltam egyébként, hogy az ’50-53 között kompromittálódott ÁVH-sok közül néhányan megpróbáltak visszaszivárogni a Belügyminisztériumba, s részben a mi csoportunknak is köszönhető, hogy ez nem sikerült nekik.

Leleplező: Meséljen Rákosi Mátyásról, hogyan tudta őt ellenőrizni, hiszen száműzetésben volt, nem tartózkodott Magyarországon.

– Rákosi például a Szovjetunióban Tokmagban talált menedéket. Egy kétszobás, összkomfortos lakásban lakott a feleségével. Voltak olyan operatív eszközeink, amelyek lehetővé tették a ,,figyelemmel kisérését”. Ellenőriztük például a leveleit, csomagjait, de azokat is, akik kiutaztak hozzá. Minden törvényes lehetőséget és megengedett operatív eszközt alkalmaztunk. Tudtuk, hogyan él, mit eszik, mit olvas, kikkel tart kapcsolatot. Tudtuk azt, hogy Rákosi először Hruscsovnak, aztán Brezsnyevnek írt levelet. Hruscsovnak például azt jelezte, hogy a magyarországi események revizionista irányba viszik az országot, hogy a Kádár-féle vezetés a nyugati tábor felé fogja sodorni Magyarországot.

Leleplező: És – amint ismert – felajánlotta a szolgálatait is.

– Igen. Azt írta az SZKP főtitkárának, ha hazaküldik, hajlandó arra, hogy az általa ismert emberekkel, régi harcos kommunistákkal gyorsan megváltoztatja az otthoni helyzetet, és ebben őt a magyar nép követni fogja. Újra a párt élére akart állni és rendet csinálni, ez volt a politikai hitvallása, ilyesmit írt Brezsnyevnek is.

Leleplező: Kádár sokat idegeskedett emiatt ?

– Erről nincs tudomásom, de az tény, hogy az MSZMP kiküldött hozzá egy magas szintű delegációt. Aczél György megpróbálta őt meggyőzni arról, hogy Magyarországon már nincs semmi esélye. Tegyen le a politikai terveiről, a hatalomátvételről. Aczél megígérte neki, ha ezt megteszi, egyszerű állampolgárként hazajöhet Magyarországra, megfelelő közepes nyugdíjat kaphat, lakással és mindennel ellátják, de alá kell írnia egy papírt, hogy nem fog politikai tevékenységet folytatni. Rákosi hosszú időn át ellenállt ennek, egészen – azt hiszem – '70-ig, vagy '71-ig. Végül csak aláírta azt a kötelezettség-vállalást, de akkorra már a konszolidáció is előrehaladt, s az MSZMP-nek a politikai bázisa is szélesedett. Nem sokkal azután, hogy hazaengedték, meghalt.

Leleplező: A többiek még azt sem érdemlik meg, hogy a nevüket leírjuk. Remélem, olyan szigorúan figyelték és ellenőrzés alatt tartották őket, hogy belső elhárítás nélkül még pisszenni sem tudtak.

– Megnyugtathatom, az itthon maradt, bukott politikusok, állambiztonsági főnökök, verőlegények és koncepciós vallomásokat kicsikarók életét megkeserítettük. Sok mindent megtudtunk róluk. Például azt, hogyan gyűjtötték be a letartóztatások alkalmával az aranyat, az ékszereket, a valutát, s mi mindent koboztak el. Volt egy társam, – másfél évig egy szobában dolgoztam vele, addig, amíg el nem zavarták –, ő mesélte, hogy bent volt az ÁVH gazdasági vezetőjénél, akinek úgy meg volt tömve a páncélszekrénye, hogy amikor kinyitotta, aranyórák és -gyűrűk százai zúdultak a padlóra. Annyi volt. Egyébként a letartóztatottak lakásait is azonnal elfoglalták az állambiztonsági vezetők. Azokat, akik így szereztek maguknak luxusotthont, végül kirugdosták a ,,cégtől” és ebül szerzett lakásaikból is.

Moszkvai képzés és feleségkommandó

Leleplező: Ugorjunk vissza a még korábbi időkbe. Hogy került Moszkvába?

– Gyakorlatilag soha nem gondoltam rá. A 39. évemben jártam, jogi diplomám volt, elvégeztem az akkor kötelező és legmagasabb szintnek tartott marxista egyetemet, amin persze csak nevetni tudtam. Akkoriban történt, hogy valamikor, 1969-ben behívott az akkori főcsoportfőnök és a helyettese, s föltette nekem a kérdést: hogyan látom a munkámat, felkészültségemet, nem gondoltam-e arra, hogy továbbképezzem magam. S én, aki a belügybe kerülésem óta egész életemben mindig tanulni voltam kénytelen, mert mindig kisebbségi érzésem volt, nem mondhattam akkor sem mást, mint hogy ,,igen”. Mindig a lenini jelszó volt bennem: ,,Tanulni, tanulni, tanulni!” Főnököm ismételt kérdésére is azt válaszoltam, hogy jó lenne tanulni, hiszen még egy sor olyan hiányossággal rendelkeztem, amit jó lenne bepótolni.

Leleplező: Mit csinált kint?

– Nagyon sokat tanultam. Mindenekelőtt megtanultam, hogy amikor Brezsnyev azt mondta, hogy a Szovjetunió a kommunizmus előszobájába lépett, amikor meghirdették, hogy Moszkva szocialista világváros, mintaváros, akkor ‘72-ben azt mondtam, hogy én a magam részéről nem akarok ebbe a világvárosba és ebbe az előszobába belépni. Egyértelmű volt. Egészen másfajta valóságot tapasztaltam. Moszkvában sorbaálltam kenyérért, a legócskább árukészlettel rendelkeztek az áruházak, egy sor olyan problémával találtam magam szemben, amit budapesti, magyar nézőpontomból elfogadhatatlannak tartottam az akkori helyzetben. A jövőkép szempontjából a Moszkva nemhogy vonzó, hanem kifejezetten taszító volt. Ha bementél a lépcsőházakba, majdnem minden másodikban piszkot, mocskot, ürüléket láthattál. Nem volt vécé, az emberek otthonai elhanyagoltak voltak, egy háromszobás lakásban három társbérlő lakott.

Leleplező: Milyen volt ezekben a közös lakásokban a magánélet, a szerelem?

– Ha különneműeket utaltak egy kislakásba, azok a szegénység miatt előbb csak a közös kosztra tértek át, aztán összefeküdtek. A házasságkötés nem volt kötelező ebben az átmeneti állapotban. Ha a férfi elment Szibériába, a kutya sem bántotta, építette a szocializmust, a szerencsétlen nő meg ottmaradt egy vagy két gyerekkel. Moszkvában a hetvenes években nyolcszázezernél több olyan nőt tartottak számon, akit az élettársa vagy ,,kényszerférje” otthagyott.

Leleplező: Volt legalább valamiféle kommunista zabigyerekprogram, amely lehetővé tette a kicsik felnevelését?

– Öt rubelt kapott minden nő.

Leleplező: Naponta?

– Havonta öt rubelt egy gyerekért.

Leleplező: Mindössze akkori hat dollárnak megfelelő összeget? Ez szinte népellenes bűntett.

– Én sem tudtam ezeket az anomáliákat elfogadni. Óriási csalódást jelentettek nekem az ott töltött évek és nem azt hoztam haza, amiért kiküldtek hanem épp az ellenkezőjét. Ha nincs ez a tapasztalatom, akkor én is ugyanolyan hithű maradok és minden ostobaságot beveszek, mint a többi kommunista vezető. Viszont élményeimnek köszönhetően a hivatali működésem majdnem húsz esztendejében mindent elkövettem annak érdekében, hogy ne kelljen egy olyan ,,kommunista előszobába” bemennünk.

Leleplező: Engedjen meg egy kínos kérdést: miután rendőrként ment ki, a KGB figyelemmel kísérte a lépéseit?

– Nem hallgattak ki, nem beszélgettek velem, ám amint beléptem ,,diákszobámba”, máris csörgött a telefon, egy Marisa nevű hölgy jelentkezett.

Leleplező: Nocsak, és mit akart?

– Azt mondta, hogy az előttem ott lakó elvtárssal rendszeresen találkozott, segített neki nyelvet tanulni, és ő nagyon szívesen megtenné ezt nekem is. Félreérthetetlen célzást tett az ,,egyebekre” is.

Leleplező: Ez aztán a szocialista internacionalizmus, még a külfölről jött káderek szexuális igényeiről is gondoskodtak. Gondolom, elfogadta a felajánlkozást.

– Nem. Nem voltam nyeretlen kétéves. A nő már a telefonban bizalmaskodott és kezdett feltenni olyan kérdéseket, amelyekre természetesen kitérő válaszokat adtam. Mivel Pesten a biztonsági szolgálatnál dolgoztam, tudtam, hogy kezdenek ,,kóstolgatni”. Attól kezdve etettem őket, kielégítettem a kíváncsiságukat.

Leleplező: Mi volt a KGB-s ágyas módszer?

– Rendszeresen felhívott. A beszélgetéseket mindig ügyesen irányította. Udvarolt és közben kihallgatott. ,,Kellemes a hangod, szimpatikus vagy nekem...” ,,Én is egyedül vagyok, te is egyedül vagy... Biztos hiányzik a család, a nő, biztosan neked is van normális szexuális igényed...” A beszélgetések mindig azzal végződtek, hogy felajánlotta a meleg szobáját, a meleg ágyát, meg a meleg mindenét.

Leleplező: A napokban megjelent új könyvemben, A drogbárók ügyvédjében is leírtam egy hasonló esetet. Abból is kiderül, hogy a szocialista országokból kiküldött fontos káderek ágyába csinos ügynöknőket delegáltak, és nemcsak azért, hogy kifürkésszék a titkaikat, vagy beszervezzék őket. Ennél tovább mentek. Létezhetett egy titkos ,,feleség-kommandó”, amelynek tagjai feleségül vétették magukat és célszemélyüket törvényes asszonyukként követték az NDK-ba, Magyarországra és a többi volt szocialista országba, hogy egy életen át jelentést írogathassanak róluk és arról a fontos területről, ahová férjüket kinevezik.

– Nem tartom kizártnak, hogy lehetett ilyesmi, hiszen sokan jöttek haza orosz asszonnyal. Nekem is nehéz volt ellenállni a csábításnak, de én legalább tudtam érvelni azzal, hogy nekem van valakim Pesten, aki visszavár és minden igényemet kielégíti. Legalább elkönyveltek úgy, hogy ez egy szerelmes, hűséges barom. Ugyanakkor egyfelől fontos volt, hogy megtudhattam, milyen módszereket alkalmaznak az ott tanuló ösztöndíjasokkal szemben, másfelől az ott tapasztaltak megerősítettek abban a tudatban: fütyülnek arra, hogy egy másik szuverén állam, ráadásul egy baráti ország biztonsági szolgálatának a vezetője vagyok, mégis megpróbálnak beszervezni.

Leleplező: Sokáig tartott ez a kísértés?

– Nagyon sokáig. Többször is próbálkoztak, de ilyen agresszívan, ilyen kitartóan még sohasem.

Leleplező: Végül is nem tudták beszervezni?

– Nem.

Nem lépett be a kádervadászok közé,ezzel elpuskázta az államtitkárságot

Leleplező: Lépjünk tovább. Amikor hazatért, csak lendített a karrierjén az, hogy Moszkvában járt.

– Ez is egy érdekes dolog. Utolsó éves koromban az adminisztratív osztály vezetője meghívott egy beszélgetésre. Már a körülmény is szokatlan volt: talán az esetleges lehallgatás miatti óvatosságból a találkozó egy baráti séta jellegét öltötte. A fontos elvtárs azt ecsetelte, hogy milyen jó lesz hazajönni és mi minden vár itthon rám. Elmondta, hogy van egy Egyetértés nevű vadásztársaságuk, és biztosan én is örömmel belépek közéjük. Majd meglátom, milyen jól lehet ott szórakozni a hétvégeken. Igazi baráti, testvéri hangulat van a főkáderek között.

Leleplező: No fene, szemet vetettek önre a komcsi szabadkőművesek? Ön is bekerült az ottani dínom-dánomokba, a vadászházbeli orgiákba, az ott döntéseket hozó pártelitbe?

– Nem úgy alakult. Én végighallgattam a megtisztelő ajánlatot, csak úgy ösztönösen anélkül, hogy éreztem volna, hogy ebben van valami tanulmányozás, vagy teszt is van. Naivitásomat bizonyítja, hogy nem vettem észre, milyen sorsdöntő ez a beszélgetés. Azt válaszoltam, hogy a hétvégeken nem szívesen vagyok távol a családomtól, a vadak mészárlása meg idegen tőlem, tehát nem akarok vadászni. Valahogy idegenkedem minden olyan dologtól, ami férfiúi kicsapongásokra ad alkalmat. Na mindegy. A fontos elvtárs az elutasító válaszomra nem szólt egy szót sem.

Leleplező: Gondolom, ezzel elszúrta gyorsnak ígérkező karrierjét.

– Valószínűleg, mert amikor hazajöttem, itthon megtudtam: valaki fölvetette, hogy én legyek a Belügyminisztérium államtitkára. Akkor, azt hiszem, hogy Földesi vagy ki töltötte be ezt a posztot. El akarták küldeni és engem néztek ki az utódjának. Ezt akkor öt helyről hallottam. A vadászbulik visszautasítása után azonban más cimbora-káder után néztek.

Leleplező: Csak kapott valamilyen vörös koncot...

– ,,Nézd, a magasabb poszt nem hitbizomány”, mondta főnököm, s még örülhettem annak, hogy felajánlott egy osztályvezetői állást. Előtte helyettes voltam. Tehát egy rettenetes nagy karriert, hogy úgy mondjam, nem futottam be. Ráadádul az új besztásommal kapcsolatban még közölték velem, hogy ha nem sikerül meggátolni a március 15-i felvonulásokat, meg egyebeket, akkor ne is számítsak arra, hogy jó lesz a hitelem, s még az osztályvezető beosztásom sem biztos, hogy megmarad.

Balhé az olimpián, az ellen-PEN Klub megfúrása és itthoni KGB- kíváncsiskodások

Leleplező: Lényegében tehát azért nem lett államtitkár, magasabb rangú főbelügyes, mert nem ment vadászni, nem bulizott velük. De később, amikor már tábornok lett és a belbiztonság főnöke, csak igénybe vették a moszkvai tapasztalatait, hiszen azt hihették, KGB-s.

– Hogy ki volt az és ki nem, az nem derült ki, nem is volt döntő fontosságú, hiszen a KGB-vel hivatalos kapcsolatot és együttműködést alakítottunk ki. A beosztás és a belbiztonsági szabályok számítottak. Így delegációt is vezettem, Moszkvába például kétszer. Először az olimpiai biztosításnál, másodszor a moszkvai világifjúsági találkozó kapcsán. Engem küldtek például egy delegációval Szófiába is, ahol nagyon konkrét belbiztonsági és nemzetbiztonsági kérdéseket vitattunk meg.

Leleplező: Nem titok, hogy mit?

– Már nem. Azt volt a fő téma, hogy milyen ellenlépéseket tegyünk a nyugati behatolás megakadályozására, és a kapitalista politikai hatások visszaszorítására.

Leleplező: Akkor került szóba a PEN Klub ellenklubjának megszervezése?

– Igen, amit minden előttem felszólaló szocialista képviselő helyeselt. Mindenki egyetértett a javaslattal, sőt embereket ajánlottak, javaslatokat tettek, hogyan kellene csinálni.

Leleplező: Igaz a pletyka, hogy ön fúrta meg?

– Az tény, hogy a legnagyobb meglepetést és ellenállást kiváltó hozzászólás a részemről hangzott el. Oroszul beszéltem és óriási ellenállás volt főleg a szovjetek részéről. Én azt mondtam, ostobaságnak tartom az ellen-Pen Klubot, nem tudom, hogy ki találta ki, de rossz ötlet. A PEN Klub ugyanis a harmincas években alakult a fasizmus elleni elképzelésekkel, a világ akkori legjobb íróival. A nemzetközi tekintélye azóta csak növekedett, s egy ilyennel szemben ellenklubot létrehozni – személyi állományát, anyagi feltételeit, és az elérhető hatását tekintve is – egyszerűen ostobaság lett volna. Nem beszélve arról, hogy ez nem állambiztonsági, hanem politikai kérdés. A bolgár belügyminiszter egy félnapos szellemi agymosásnak vetett alá, megkísérelt rávenni, hogy értsek egyet vele, de elleneztem, így aztán nem is alakult meg az ellen-PEN Klub.

Leleplező: Térjünk vissza a moszkvai olimpiára: gondolom, ott is történt valami.

– Persze, hogy történt. Látni kellett volna azt a titkossszolgálati győzelmi mámort. A szovjet vezetés kellőképpen túl is lihegte. Amikor befejeződött az olimpia biztosítása, összehívtak egy nagy plénumot, ahol minden delegáció vezetője elkezdte mondani a magáét, hogy milyen nagyszerű, milyen gyönyörű volt, milyen vereséget mértünk az imperializmusra. Amikor rám került a sor, kicsit lehűtöttem őket. Elmondtam: vegyük ezt a dolgot úgy, hogy Moszkva – miután sportsikereket ért el – megkapta az olimpia rendezési jogát és ezt tisztességgel elvégezte. Nem biztos, hogy jó annyiszor hangoztatni, milyen tökéletes volt és állandóan a mellünket veregetni. Jobb szerényen elkönyvelni, a sportsikerek oldaláról értékelni, az is nekünk tud politikai hasznot hajtani. Észrevettem, hogy a felszólalásom alatt Csebrikov, aki akkor a CSEKA vezetője volt, állandóan rám nézett és zavarba jött. Utólag megtudtam, hogy szinte szó szerint ez volt neki is leírva, ezt kellett volna elmondania. Meggyanúsítottak, hogy operatív úton ellopattam a beszédet és azért mondtam ugyanazt. Főleg egy NDK-beli tábornok, aki a belső elhárításnak a vezetője volt, ütögette a vállam, hogy nem szabad a moszkvai elvtársak közé magyar ügynököt beépíteni és kém módszerekkel lemásolni egy olyan fontos szöveget. Ráadásul plágium is. Hiába mondtam, hogy ilyesmi nem történt, a saját gondolataim voltak, nem akarták elhinni.

Leleplező: Ha az NDK-s így vélekedett, akkor ők is csinálhattak ilyesmit.

– A nagy barátság ellenére sem zárható ki.

Elavult lehallgatási technikákkal a Fidesz és MDF rendezvényein

Leleplező: Több olyan ellenzéki találkozó volt a rendszerváltás előtti időszakban, különösen 1988-ban, amelyeket figyelemmel kellett kísérniük. Abban az időben az USA-ban már miniatürizálták a kémfelszereléseket, és a mütyürkéjüket bárhová el tudták juttatni – ehhez képest mivel hallgatták le önök az ellenzéki rendezvényeket, milyen technikai eszközöket használtak?

– Szégyellem bevallani, de mi akkor még szinte ,,középkori”, elavult technikai felszerelést használtunk. Az én időmben ökölnagyságú eszközökkel dolgoztak az ügynökeink. Ráadásul szükség volt ezekhez elektromos energiára is. Ennél csak azok a ,,poloskák” voltak kisebbek, amelyeket a telefonba tettünk.

Leleplező: Érdekes, én már 1970-ben láttam gyógyszer-tabletta nagyságúakat is. Egy angol üzletember kölcsönadta a golyóstollát, aztán amikor visszaadtam neki, mosolyogva lejátszotta a tízperces beszélgetéseim hangfelvételét.

– Ezt meg tudom erősíteni, mert amikor 1978-ban Kubába repülve Frankfurtban megálltunk, a repülőtéren bementem egy kémfelszereléseket árusító üzletbe és elképedtem a kínálattól. Megtetszett a legújabb miniatűr lehallgató készülék, és az a puskamikrofon is, amellyel száz méterről is rögzíteni lehetett a beszélgetést. Árultak olyan készüléket is, amelyik az ablak rezgéseit alakította át hanggá, így a lakás belsejében elhangzottakat is magnóra tudta venni. Korlátozás nélkül bárki vásárolhatott abban a szakboltban, őszintén szólva incselkedtem a gondolattal, hogy megveszem valamelyiket, de abban a helyzetben ez lehetetlen volt. Biztosan leteremtettek volna érte a főnökeim, ráadásul a kubai biztonsági szolgálat is gyanúsnak talált volna. Képzeljék csak el, mit gondoltak volna, ha a szakmai tapasztalatcserére érkező titkosszolgálati kolléga lehallgató ezközökkel jön baráti eszmecserére? Volt persze még egy nyomós okom is: nagyon kevés pénzt adtak az útra, így aztán lemondtam a csúcstechnikáról.

Leleplező: Gondolom, hazatérése után azért jelentette.

– Persze. Sőt felvetettem, hogy ideje lenne növelni a lehallgató munka hatékonyságát, s a szerkentyűk vásárlásához valamilyen költségvetési keretet kellene szerezni. Egyáltalán nem támogatták a javaslatomat, sőt dorgálóan leintettek, hogy ne nyüzsögjek.

Leleplező: Tíz évvel az ön kubai útja után azért már az önök technikája is haladt a korral.

– Haladt, de jókora lemaradással.

Leleplező: A legenda szerint diplomata táskában cipelték a ,,fülelő” cuccot. Ott volt a táskájuk a lakitelki sátorban is?

– Nem, Lakitelken nem volt a sátorban semmilyen lehallgató készülék.

Leleplező: De beépített ember azért volt?

– Az volt, természetesen.

Leleplező: Egyesek azt rebesgették, hogy Pozsgay Imre is ügynökként járt ott, azért ment oda, hogy utána jelentést írjon róla.

– Nem adott ő semmilyen információt. Egyébként Pozsgay Imrével jó viszonyban voltam és beszélgettem vele a lakitelki találkozó előtt. Egyetértettünk abban, hogy van egy nemzeti erő, amelyik segíteni akar a politikának abban, hogy elmozdulhasson az erőteljesebb reformok irányába, s nem baj az, ha valakik ki akarják billenteni abból a megmerevedett, ostoba irányból, amelyben akkor volt. Egyébként én mondtam Pozsgay Imrének, hogy nagyon jó lenne, ha elmenne a találkozóra, mert megtudhatná, miről van szó és szerezhetne a politika számára is olyan impulzusokat, amelyek a megfelelő irányba mozdítanák el az eseményeket.

Leleplező: Miről számolt be önnek Pozsgay, amikor visszajött Lakitelekről?

– Elmondta, hogy nagyon hasznos volt a számára ez a találkozó és arra gondolt, hogy ad egy interjút a Magyar Nemzetnek, akik megkeresték őt. Megkérdezte, mi a véleményem erről. Nyilatkozzon-e? Azt mondtam neki, hogy igen és egyetértek vele. Még jót mosolyogtunk is azon, hogy az elvtársak egy részét biztosan föl fogja háborítani.

Leleplező: A Fideszt lehallgatták?

– Le, az alakuló ülést .

Leleplező: Nem vették észre?

– Nem.

Leleplező: Milyen technikát vetettek be?

– Hát körülbelül egy könyv nagyságút. Egy auditórium, egy oktatóterem volt a helyszín, ahol számtalan elrejtési lehetőség kínálkozott. Sajnos, elég későn tudtuk meg, hogy hol lesz az alakuló ülés, ezért csak az utolsó pillanatban, kapkodva tudták az ügynökeink beszerelni a berendezést. Óriási szerencséjük volt, hogy nem buktak le. Olyan helyre tették ugyanis, hogy ha valaki csak egy kicsit is körülnézett volna, biztos azonnal megtalálja.

Leleplező: Volt egy találkozó itt, Budapest környékén is.

– Igen, Monoron. Azt hallottuk, hogy egy minden politikai irányzatot magában foglaló összeellenzéki találkozó lesz. Az értesülést követően nagyon erőteljes politikai munkát kellett bevetnünk, hogy megtudjuk, hol rendezik, mi történik ott. Majdnem két hétig dolgoztunk rajta, és szinte semmit nem tudtunk meg róla. Pontosabban csak annyit, hogy valamelyik Pest környéki községben, vagy városban lesz, amely közlekedésileg is jó. Nem találtuk meg a helyet és a helységet sem. Utolsó pillanatban, az utolsó előtti napon tudtuk meg, hogy Monoron a kempingben lesz.

Leleplező: Huszonnégy óra csak elég volt arra, hogy elrejtsék a fülelőfelszerelést.

– Egy kulturházban ez nem lett volna probléma, de egy sátort építettek. Abban pedig nem lehet csak úgy elhelyezni a mi ormótlan technikánkat. A földre nem tehettük le, a sátorban nem voltak bútorok, a sátor vasrészére nem lehetett ráakasztani, mert szemet szúrt volna. Úgy okoskodtunk, hogy ezek nem mongolok, nem kínaiak, biztos nem kucorognak le a földre, vagy a fűre. A magyar ülni akar, ehhez pedig székek kellenek. Ahol pedig szék van, oda legalább egy elnökségi asztal is kell, amire rátehetik a szónokok poharait és egy kancsó vizet. Pechünkre csak az utolsó pillanatban rendezték be a sátrat. Mindössze egy óránk volt arra, hogy beszereljük a technikát az elnöki asztalba, ezt aztán maguk az ellenzékiek vitték be. Utólag megköszönöm nekik a segítséget.

Leleplező: Elképesztő ez a dilettantizmus.

– De azért sikeres volt. Mindent megtudtunk, amit akartunk. Ott hangzott el a Csurka és Csoóri előadása, nagyon érdekes volt az elnök beszéde, aki állítólag annak idején együtt dolgozott Kádár Jánossal az illegális időszakban. Ő volt az, aki megpróbálta összehangolni a társaságot, aki felhívta a figyelmet arra, hogy nem szélsőséges nyilatkozat-tételre jöttek össze, hanem azért, hogy értékeljék a kialakult helyzetet és keressék a kiutat. Ezt egyébként elfogadták. Tanulságos volt számomra, hogy minden előadó néhány mondatában ott volt a szélsőségesség, a radikalizmus. Szerettek volna gyökeresen változtatni dolgokon. A hangfelvétel alapján minden lényegeset összegeztünk.

Leleplező: Hány helyre küldték el a találkozókról készített titkos jelentéseket?

– Ahogy azt előírták: az első titkárnak, az adminisztratív titkárnak, ha külügyi kérdést tartalmazott, akkor a külügyi titkárnak, ha belső problémákkal foglalkozott, akkor az ideológiai titkárnak, a Politikai Bizottság kulcspozícióban lévő tagjának, a miniszterelnöknek, az Elnöki Tanács elnökének, a miniszterelnök-helyetteseknek és annak a miniszternek, aki abban a témakörben valamilyen feladatot látott el. Ha kulturális kérdésről volt szó, akkor a kulturális miniszternek, ha külügyi, akkor a külügyminiszternek, ha nehéziparról volt szó, akkor a nehézipari miniszternek is. 24-25 példányban készültek ezek az anyagok.

Leleplező: Meddig?

– Egészen 1989 augusztusáig. Akkor hirdette meg az MSZMP a kongresszusát, és én olyan információkat kaptam, hogy a pártban szakadás várható. Attól kezdve a jelentéseket már csak néhány embernek küldtem el: a miniszterelnök Németh Miklósnak, Pozsgaynak mint államminiszternek és tudtunkon kívül még két-három ember is megkapta, köztük Grósz Károly, holott október 23-a után az új Alkotmány szerint már nem járt volna neki. Ehhez nekünk semmi közünk. A kísérő szöveget már más gépen írták.

Határnyitás és a tűzparancs elodázása

Leleplező: Beszéljünk a határnyitásról, az NDK-sok átengedéséről is. Úgy tudom, ön neheztel Horn Gyulára azért, mert ez ügyben ő aratta le a babérokat.

– A vele kapcsolatos mendemonda, hogy állítólag egymillió márkát, meg sokféle elismerést kapott, nem érdekel, de az már néha gusztustalan, hogy a hős szerepében tetszeleg, amikor nem is ő nyitotta meg a határt.

Leleplező: Már a sajtóban is napvilágot látott, hogy azon a kritikus napon ön volt az ügyeletes tábornok.

– Igen. Ez 1988 augusztus 19-én délután fél kettőkor történt. Sohasem fogom elfelejteni.

Leleplező: Hogy az Olvasó is értse, tisztázzuk előbb az ön akkori szerepét. Mivel augusztus 20-a ünnep volt, ilyenkor kijelölnek egy ügyeletes tábornokot, aki a belbiztonságért, az ország nyugalmáért és törvényes rendjéért felel. Miután a határőrség és a rendőrség a Belügyminisztériumhoz tartozott, így egy ott szolgálatot teljesítő tábornok, ez esetben ön kapta a megbízást.

– Igen, én lettem az ünnepi ügyeletes, a fő felelős. Egyedül maradtam, mert – mint ahogy november 7-én és április 4-én is – a hasonló alkalmakkor lenni szokott, ezúttal is ,,szétspricceltek” a főnökök, mindenki vidéken volt vagy pihent, senkit sem lehetett elérni.

Leleplező: Próbálja meg pontosan felidézni, mit történt fél kettő és két óra között?

– Ijedten hívott föl Székely határőrparancsnok, hogy ott gyülekeznek a határnál 30-50 fős NDK-s csoportok, és azonnal döntsem el, hogy mit csináljunk, mert érvényben van a tűzparancs, s ha nem intézkedünk, azonnal átfogják törni a határt és akkor mit csináljon, lövessen? Isten ments! – ez volt az első szavam. Nem vagyok vallásos, de kitört belőlem az a mondat, amit az ember végső kétségbeesésében mond: ,,Isten ments! Felejtse el, nincs tűzparancs, nincs akadályozás. Próbáljuk meg lebeszélni őket, ha nem sikerül, akkor menjenek Isten hírével!” Szégyellem, de azt is hozzátettem, hogy legalább kevesebb kenyérpusztító lesz az országban. Akkor már ugyanis keletnémet táborok voltak Csillebércen, a követségen és ezres nagyságrendű NDK-s társaság ellátását kellett biztosítani.

Leleplező: Úgy tudom, a kormánynak is volt ügyeletese.

– Igen, egy Sebestyén nevű egészségügyi államtitkár.

Leleplező: Felhívta?

– Azonnal. Miután mást nem lehetett elérni, neki jelentettem a konfliktus-helyzetet. Sebestyén elvtárs se nyelni, se köpni nem tudott. Két-három percig szóhoz nem jutott. Nem tudta, hogy mit kell csinálni. Ez nem volt újdonság számomra. ,,Elnézést – mondtam neki –, én már intézkedtem, utasítást adtam arra, hogy a tűzparancsot ne hajtsák végre. Nem engedem, hogy vágóhíddá váljon a határ. Hadd menjenek Isten hírével.” Megint nem szólt semmit. Mondtam, hogy ennek az intézkedésnek természetesen vállalom a felelősségét. Hallottam, hogy erre egy nagyot sóhajt, aztán csak annyit nyögött ki nagynehezen: ,,Jó, köszönöm a tájékoztatást”.

Leleplező: Ennyi történt.

– Ennyi. Egyébként tanú rá egy olyan operatőr és egy villamosmérnök főosztályvezető szomszédom, akikkel egy Ilonka nevű hölgyet ünnepeltünk. Látták, hogy elsápadtam utána, mentem vissza és nem szóltam semmit. Dehát hallották, hogy mi van. Utána mondták is, hogy nem lesz ebből bajom? Mondtam, remélem, nem, nem tudtam mást csinálni. Utána a rosszakaróim természetesen felhánytorgatták, azért hivalkodom az egésszel, hogy érdemeket szerezzek.

Leleplező: És mit csinált Horn?

– Ő utána a keletnémet vezetők kívánságára megengedte, hogy propagandaanyagot küldjenek az NDK-sok táboraiba és egyezkedjenek velük. Tisztességgel legyen mondva, nem egyezett bele abba, hogy lágerbe, börtönbe csukjuk, vagy internáljuk őket. Közölte a keletnémet vezetéssel, vagy úgy adjanak útlevelet az állampolgáraiknak, hogy azzal tovább mehessek, vagy ne adjanak nekik útlevelet Magyarországra se, mert mi nem tudjuk megakadályozni, ha tovább akarnak menni.

Leleplező: Mikor döntöttek arról, hogy átengedik őket a határokon?

– Csak Horn visszaérkezése után, augusztus végén. Emlékszem, gyorsan elő kellett készíteni a határ megnyitását. Előbb értesíteni a szovjeteket, aztán az NDK vezetést. A Varsói Szerződésben érvényes szabályok szerint tájékoztatni kellett az akkori szövetségeseinket a döntésünkről, hogy szeptember 11-én lesz az időpont és Horn Gyula fogja bejelenteni ezt. A tárgyalásokat tehát ő folytatta le, ő közölte a világgal, de ennek semmi köze sem volt a határ első, augusztus 19-i megnyitásához.

A Nagy Imre temetés háttértitkai

Leleplező: Beszéljünk Nagy Imre újratemetéséről! Hogyan készült erre az állambiztonság, hiszen egyértelmű volt, hogy nem csak gyászszertartás lesz,

– Úgy gondoltuk, hogy az újratemetés a demokratikus viszonyok helyreállításának egyik feltétele, ezért nagyon fontos volt számunkra az információk beszerzése. Tudni akartuk, hogy terveznek-e valamit az újratemetés megzavarására, ki kellett dolgoznunk, miként lehet megelőzni azt, hogy a rendezvényen ne történjen tragédia vagy olyan szélsőséges atrocitás, ami kegyeletsértő.

Leleplező: Úgy tudjuk bizonyos dokumentumokból, hogy a sajtót is felhasználták.

– Nem tagadom. Valóban megvizsgáltuk, hogyan lehetne a fontosabb lapokat megfelelő információkkal ellátni. Több újsághoz – így az általad szerkesztett Reformhoz is – eljuttattunk olyan anyagokat, amelyekről feltételeztük, hogy érdekesnek találjátok és megjelentetitek. A sajtót és más csatornákat is megpróbáltuk felhasználni arra, hogy az újratemetés biztonságos legyen, ne alakíthassák át politikai demonstrációvá, ugyanakkor ne zülleszthessék le.

Leleplező: Bölcsebb lett volna az ellenzékiek ,,főnökeit”, mondjuk a ,,nagy karmestert” megkérni, hogy ő is hasson oda: legyen rend, a szélsőségesek is viselkedjenek normálisan.

– Nem tudom, ugyanarra a személyre gondolunk-e, de tény, hogy az akkori amerikai nagykövet, Mark Palmer kérés nélkül is fölajánlotta a segítségét. Sőt, vele együtt az angol és a francia nagykövet is tárgyalt erről a témáról a külügyminisztériumban. Ígéretet tettek arra, hogy megkísérlik azokat a köröket befolyásolni, akik velük kapcsolatot tartanak, hogy az újratemetés tisztességgel folyjon le.

Leleplező: Beszéljünk konkrét személyről: ismertem Krassó Györgyöt és társait, ők igazi fenegyerekek voltak. El tudtam volna képzelni, hogy több vödör vérrel mennek ki a Hősök terére és nyakonöntötték volna az MSZMP kimerészkedő vezetőit...

– Ilyesmiről nem volt tudomásunk, de talán nem véletlen, hogy Mark Palmer személyesen találkozott Krassó Györggyel, s közölte vele: ,,Elvárjuk, hogy ezt az újratemetést ne zavarja meg semmi, tudjuk, hogy önök ezt az időpontot akarják demonstrációra felhasználni, hogy zavart kelthessenek a Hősök terén. Nagyon kérjük önöket, ne csinálják, egyébként ha ezt teszik, mi sajnos nem tudjuk tartani a kapcsolatot ezentúl önökkel a továbbiakban, mert nem szeretnénk, ha politikai botrányok jellemeznék ezt a fajta kapcsolatot. Az amerikai követség nem engedheti meg magának ezt.”

Leleplező: De érdekes: le tudták hallgatni az amerikai nagykövetet is?

– Nem, de Palmer szövegét meg tudtuk szerezni.

Leleplező: Hogyan reagált erre Krassó?

– Halálosan megsértődött. Olyannyira, hogy a társainak például ezt elmondta és megkérdezte, hogy lehet az, hogy a komcsiknak a hatókörébe és befolyása alá kerülhet egy amerikai nagykövet.

Leleplező: Dehát szó sem volt erről.

– Valóban.

Leleplező: A ,,nagy karmesternek” akkor már a birtokában lehetett a demokratikus átalakítás forgatókönyve.

– Ilyesmiről nem volt tudomásom, de az tény, hogy Mark Palmer is tisztában volt azzal: Nagy Imre újratemetése a demokratikus átalakulás egyik fő követelménye és közös érdek, hogy úgy bonyolítsák le, ne legyen politikai botrányszaga. Mi pont ezt akartuk, minden operatív eszközt fölhasználtuk egyrészt arra, hogy megtudjuk, mi készül, másrészt megpróbáltunk pozitív hatásokat közvetíteni mindazok felé, akiknél fogadókészség volt rá. A mai biztonsági szolgálatnak is ez a feladata: ha tudomásukra jut, hogy valamilyen botrány vagy rendzavarás készül, akkor azt próbálják meg valamilyen módon leszerelni. Lehetőleg úgy, hogy ne kelljen bíróságnak, ügyészségnek, rendőrségnek közbelépni. Ez a világon mindenütt így van.

Leleplező: Megpróbálták-e befolyásolni, uram, bocsá’ manipulálni a szónokokat?

– Nem. Mi egyetlenegy fellépő előadónak sem súgtunk, nem szóltunk bele abba, hogy mit mondjon, egyetlenegyet nem befolyásoltunk.

Leleplező: Tudták-e azt, hogy ki Orbán Viktor, s hogy keményen fog beszélni?

– Persze, hallottuk, hogy szónok lesz, de nem akartuk tudni, miről fog majd beszélni. Az volt a véleményünk, hogy aki ott felszólal, nagy valószínűséggel azért teszi, hogy megadja a végtisztességet Nagy Imrének. No persze sejtettük, bármi hangzik is el, az semmi jót nem hozhat az akkor még hatalmon lévő MSZMP-nek. Az már más kérdés, hogy az agyagbaverésnek a gondolatát egy kicsit túlzásnak éreztem.

Leleplező: Az agyagbadöngölés nem Nagy Imre temetésén hangzott el, hanem Zalaegerszegen, és nem Orbán Viktor mondta, hanem Németh Zsolt mai külügyi államtitkár...

– Így van.

Leleplező: Ez világos, de térjünk ki arra, milyen forgatócsoportok tudósítottak az eseményről. Az erről szóló kötetben konkrét ügynöknevek vannak, ezek a tévések dolgoztak a III/III-as ügyosztálynak is?

– Nem, nem.

Leleplező: Akkor kinek, talán az elhárítóknak?

– Nem, a szóbanforgó személyek a televíziónak dolgoztak. Mi csak tippeket, ötleteket adtunk a főnökeiknek. Olyan ügynöki és társadalmi kapcsolatokkal rendelkeztünk, hogy fölvetettük a fontos beosztású televíziósnak: ,,Nem gondolod azt, hogy jó lenne kiküldeni egy forgatócsoportot Király Bélához, és megkérdezni tőle, ő hogyan látja? Mert neki biztos az a véleménye, hogy ne legyenek botrányok.”

Leleplező: Itt arról van szó, hogy mondjuk Kikerics kimegy forgatni és megcsinálja...

– Az megint más dolog. Őt kijelölte a főnöke. Mi abba ugyanis nem szólhatunk bele, hogy kit küldjön ki, hiszen ezzel elárultuk volna, hogy a mi emberünk. A főnököket mi csak abban az értelemben befolyásoltuk, hogy valakit küldjenek ki. Ha a főnök viszont egészen véletlenül azt jelölte ki, aki a mi ügynökünk, az óriási szerencse volt. Találkozóra hívhattuk, meg tudtuk beszélni, hogy törekedjen erre vagy arra, hogy ezt és ezt a kérdést tisztázza. Mi ennél sokkal több intézkedést tettünk.

Leleplező: Ez kiderül abból a rendkívül érdekes operatív tervből is, amely titkossága ellenére napvilágot látott. Ez – az ügynökök fedőnevét is közölve – részletesen taglalja, kinek kit kell befolyásolnia, mely szerkesztőségeket anyaggal ellátnia, az ellenzéki pártok és a diplomáciai testületek vezetőit manipulatív információkkal a megfelelő irányba terelnie.

– Valóban készült ilyen terv.

Leleplező: Az alján az ön neve és aláírása szerepel. Számomra ez azt jelenti, hogy ön volt a Nagy Imre temetés tényleges főrendezője, legalábbis a hatalom részéről.

– Én feleltem a belső biztonságért, s ez akkor nagyon fontos volt, a társszerveket is ennek rendelték alá. Ha olvasta ezt az anyagot, megértheti belőle, mennyi mindenre kellett gondolnunk, milyen sok emberrel kellett beszélnünk, hány lapot kellett információval ellátnunk, milyen sok főnököt, ellenzéki és külföldi személyt kellett áttételesen befolyásolnunk. Ez nemcsak terv volt, végre is hajtottuk, s ennek köszönhető, hogy nem történtek komolyabb atrocitások, véres összecsapások, a Hősök terén összegyűlt tömeg békésen rótta le a kegyeletét. Összefoglalva nagyon sok olyan lépést tettünk, aminek az alapján végül is Nagy Imre újratemetése úgy-ahogy lezajlott.

Ténylegesen hányan voltak az úgynevezett ellenállók, ellenzékiek?

Leleplező: Valahol elhangzott, hogy sok ellenálló, illetve ellenzéki ifjú titán mozgolódott akkoriban a rendszer ellen. Ön szerint 1988 végéig körülbelül hányan lehettek?

– A jobboldalra gondol?

Leleplező: Azokra, akik ma verik a mellüket, hogy ők már a kommunista rendszerben...

– Ha józan számításokat végzünk, az akkori anyagokból egyértelműen ki lehet mutatni, hogy körülbelül 200-250 ellenálló volt Magyarországon. Teljesen függetlenül attól, hogy milyen pártba, milyen korosztályba tartozott, mi volt az előélete.

Leleplező: Beleértve Harasztit, Demszkyt, Kis Jánost...

– Beleértve őket is, mindenkit... Ennyien voltak... És ezeknek a holdudvarába, kapcsolatrendszerébe még körülbelül a duplája tartozott. Amit mi ismertünk. Pontosabban ennél többet ismertünk, de nem tartottuk olyan súlyúnak a kapcsolatot, hogy bekerüljön a dossziéba. Nagyon világosan kell látni, hogy azonnal megcáfolnak engem azok, akik védik a dossziét és nem értenek hozzá.

Leleplező: Nekik miért voltak olyan fontosak azok a bizonyos titkos iratgyűjtők?

– Ha felmerült egy név, mondjuk Haraszti Miklós vagy Kis János, és dosszié is rendelkezésre állt róluk, akkor elég volt belelapozni, mert legalább ötven vagy száz kapcsolat szerepelt benne. Olyan emberek, akik ellenőrzés alatt ugyan nem álltak, de az akkor érvényben lévő szabály szerint szerepeltetni kellett őket, mert valamilyen szempontból érdekesek lehettek.

Leleplező: A célszemély bemószerolása szempontjából?

– Én nem így fogalmaznék. Ha például Harasztiról vagy Kis Jánosról többet kellett volna megtudni, akkor a dosszié tálcán kínálta azokat a ,,jelölteket”, akiket érdemes lehetett felhasználni. Egy-egy barát, közeli ismerős a célszemély számára gyanú felett állt. Ezekre az emberekre szükség volt, mint új kapcsolatokra és potenciális információ szolgáltatókra.

Leleplező: Könnyű volt ,,megkérni” őket?

– Egyáltalán nem, nyomást kellett gyakorolni rájuk. Egy kis ellenőrzés után kiderült, mi a gyenge pontjuk, a legkönnyebben azok álltak kötélnek, akiknek valamilyen stikli miatt félni valója volt a hatóságoktól. Az ilyenekből lehetett legkönnyebben új ügynököket beszervezni. A célszemély ismerősei közül választottuk ki azokat a ,,segítő” társakat, akik megtudhatták a barátjuktól, miben sántikál, mit tervez.

Más ügynökök: III/I-, III/II- és III/IV-esek

Leleplező: Most feltennék egy kínos kérdést. Azt tudjuk, hogy a III/III-as ügynököket üldözik, az országgyűlés most is törvénymódosítást készít elő, még szélesebb kört akar átvilágítani, ugyanakkor a máshová beszervezetteket, mint például a III/IV-eseket békén hagyják, holott ők is éppúgy besúgtak, jelentéseket írogattak.

– Hát igen. Elég sokat látni közülük a tévé képernyőjén. Ők nyugodtan alhatnak, őket nem világítják át. Én nagyon sajnálom azokat a politikusokat, akik nyilatkoznak és javaslatot tesznek közben fogalmuk sincs a valóságról. Ez elszomorító a jövő szempontjából. Tudnillik arról van szó, hogy aki egy kicsit is ismerte azt az időszakot, tudhatta, hogy a Belügyminisztérium egységesen felelős az ország rendjéért. Tehát itt bele kell érteni minden szervet. Hiába volt valaki hírszerző, a belső elhárítás területére tartozó fontos információkat neki is be kellett szerezni. A kémelhárítónak a belső elhárítás területéről, a belső elhárítónak a kémelhárítás területéről, és valamennyi információszerző szervnek végre kellett hajtani az információcserét – ez volt a szabály.

Leleplező: Elég belenézni a Nagy Imre temetéssel kapcsolatban ön által készített operatív tervbe. Abból is kiderül, hogy ön a III/I-es és a III/II-es (Varjúháj, Sünkaktusz, Gyertyavirág stb.) ügynököket is felhasználta.

– A csoportfőnökség irányító, ellenőrző, koordináló szerepet töltött be. Nekem minden információt, elemezni, értékelni kellett, hogy utána jelentést, sőt javasolatot készíthessek arról, hogy mi a teendő. Bármelyik csoportfőnökségtől érkezett a jelentés, szakmai szempontok szerint mi hasznosítottuk, mint országos irányítású szerv. tehát minden csoportfőnökség részt vett mindenféle információ beszerzésében. Ostobaság tehát kiemelni és büntetni egy szűk szeletet.

Leleplező: Ön szerint az a III/I-es, III/II-es vagy III/IV-es éppúgy besúgó volt, mint a III/III-asok?

– Ugyanaz volt a feladata a többi szervezetnek is. A főcsoportfőnökség profilja az állam biztonságának a szavatolása, védése volt. És ebben a körben minden ügynököt, minden operatív eszközt föl kellett használnia az információk beszerzésére. Persze ezeknek a csoportfőnökségeknek egyike sem volt feljogosítva arra, hogy kihallgasson, hogy átkutasson, hogy átadjon ügyészségnek embereket és nem emelhetett vádakat, nem intézkedhetett.

Leleplező: Elnézést, de már notóriusan visszatérek ahhoz a furcsasághoz, miért csak a III/III-asokat veszik elő. Nem tudom megerősíti-e a gyanúmat, hogy a Hack-Demszky-féle ügynöktörvény azért csak az ön közvetlen csapatát vette célba, hogy a többit, a saját ügynökmúltú párttagjait takargathassa, egy kínos átvilágítástól megkímélje.

– Mire akar kilyukadni?

Leleplező: Arra, amit ön pontosan tud, csak nem mond ki nyíltan. Arra, hogy az ellenzéki politikusként színre lépett és parlamentbe bekerült urakat is beszervezték egyetemi éveik alatt vagy a katonaságnál a III/egyebekbe, a hírszerzéshez, a katonai elhárításhoz. Ők miért nem bűnösök, hiszen a kommunista rezsimnek a NATO és az USA ellen dolgoztak, mai barátaik titkait fürkészték.

– Meg lenne lepve, ha tudná, hány ,,tévéképernyős” mosolyog ránk közülük manapság. Csak ők megúszták, nekik nem volt egy Végvári őrnagyuk, akik kiteregette volna a belső ügyeiket. Mivel ők nekünk is ugyanolyan lelkesen és hatékonyan dolgoztak, mint a III/III-asok, egy rossz szót sem mondok rájuk, megőrzöm a titkukat.

Leleplező: Véleménye azért csak van.

– Kollégák, nagyon szerencsés kollégák. Ők legalább megússzák.

Leleplező: Maradjunk annyiban, hogy már sokukról sejtjük, melyik fedőnevű kicsoda. Gyertyavirág, Sávosfű és társaik kigyógyulhatnának már végre az amnéziájukból.

– Nekik nem süllyedt el a hajójuk.

Soros-alapítványos álellenzéki komcsik?

Leleplező: Ne haragudjon, de szeretnék az előbbi témánál maradni. Próbáljuk meg az alapokat tisztázni, a védett ügynökök témájában a gyökerekig hatolni. Hogyan kerülhetett ki néhány kádergyerek az amerikai és az angol egyetemekre? Figyelték-e őket, vagy eleve be voltak szervezve, mondjuk a III/IV-esekhez?

– Ez nem így működött. Velük a hírszerzés és a kémelhárítás foglalkozott, ez nem a mi dolgunk volt. A társszervek foglalkoztak a külföldre utazókkal, főleg azokkal, akikkel kapcsolatban felmerülhetett, hogy a külföldi hírszerzés látókörébe, figyelmének középpontjába kerülhetnek. Természetesen számos esetben mi is beleszóltunk az ügybe, ha volt valami érdekes az adott személlyel kapcsolatban.

Leleplező: Milyen szempontok szerint ellenőrizték le a delikvenseket?

– Ezeknél az embereknél az első dolog a szűrés volt. Ellenőrizni, hogy ki az, aki kifelé megy, ki az, akinek van meghívója, ki az, aki valamilyen módon ki akar menni, milyen emberi vonásokkal rendelkezik, megbízható-e, rendes-e, korrekt-e, vagy pedig link, satöbbi. Voltak tehát különféle megkötések. Kiszűrték azt, akivel kapcsolatban felmerült, hogy disszidálni akar, dönteni kellett arról, hogy kiengedik-e vagy nem.

Leleplező: Mondjuk ha úgy döntöttek, hogy mehet az illető, kértek-e szívességet tőle?

– Csak olyanoktól, akik érdekesek, fontosak lehettek. Nálunk is ugyanazt kérték tőlük, mint a többi szocialista országbeli titkosszolgálatnál: vállalja el, hogy jelentést tesz minden, bennünket érdeklő témáról. Mit akarnak, mit kérnek tőle, milyen jelszó, milyen postai avagy egyéb módon kell kapcsolatot tartania, mi az, amit várnak tőle, mit kap érte stb. Tehát magyarul: föltérképezni az ellenséges hírszerző szerveknek a Magyarország ellen irányuló dolgait.

Leleplező: Mi volt a helyzet az érdektelen személyekkel?

– Én inkább úgy fogalmaznék, hogy ebbe a csoportba azok tartoztak, akiket csak úgy kiengedtünk, s nem bíztunk meg semmivel sem. Ők később, a visszatérésük után lehettek érdekesek, hiszen a kint töltött 2-3, vagy 5 év alatt a tudtukon kívül egy sor információt gyűjthettek be. Ezeket érdemes volt meghallgatni. Megkérdezték tőlük, hogy ugyan már hogyan éltek, mit tapasztaltak kint. Általában azért mindenki elmondott valamit. Nem arról volt szó, hogy kényszerítették. Ha azt mondta, hogy nem tud semmit, akkor is elengedték. Nem volt olyan eszköz a szervezet birtokában, amivel rájuk rákényszeríthette volna az akaratát.

Leleplező: A kádergyerekeket is beszámoltatták?

– Az más kérdés volt, ha a vezetők gyerekei, hozzátartozói mentek ki. Ez nem volt annyira jellemző. Ők természetesen együttműködtek, de nagyon sok olyan ember is kiment külföldre, aki valamilyen ellenzéki körhöz tartozott.

Leleplező: Vehetjük úgy, hogy Orbán Viktor is ellenzékiként ment ki, hiszen 1983-ban alapító tagja volt a Bibó István Szakkollégiumnak, 1988-ban pedig a Közép-Európa kutatócsoportnak...

– Őszintén szólva én nem foglalkoztam ővele, nem tartozott a mi kompetenciánkba. Nem sokat tudtunk róla, legfeljebb annyit, hogy a Soros Alapítvány támogatja, annak ösztöndíjasaként került ki Oxfordba is a Pembroke College-ba.

Leleplező: Hogy lehet az, hogy a Soros Alapítvány által pénzelt személyek csak úgy kimehettek?

– Ha valaki nem tudná, Soros György Aczél Györgynek az egyik legközelebbi barátja volt. No persze nem politikailag, hanem emberileg. Mindenesetre ez a kapcsolat is közrejátszhatott abban, hogy a Soros Alapítvány ösztöndíjasait kiengedték, akárhová tartoztak is. Tehát aki a Soros Alapítvány által ment ki, az félig-meddig a mi kutyánk kölykének számított. Vagyis olyan valakinek, akiben azt látták, hogy a Magyarország jövőbeni arculata kialakításának valamilyen személyisége lehet.

Leleplező: Már megbocsásson, tábornok úr, de ezt sokan félreérthetik, azt hihetik, hogy a Soros-ösztöndíjasok is egyfajta komcsi káderek voltak. Holott szerintem Soros György Aczéltól függetlenül azért hozta létre az alapítványát, hogy segítse a magyar értelmiség minél szélesebb látókörének kialakítását.

– Nem dehonesztálva említettem Soros magas szintű MSZMP-s kapcsolatát, és nem azért, hogy lejárassam az alapítvány segítségével kint tanult, ma nyilván magas beosztású urakat. Ennyi év után már spongyát rá, de nem árt, ha az illetők egy kicsit magukba szállnak, és nem felejtik el, miért küldték ki őket, vagy miért éppen ők mehettek ki. Egy kicsit a régi rezsimnek és nekünk is hálával tartoznak azért, hogy karrierjük kezdeti lépéseit azzal segítettük, hogy nem akadályoztuk meg a kiutazásukat, s hogy néhányan úgy ítéltük meg, hogy Magyarország jövőjének alakításában még fontos szerepük lehet.

Leleplező: Nem fél Orbán Viktor vagy Soros György esetleges retorziójától?

  • Nem, mert még ha ők másként idézik is fel megkopott emlékeiket, feltételezem, hogy igazságosak.
  • Ügynöklista
  • és a háromnapos bedarálás
  • Leleplező: Hagyjuk most már békén a III/I-eseket, III/II-eseket és a többi védett ügynököt. Maradjunk csak a bűnösnek kikiáltott III/III-asoknál. A csak róluk összeállított ügynöklistát kinek a parancsára kellett megsemmisíteni?
  • – Nos, akkor kezdjük elölről. Először is ügynöklista addig sohasem készült. Tilos volt róluk névsort összeállítani. A III/III-asokról kartonokat vezettünk, méghozzá két helyen. Az egyiket a központban a nyilvántartó osztálynál, a másikat annál az illetékes szervnél, amely azt az ügynököt foglalkoztatta. Tilos volt ezeket összegezni, listát készíteni róluk. Tilos volt bárkit is fedőnév nélkül emlegetni. A jelentésekben is csak a fedőnév szerepelhetett, hogy az illetőt ne lehessen később azonosítani.
  • Leleplező: Akkor hogyan kerülhetett elő később egy ügynöknévsor?
  • – Jóval a Duna-gate botrány kitörése előtt készítettem egy javaslatot annak szellemében, hogy új Alkotmány készül, új törvényeket fogadnak el. Ezért úgy gondoltam, meg kell szabadulni azoktól a jelentésektől, amelyeket törvényes volt megszerezni, de törvénytelen volt megtartani. Ez egy természetes reflexió volt. Eszembe sem jutott, hogy azért semmisítsünk meg jelentéseket, mert abban valakiről valami van. Az elgondolásom szerint ami törvényileg kötelező volt, azt továbbra is megtartottuk volna. Ezt a javaslatot október közepén adtam le.
  • Leleplező: Mi lett a sorsa?
  • – Október közepétől december 18-áig tökölődtek rajta, megnézték jogi szervek és mások is, végül visszaküldtek egy olyan anyagot, ami teljesen eltért az eredeti elképzeléstől. Megkezdték ennek alapján a megsemmisítést. December 22-én elmentem szabadságra, és 25-éig nem voltam bent. A távollétem első napján, december 22-én reggel érkezett egy fax a miniszterhelyettes szó szerinti utasításával: mostantól kezdve jegyzőkönyv nélkül mindent meg kell semmisíteni. A döntést persze mások, fentről hozták. A parlament később ennek alapján tartott felelősnek, ez volt a vád tárgya.
  • Leleplező: Tehát felsőbb utasításra történt a bedarálás?
  • – A jegyzőkönyv nélküli megsemmisítés igen. Az előző változatot ugyan én javasoltam, de abban szó sem volt ilyesmiről. A miniszter már a módosított változatot írta alá.
  • Leleplező: Tehát annak alapján kezdődött meg a jelentések és a kartonok jegyzőkönyv nélküli megsemmisítése?
  • – Igen. Minden olyan papír, feljegyzés, jelentés, dokumentum, amely alapján később azonosítani lehet a készítőiket.
  • Leleplező: De végül nem semmisítettek meg meg mindent.
  • – Persze, hogy nem, mert még időben megpróbáltam beavatkozni. Amikor bejöttem a szabadságról, azt mondtam, csak az új törvény értelmében lehet a megsemmisítéseket végrehajtani, de akkor már késő volt, mert három nap alatt mindent bedaráltak. Az olyan anyagokat is, amelyeket nem lett volna szabad.
  • Leleplező: Minek alapján készülhetett el mégis az ügynöklista?
  • – A Duna-gate botrány után január 18-án, vagy 19-én a felső vezetők közül valamelyik – már nem tudom, hogy a miniszter, az államtitkár, vagy a miniszterhelyettes – utasítást adott két embernek, hogy a központi nyilvántartásban lévő kartonok alapján állítsák össze az ügynöklistát, de nem a teljeskörűt, csak a III/III-asokét.
  • Leleplező: Ez a diszkrimináció nem háborította fel?
  • – Utólag értesültem róla. Furcsállottam, de nem tiltakoztam ellene. A kijelölt két ember hivatalból összeállított egy bizonyos listát. Igen ám, de közben történt valami. A botrány kirobbanása és a lista összeállítása közötti időben az operatív tisztek beavatkoztak az ügybe. Erkölcsi kötelezettségüknek érezték, hogy a nekik hűségesen dolgozó ügynökök anonimitását biztosítsák. Ezért a kartonok egy részét megsemmisítették, s ezeket olyan kartonokkal pótolták, amelyekbe a megfigyelt célszemélyek neveit és nyilvántartását tették, vagy fiktív adatokra cserélték.
  • Leleplező: Ez nyilván egy sajátos, jogos tiltakozás volt a részükről, ugyanis épp ön említette: minden titkosszolgálat tilt mindenfajta listakészítést. Aki pedig ilyent elrendel – kimondom én ön helyett –, az dilettáns, ijedt nyuszi vagy ellenség.
  • – Vegye figyelembe azokat a zavaros politikai közállapotokat.
  • Leleplező: Ma már tudjuk, hogy ki volt a karmester, és kik irányították külföldről a ,,demokratikus” átalakítást, azt, hogy valakik már a Duna-gate előtt másfél évvel Magyarország jövendő miniszterelnökeként köszöntötték Párizsban Antall Józsefet. Sok minden ki fog még derülni, de hagyjuk most ezt. Térjünk vissza az ügynöklistához. Azt mondta, két személy állította össze.
  • – Igen, méghozzá a manipulált, kicserélt kartonok alapján. Ők és a melléjük rendelt titkárnők, s egyéb segítők csak abból dolgozhattak, ami a rendelkezésükre állt. Így a ma is használt ügynöklistának csak egy része valóságos, a többi pedig lejáratásra alkalmas tisztességes emberek neveit tartalmazza.
  • Leleplező: Attól tartok, hogy létezhet egy valódi lista is, amely a III/I-es, III/II-es és a III/IV-es ügynököket is tartalmazza, de az nem itt Magyarországon van.
  • – ...
  • Megszerezhette a KGB a magyar ügynökök lisltáját?
  • Leleplező: Ön hallgat. Joggal vetődik fel a kérdés, hogy a KGB vagy a STASI megpróbálta-e megszerezni a magyar ügynökök listáját?
  • – Annyit mondhatok, hogy '88-ban elkezdődött egy komputerizált nyilvántartás kialakításának az előkészítése, aminek kapcsán az egymás ügynökeinek a betáplálása is szóba került. Nos, ebben én nem vettem részt, a belső elhárítást ebből kihagyták. Nyilván azért, mert Kádár annak idején a belső elhárítás munkájának köszönhetően került börtönbe. Nem engedte, hogy a belső elhárítás komolyabb szerepet kapjon. Nálunk oda akkredditált KGB-s és STASI tanácsadó sem volt, és ebbe az új nyilvántartásba való belépést sem engedélyezték. Tudom, hogy a hírszerzés, a kémelhárítás, a katonai elhárítás is ellenállt. De gyakorlatilag ennek ellenére a nyilvántartás bevezetése folyamatban volt. Nem tudom, meddig jutottak, de a mi ügynökeink listáját biztos, hogy nem kapták meg, hacsak nem szerezték meg valamilyen titkos akció keretében, vagy hivatalosan ugyan, de a mi tudtunk nélkül.
  • Leleplező: Megkaphatták tehát hivatalosan is?
  • – Nem zárható ki, mert a hírszerzésnél, a kémelhárításnál, a katonai elhárításnál ott voltak az összekötőik. Külön főösszekötők ,,segítették” a miniszter munkáját.
  • Leleplező: Ön is találkozott ilyen főösszekötőkkel?
  • – Amikor csoportfőnök lettem, '85-ben engem is megkerestek a miniszter mellett tevékenykedő főösszekötők. Aztán később is. Általában évente egyszer, az öt év alatt összesen négy alkalommal. Azt hiszem, a 87-es megkeresés volt a legérdekesebb, amikor Gorbacsov meghirdette a peresztrojkát. Emlékszem, a születésnapom előtti napon keresett meg engem a KGB-főösszekötő. Udvariaskodott, hogy milyen régen látott, érdeklődött a hogylétemről, aztán előadást tartott arról, hogy mit jelent a peresztrojka, vagyis a gorbacsovi gyakorlat: a politika át akar alakulni, modernizálni fogják a Szovjetuniót stb., stb. Egy órás kiselőadás után megkérdezte, hogy mi a véleményem. Eléggé udvariatlanul válaszoltam, mert megittam egy féldeci vodkát vele és ilyenkor kicsit elkábulok. Nézze, mondtam neki, amióta hallottam erről, azóta gondolkozom rajta és tanulmányozom a megtett lépéseket. Gondolom, nem azért jött ide, hogy én szépeket, jókat mondjak, hanem azért, hogy megtudja, mit gondolok róla. Nos, én úgy vélem, hogy Gorbacsov a peresztrojka meghirdetésével nagyon jót akar. De aki támogatni akarja a Szovjetunió modernizálását, annak ez kevés. Aki viszont nem akarja, s továbbra is ragaszkodik a hatalomhoz, az minden eszközt és erőt be fog vetni, hogy ezt megakadályozza. Ennél fogva, nem haragszik érte, de nem látok esélyt arra, hogy a Szovjetunió modernizálása csupán jelszavakkal megtörténhet. Ahhoz radikális változtatásokat kellene végrehajtani, és olyan lépéssorozatokat megtenni, amelyek mozgásba hoznák az egész szovjet társadalmat és bővítenék a peresztrojka hívenek körét.
  • Kiknek jött jól a Duna-gate?
  • Leleplező: Úgy tudjuk, a tizedik évfoduló kapcsán egy egész kolumnás anyagot akartak készíteni önnel és megkérdezték, hogy mi a véleménye, kinek állhatott érdekében a Duna-gate botrány kirobbantása.
  • – Abból az interjúból nem lett semmi, mert olyasmit válaszoltam, ami nem tetszett.
  • Leleplező: Nekünk most elmondhatja.
  • – Tulajdonképpen minden pártban voltak olyan erők, akiknek érdeke fűződött a Duna-gate botrány kirobbantásához. Vagy azért, mert radikálisan akartak változtatni azon, ami volt – vagy azért, mert radikálisan el akarták tüntetni a múltjukat, vagy azért, mert ostobák voltak, vagy azért, mert gyűlölködtek valamiért. Tehát mindenkinek érdekében állt, hogy lelepleződjön egy bizonyos kör, és az úgy be legyen mártva, hogy ne keressék a többit. Mindenki tudja, aki egy picit is ért az államgépezet működéséhez egy országban, hogy egy főosztálynyi erő, amelynek csak az információszerzés a feladata, semmi más, az nem tehető felelőssé egy egész ország több évtizedes működéséért, annak a belpolitikájáért, külpolitikájáért, törvénysértéseiért és egyebekért. Ez egyszerűen nevetséges.
  • Leleplező: Ön tehát úgy véli, hogy kellett valaki, pontosabban egy olyan csapat, amelyre mindent rá lehetett lőcsölni, vagyis el kellett, hogy vigye a balhét.
  • – Úgy van. Elég, ha csak az interjú korábbi részében említett, a képernyőn pöffeszkedő III/I–es, III/II-es és III/IV–es ügynökökre gondol. Ők mind megúszták és még sok más egykori szerv és hivatal tagjai is, akikről a Duna-gate miatt mindenki megfeledkezett.
  • Leleplező: Ahhoz képest, hogy csak az ön szűk köre lett az áldozati bárány, három parlamenti párt elnöke is gyanúba keveredett, Torgyán, Csurka és pufajkásként Horn is.
  • – Épp ezért nevetséges az egész, a többi meg lapíthat vagy kárörvendően dörzsölheti a tenyerét. Beleértem ebbe a szélesebb körbe a kaméleonná lett volt kommunista kádereket éppúgy, mint a nyugati ösztöndíjaskák egy részét, vagy azokat a politikuscsírákat, akik felajánlották a szolgálataikat néhány nyugati kormánynak és ma is azok érdekeit képviselik, nem a magyar népét.
  • Leleplező: Csak azt a szót ne mondja ki, hogy árulók.
  • – Ugyan már, miért mondanám, hiszen ugyanolyanok, mint mi.
  • Leleplező: Róluk persze sohasem készül lista.
  • – Nincs is szükség rá. Elég, ha előveszi a Ki kicsodát és belenéz az életrajzukba – gondoljon csak arra: semmit sem adtak, adnak ingyen.
  • Leleplező: Van-e ezzel kapcsolatban valami üzenete a parlamentnek?
  • – Van. Hagyják abba az egyoldalú átvilágítósdit, s az ügynökök helyett inkább a saját zsebüket tömködő korrupt, síboló, nagy vagyonokat szerző gazemberektől és erkölcstelen életet élő pártkatonáktól tisztítsák meg a közéletet.
  • Meddig és miért fedezi azokat, akik besúgtak?
  • Leleplező: Meddig és miért fedezi azokat, akik máshol voltak besúgók, s most védettek?
  • – Amíg élek. Részint azért, mert – amint arról az interjú korábbi részében is szó volt – nemcsak a III/III-asokat kellett volna elővenni, hanem a többieket is. Ők most nyugodtan pöffeszkedhetnek a hivatalaikban, magas pozícióikban, de őket sem árulom el, mert a világ minden országában, a változó rendszerektől függetlenül anonimitást biztosítanak az ügynököknek. Az egyik legfontosabb követelmény a hallgatás, aki ilyesmit vállal, az kötelezettséget vállal a titoktartásra. Az a vezetés, amelyik elárulja az ügynökeit, az új rendszerben sem élvezhet maradéktalan bizalmat, az egy újabb rotáció esetén megint kiszolgáltathatja ügynökeit.
  • Leleplező: A pozícióban és hatalomban maradt egyéb ügynökök, a III/I-esek, III/II–esek és III/IV-esek bizonyára tanultak a 90-es év hibáiból, s nem engedik, hogy megismétlődjön. De térjünk vissza az ön hallgatására. Úgy tudom, meglehetősen szegényesen él a nyugdíjából. Miért nem tette pénzzé információi egy részét?
  • – Amikor 1990 február elején kirúgtak, megkeresett egy idegen férfi és ajánlatot tett. ,,Hajlandók vagyunk önnek egymillió dollárt fizetni, ha kétszáz oldalon leírja azt, amit kívánunk. Az anyagnak természetesen tartalmaznia kell a magyar ügynökök teljes listáját is”. ,,Azt hiszem, uram, ön eltévesztette a házszámot, a címet, meg azt a személyt, akit önnek javasoltak. Azt javasolom, hogy máshol keresse!” – mondtam és becsaptam az ajtót.
  • Leleplező: Ahhoz képest, ahogy kiszúrtak magával, ez szamárság volt.
  • – Most, hogy visszagondolok rá, azt kell, hogy mondjam: ostoba voltam, mert azóta szinte senki sem áll szóba velem azok közül, akiket védtem és védek ma is. Szinte mind elfordultak tőlem, pedig néhányuknak nagyon jól megy, nagy ember lett. Azt hiszik, egyszerűen törölték a múltjukat, azt hiszik, védettek. Megfeledkeznek arról, hogy a hírszerő, az elhárító szolidaritás nem egyoldalú. Egyiknek sem jutott eszébe, hogy milyen nyomorúságos körülmények között élek. Bénaság, családi gondok, kirekesztettség, egyebek. Az esett a legrosszabbul, hogy ők is kerülnek, mint egy leprást.
  • Valamikor mindenki a barátja akart lenni
  • Leleplező: Pedig a bukása előtti években mindenki az ön barátja akart lenni.
  • – Egyáltalán nem szimpátiából, rém egyszerű gyakorlati oka volt: sokféle ügyben tudtam segíteni. Ha nem engedték ki az illető fiát külföldre, jött, hogy ,,kedves Jóska, intézd már el az útlevelét”... Ha az elkényeztetett káderkölyök belekeveredett valamibe, közlekedési kihágást követett el, vagy el akarták marasztalni valamilyen szabálysértési ügyben, akkor megint hívtak: ,,Kedves Jóska, húzz már ki a szarból”... Ha olyan hatökör volt az egyke, hogy páros lábbal kirúgták a felvételiről, akkor megintcsak ,,Jóska, beszélj már az egyetemmel, neked szavad van”. Amit lehetett, megtettem, mert a rendőrségi túlkapások, a hatalom önkénye, a hivatali arrogancia sok sérelmet, nemegyszer szabálytalanságokat is okozott.
  • Leleplező: Féltek öntől? Nyilván sokan valamiféle szuperkémfőnöknek tekinthették.
  • – Az állambiztonsági, belbiztonsági munka agyon volt misztifikálva. Egyesek még azt hihették, minden úgy van, mint Péter Gábor idejében, pedig már minden rég megváltozott. Senkit sem tartóztattunk le, senkiért sem ment éjszaka lefüggönyözött fekete autó. Mi is a hatályos törvényeknek megfelelően végeztük a munkánkat.
  • Leleplező: De azért ezek a törvények a kisebb bűncselekményekig és szabálysértésekig lehetővé tették az ,,elsimítást”.
  • – Operatív ügyek esetén igen. Azonban én sem akartam, hogy meghurcoljanak embereket, ezért – bevallom: néha jogtalanul – leállítottam a készülő retorziókat. Ilyen eset volt például, amikor a Charta ’77 iránti szimpátiából aláírásokat gyűjtöttek. A magyar szervezők – Kis János, Bencze György és a többiek – nyugodtan elküldhették a táviratukat, semmilyen komolyabb atrocitás nem érte őket, mert leállíttattam az ellenük szervezett retorziókat azzal érvelve, hogy semmi szükség mártírokat gyártani. A táviratban egyébként semmilyen törvénysértés sem volt, a nevüket adó magyarok csak az ellen tiltakoztak, hogy őrizetbe vették a Charta ’77 aláíróit, és a szabadon bocsátásukat követelték. És mi történt? Semmi. Csupán engem utasítottak arra, hogy adjam le az igazolványomat. Nem adtam le, mert Kádár osztotta a nézetemet.
  • Leleplező: Hány barátja volt a nyolcvanas években?
  • – Nagyon sok, ezer, talán kétezer is. A megyéknél mindenütt legalább 15-20, Budapesten valamennyi minisztériumban, valamennyi társadalmi szervnél, szakszervezetnél, a MTESZ-nél külön-külön legalább ennyi, de akadtak szép számmal más területeken is. Ma már tudom, hogy ezeket a kapcsolatokat az érdek motiválta. Magam vagyok a hibás érte, mert annak idején olyan embereket tartottam barátaimnak, akikről végül is kiderült, hogy még csak haverok sem voltak. Ha valaki hajlandó elfogadni az olyan emberek közellétét, akik nem egészen jellemesek, annak tudomásul kell venni, ha egyszer bajba kerül, egyedül fog maradni.
  • Leleplező: Most hány barátja van?
  • – Sajnos, az egyik kezem is elég hozzá, hogy megszámoljam őket.
  • Kik keresték meg az elmúlt tíz év alatt?
  • Leleplező: Az elmúlt tíz év alatt kérte-e valaki a tanácsát, segítségét, igénybe kívánták-e venni szakmai tapasztalatait?
  • – Volt egy időszak, amikor sokan megkerestek. Kíváncsiak voltak arra, mit csináltunk mi annak idején, kíváncsiak voltak az ügynöklistára, annak hitelességére. Akkoriban közkézen forgott egy lista, azt nekem is megmutatták. Elég volt az első oldalra rápillantani, mindjárt láttam, hogy a nevek jó része hamis, egyszerű tippelgetés, kitaláció.
  • Leleplező: Felkérték-e arra, hogy tanítson?
  • – Vehetjük úgy, hogy igen, de elég sajátos módon tették. Úgy tűnt, hogy áttételesen nekem akarnak segíteni. Azzal az ötlettel álltak elő, hogy szervezzek egy különleges biztonsági őrséget, állítsam össze nekik a kiképzési tananyagot. Kérték, hogy mindenképpen legyen benne: milyen módszerekkel lehet információt beszerezni, hogyan kell ügynököt beszervezni? Az elképzelt őrző-védő iroda helyett egy magántitkossszolgálat képe kezdett körvonalazódni. Akkor váltak csak igazán gyanússá, amikor különböző helyeken dolgozó embereket kezdtek név szerint emlegetni: ,,Lehetne-e őrá is számítani, használni tudnánk-e X-t az információszerzésben, elég profi lenne-e Y az ügynökök beszervezésében, milyen rangja lehetett Z-nek, rábízhatnánk-e egy csoportot és így tovább. Rájöttem, hogy konspirációs trükk az egész, csak kóstolgatnak. Miután több próbálkozásuk sem járt sikerrel, nem jelentkeztek többé.
  • Leleplező: Találkozott politikusokkal is?
  • – Igen, velem is konzultáltak. Őszintén szólva jólesett, hogy beavattak a gondjaikba. Elmondták, milyen problémáik vannak, mi az, amiben lépni kellene valamilyen módon, de nem nagyon látják ennek az útját-módját. Én őszintén elmondtam, mi a véleményem az adott témáról, a kialakult helyzettel, az ügynöktörvénnyel és a rendszerváltás menetével kapcsolatban.
  • Leleplező: Miről beszélgetett Boross Péterrel?
  • – Egy alkalommal, a Fidesz vezette kormány hivatalbalépése után találkoztam vele, mint az autólopás-károsultak közbiztonsági szövetségének főtitkára. Ezen a találkozón szóba került a Magyarországon kialakult közbiztonsági helyzet. Az exminiszterelnök-főtanácsadó megkérdezte, mi a véleményem, mit lehet tenni. ,,Nézze – mondtam neki –, úgy látom, hogy nagyobb bizalmat és mozgásteret kell biztosítani a titkosszolgálatoknak és a bűnüldöző szerveknek, hogy a törvény adta kereteken belül határozottabban, markánsabban, és hatékonyabban tudjanak intézkedni.” Boross Péter nem hagyta, hogy kifejtsem, közbeszólt, azt mondta, biztos arra gondolok, hogy nagyobb fizetést kellene adni nekik. ,,Elnézést kérek, nem erre gondoltam” – feleltem, s ezek után részemről a társalgás befejeződött. Őszintén szólva Boross Pétert ennél többre tartottam, széles látókörűnek hittem, de láthatóan akkor már a múlté volt az az ember, aki az ügynöktörvény előkészítése időszakában szívós alapossággal, profi módon közelítette meg a dolgokat. Még ma is csodálkozom, hogy ilyen gyorsan és radikálisan befejeződött ez a beszélgetés.
  • Leleplező: Nem csodálom, hogy ön megkeseredett ember lett. Nem sok jót kapott a kilencvenes évtizedtől.
  • – Téved. Jólesett, hogy vadidegen emberek megszólítottak az utcán és szolidaritásukat fejezték ki. Azt mondták, hogy ők nem hiszik el azt a sok szemetet és mocskot, amivel engem illettek, amit ránk szórtak.
  • Leleplező: Miként lehetne véget vetni az ügynökhisztériának?
  • – Számomra a dolog egyszerű. Egy: az államnak minden korban és országban szükség van az ügynökökre. Kettő: több értelme és kevesebb ára lenne, ha a parlament egyszeri határozattal elítélné azokat, akik törvénysértéseket követtek el, függetlenül attól, hogy az ügynökök politikusok vagy civilek voltak-e. Ennek súlya lenne, az ügynökkeresést pedig végérvényesen befejezhetnék.


A III/III-as csoportfőnökség utolsó parancsnoki értekezlete

(Rövidített változat)

    • Az alábbi jegyzet egy eredeti magnófelvételről készült dolumentum. Maga Horváth József tábornok rögzítette III/III-asok felszámolása előtti utolsó parancsnoki értekezleten. Az anyagot joggal rögzíthette, hiszen az saját beszéde volt. Több mint tíz éven át őrizte, s most látta elérkezettnek az időt, hogy közreadja: megmutassa a világnak, hogy nem szálltak le a süllyedő hajóról, pánik nélkül keresték a kiutat. A végső percekben is az foglalkoztatta őket, hogyan tudnák a titkosszolgálatot megreformálni, szalonképessé átalakítani, hogy több évtizedes szakmai tapasztalatukkal segíthessék a születő demokratikus állam, egy nemzet biztonságát. Akkor még hitték, hogy szükség lehet rájuk, nem gondolták, hogy őket dobják oda koncként, hogy elvigyék a balhét.
    • A terjedelmes dokumentumból csak azokat a részeket emeltük ki, amelyek az adott pillanatot, a végóra bizonytalanságát jellemzik.
    • – Mindjárt szeretném előre bocsátani, hogy itt az utolsó kérdezővel, hozzászólóval egyetértve nem hiszem, hogy valamelyikünk is olyan helyzetben volna, hogy a felmerült kérdésekre most nagyon gyorsan és egyértelműen, kristálytiszta választ adhatna...
    • Hát mindenekelőtt a legfontosabb problémák egyike a mi mostani helyzetünk, nem tudjuk, ez micsoda. A rendszerváltás megkezdődött, még nem fejeződött be, még menet közben vagyunk. Ebben a helyzetben mindannyian azt kérdezzük magunktól: lehet-e ennek a szervnek esélye arra, hogy tovább dolgozzon? Őszintén meg kell mondanom nektek, hogy erre vonatkozólag senkitől sem kaptam eligazító választ. Senki nem akar felelni a kérdéseinkre, senki sem tudja: hogyan tovább?
    • ...Mindenekelőtt óvnék mindenkit attól, hogy beleessen abba a társadalmi hisztériába, ami jelenleg egész Kelet-Európát jellemzi. A kérdés csak az, hogy a skálán a 10-es, a 20-as, vagy az 50-es számmal jelölhető-e a forrongás, vagy éppen 90-es szám körül mozog a hőfok, mint mondjuk az NDK-ban. Egyesek úgy fogalmaznak, hogy forradalom zajlik ezekben az országokban, mások a rendszerváltásra teszik a hangsúlyt. Vannak, akik azt mondják, hogy e rohamos reformlépések és az ezzel együtt zajló események spontán követik egymást, mások azt állítják, hogy ezek nem maguktól történnek, ezeket valakik valamilyen módon irányítják. Ha irányítják is, az biztos, hogy ez az irányítás régen kicsúszott a vezetés kezéből. Vannak, akik úgy vélekednek, hogy a nyugat ezt akarja, van, aki azt mondja, hogy nyugat sem akarja, sőt a nyugat számára is veszélyessé válhatnak ezek a folyamatok. Mindegyikben van valami igazság, de én nem tudom felvállalni azt, hogy most itt az egyedüli helyes válasz mellett tegyem le a voksot.
    • ...Nem akarom Magyarország helyzetét az NDK-val vagy Csehszlovákiával összehasonlítani, mert nem azonos. Az egyik helyen visszafogták a vátozásokat majdnem robbanáspontig (NDK és Csehszlovákia), másutt folyamatosan engedik ki a gőzt, de nem elegendő ütemben. A feszültség egy nemkívánatos része még mindig benne van a társadalmi valóságban, ami feszítőerővel rendelkezik, de szerintem nálunk ez a feszítőerő mozgást impulzál a társadalom különböző rétegeiben, a vezetésben, az ellenzékben egyaránt. A különböző pártok ennek megfelelően próbálják érvényesíteni érdekeiket. Míg az NDK-ban, Csehszlovákiában az események menete nem megfogható, már-már túllépi az irányíthatóság, vagy a keretben tartás lehetőségeit. Ezért én óva intek mindenkit minden olyan megközelítéstől, amely hisztériát akarna kelteni a mi helyzetünkben. Tehát nem értenék egyet azzal, hogy most azonnal, gyorsan, egy nap alatt mindent, a B-dossziékat és az M-dossziékat is megsemmisítsük. Nem hiszem, hogy azonnal, gyorsan minden anyagot el kellene tüntetni, mert a nép lepecsételteti a zúzógépeinket. Nem hiszem, hogy arra kellene készülnünk, hogy gyorsan ki kell vonulnunk innen, bár a pakliban egy lapként ez is benne van.

    Az október 23-án történt Magyar Köztársaság kikiáltása, a közelmúltban lezajlott a népszavazás mind egy-egy olyan állomás, amely jelzi, hogy rendszerváltás vagy változás irányába haladunk. A tavaly májusi pártértekezlet nem egy markáns politikai vezetést, hanem egy széteső konglomerátum jellegű pártvezetést hagyományozott az MSZMP élén, ez a vezetés az egymás elleni harcban versenypályának tekintette a pártot, és nem a társadalomra, nem a párttagságra, nem a jövőre volt tekintettel. Pedig megtehették volna, hogy megkeresik a legkisebb közös többszöröst, vagy meghatározzák azokat a pontokat, amelyen keresztül kell menni a társadalomnak, hogy ne robbanás legyen. Elérhették volna, hogy ne kiszámíthatatlan irányban mozduljon a társadalmi változás, hanem egy racionális, értékmegőrző, arra alapozott, érték-továbbfejlesztést előkészítő társadalmi változás következzen be. Ha másfél évvel ezelőtt ők kezdeményezik, akkor kézben tarthatták és irányíthatták volna.

    A kérdés a következő: mit értünk rendszerváltozás alatt, és milyen új rendszer lesz?

    Nem akarok erről hosszan beszélni, mert ehhez többesztendős szemináriumra lenne szükség, de azt hiszem, a lényeget egyszerű paraszti ésszel is fel lehet fogni. Több mint 70 éven keresztül gúnyt űztünk Marxból, Engelsből és Leninből. Az ő elveikre hivatkozva, a szocializmus-építést meghirdetve a néptömegek legitim vezetőiként szerepeltünk. És senki ne higgye, hogy nem jó szándékkal csináltuk, amit csináltunk. De hogy ostoba módon csináltuk, az biztos, mert menet közben láttuk, hogy valami nem stimmel. Magyarul: sok olyan intézkedés történt az elmúlt évtizedekben, sok olyan dolgot tettünk a népre hivatkozva, amely nem igazán szolgálta a nép érdekeit. Tehát miközben azt mondtuk, hogy a munkásosztály, a parasztság, az elnyomott néptömegek jutnak hatalomhoz, aközben ténylegesen felszabadítottuk, de csak egy pontig engedtük el ezeket a rétegeket. És egy bizonyos pont után az élre került emberek elkezdték a saját kis szocializmusukat kiépíteni, amelyben nagyon jól tudjuk, hogy mi minden belefért. Ugyanakkor milyen kevés jutott azokból a bizonyos javakból a munkások, a parasztok, az egyszerű emberek részére. És közben a kiépített apparátussal, törvénysértésekkel olyan dolgokat is elvégeztettek, amelyek alapján most nekünk kell szégyenkezni, nekünk az állambiztonsági szolgálatnak kell a bűnbak szerepét elvállalni.

    Világosan kell látni, hogy a rendszerváltás kétirányú lehet. És itt most ez a kérdés, hogy mi a magunk részéről hisztérikusan elkezdünk-e sopánkodni azon, hogy itt most egy polgári demokrácia lesz. Vagy azon gondolkodjunk inkább, hogy ezután is meg kell védeni a társadalmat és a hatalmat valakinek, s ahogy a rendőrségre, a bíróságokra, és az ügyészségekre ezután is szükség lesz, úgy a titkosszolgálatokra is. Közben nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy a többi hatalmat gyakorló szervvel együtt mi voltunk a rendőrállam, mi voltunk a szélsőségesen törvénysértők.

    Az a kérdés, képesek leszünk-e a társadalommal megértetni azt, hogy mi is a rendszerváltás hívei vagyunk, s hogy mi a rendszerváltás alatt azt értjük, hogy az új rendszer is a társadalom alapvető érdekviszonyainak szellemében fog működni. A legitim hatalom is a rendőrségre, a hadseregre, az állambiztonsági szolgálatra, bíróságra, ügyészségre fog támaszkodni. Tudom, benneteket az érdekel, mi lesz a mi szerepünk. Számítanak-e továbbra is a munkánkra vagy a választások után közlik, már nincs szükség ránk.

    Én hiszem, hogy megvan a társadalomban az a reális erő, amelyik az értékmegőrzésre orientált. Több évtizedes tapasztalatával, technikájával és szakgárdájával a mi biztonsági szolgálatunk is fontos értéket képvisel, csakhogy mi vagyunk a legszélsőbb helyzetben, akiket támadnak, akiket közellenségnek tekintenek. Épp ezért meg kell próbálnunk a saját profilunkat minél gyorsabban, minél markánsabban úgy megfogalmazni, hogy mi igenis a jogállamiság kereteiben akarunk dolgozni, szigorúan az alkotmányos rendet akarjuk védeni a parlament által hozott törvények alapján. Remélem ugyanis, hogy az új rendszer is meg kívánja őrizni a társadalmi fejlődés eddigi értékeit, igyekszik felhasználni az új hatalomban is mindent, amit jól csináltunk, és mindenkit, akit a szakmájánál fogva a törvényes keretek elfogadásával tisztességgel át tud venni. Bízom abban, hogy csak azokkal szemben lépnek fel diszkriminatív módon, akikről a törvényes keretek között egyértelműen bizonyítást nyer, hogy népellenes bűncselekménynek a részesei.

    Tehát én ebben a kérdésben a rendszerváltást valahogy úgy képzelem el, hogy a meglévő centrum és a meglévő baloldal a társadalom kihívására megfelelő választ tud adni, képes lesz a szabad választásokon maga mögé felsorakoztatni legalább 50 %-ot plusz 1 főt. Így még koalíciós kormányzás esetén is felvállalhatják az eddigi társadalmi változások pozitív elemeit, és helye lehet valamilyen demokratikus, szocialista eszmerendszernek, de a polgári demokráciának is. Ez egyébként nem újdonság elvtársak, csak mi erről eddig nem beszéltünk.

    Én hiszek abban, hogy végül is nem minden politizáló szélsőséges, nem minden újságcikk szélsőséges, nem minden televízió- és rádióműsor az, csak mi azokra reagálunk gyorsabban, mert azok zavarnak bennünket, azok miatt kerülünk néha egy kicsikét a hisztéria hatása alá. Tehát szeretném nagyon világosan megfogalmazni: nem tudom, milyen az alap, amiből ki kell indulnunk, hogy egy kicsikét jobban higgyünk a társadalomnak a pozitív elemeiben, jobban higgyünk abban, hogy ez a változás végül is a jobbítás irányába tart, a fejlődés, a haladás irányába mozog még akkor is, ha 49 %-ban működnek benne a retrográd erők és a jelszavak és a politikai törekvések, a különböző pártok, személyek egyéni törekvései mindaddig, amíg a hatalom közelébe nem jutnak, vagy nem csippentenek egy nagyobb szeletet a hatalmi tortából.

    Az állambiztonsági szolgálat egy nemzeti intézmény, ami a nemzetet védi. Ennélfogva aki ezt támadja, az minket támad. Ezt tudomásul kell vennünk még akkor is, ha kialakult egy társadalmi közmegegyezés a hatalmi pozíciók elosztásában. Nem itt nem dőlt el, hogy a rendszerváltás során melyik erő győz. Mind a két erőnek helye van a társadalmi érdekegyeztető, a társadalom politikai harcának a palettáján. Csak a politika meggyőző ereje döntheti majd el, hogy melyik mozgalom fogja maga mellé állítani a társadalom többségét, az fog dönteni.

    Tehát erőszakkal nem szabad senkit se befolyásolni, nem szabad a nézetei, a mássága miatt senkit sem üldözni. Sőt engedni kell, hogy a társadalom palettáján ezek a politikai erők megmérkőzzenek. Persze ha valaki figyelemmel kíséri a napi sajtót, a politikai veszekedéseket, az világosan láthatja, hogy időnként előfordulnak szélsőségek is, mint például Zalaegerszegen az a bizonyos agyagba verés. Az indulatokat általában egy mérsékeltebb álláspont követi, a zalaegerszegi esetnél például elítélték az agyagba verés gondolatát. Az ilyen napi politikai események, a napi szélsőségek nem zavarhatják meg az állambiztonsági szolgálat belső nyugalmát. Nekünk kettős antennával kell dolgozni. Az egyik antennával vegyük a szélsőségeket nagyon pontosan, precízen, különösen az Alkotmányba és a Büntető Törvénykönyvbe ütköző tevékenységeket. Vegyük be ezeket az értékelő jelentéseinkbe, elemzéseinkbe, használjuk fel a folyamatelemzéstől a tájékoztatásig a pozíciónk erősítésére, s ha tudjuk, akkor pozitív irányba befolyásoljuk ezeket a jelenségeket. A másik antennánk ugyanakkor álljon rá a politikai események, a folyamatok reál- és lecsendesedett formájára, tartósan jelentkező folyamataira, és annak alapján kicsit nagyobb bizalommal értékeljük a helyzetet, a jövőt, a társadalmat és önmagunkat.

    Tehát ez a kettős antenna nagyon fontos dolog. Megvéd bennünket attól, hogy a szélsőségekre való ráhangolódás miatt hisztéria, bizonytalanság alakuljon ki a körünkben. Félreértés ne legyen: ez nem azt jelenti, hogy mi a szélsőségekről ne beszéljünk. Nem azt jelenti, hogy azokat nem kell nekünk megtárgyalni, nem kell kialakítani az azzal kapcsolatos állásfoglalásunkat. Csak azt nem szabad, hogy a mi cselekvésünket, a mi szellemi mozgásunkat, legfőképpen a hasznos időnket túlságosan befolyásolja. Tehát ne ezekre fektessük a fő hangsúlyt, ne ez legyen a legfontosabb dolog, és emiatt ne sopánkodjunk, problémázgassunk, hanem egyszerűen vegyük tudomásul és rakjuk helyre. Csak így tudjuk hosszabb távra megtervezni a saját munkánkat, tevékenységünk fő irányait.

    Nem szeretném, ha azt hinnétek, hogy most egy szemináriumot tartok, vagy ki akarlak benneteket okítani. Én csak elmondom, hogy így látom, és nem kell nektek minden dolgot elfogadni. De amennyiben úgy érzitek, hogy ebben van valami igazság, akkor érdemes erre a hullámhosszra ráhangolódni, mert nem lehet az állambiztonsági munkát teljes bizonytalanságban végezni.

    Nem tudom elképzelni, hogy valaki ezt a legfontosabb dolgot nem tisztázza önmagában, és nem hisz abban, hogy van értelme a cselekvésnek, ha nem hisz abban, hogy ez a rendszerváltás és ezek a politikai harcok valahol egy mederbe terelődnek. Úgy gondolom, hogy a társadalomban minden egyes ember, minden egyes csoport, minden egyes párt valamilyen érdeknek az élére áll, de senkinek az akarata nem teljesülhet, ha a többiét nem veszi figyelembe. Tehát vegyük tudomásul, hogy ez már társadalmi harc, politikai harc, ami azt eredményezheti, hogy a jogállamiságot fogjuk megközelíteni. Minél magasabbra emelkedik a politikai kultúra színvonala, minél inkább politikai harcokká válnak a pártok közötti küzdelmek, nekünk annál inkább tartózkodnunk kell attól, hogy a korábbi állambiztonsági eszközökkel befolyásoljuk ezeket, vagy bármibe is beavatkozzunk. Ugyanakkor rá kell hangolódni ezekre a folyamatokra és el kell gondolkozni azon, mit csináljon az állambiztonság, különösen a belső biztonság. Erről beszélnünk kell. Nemcsak azért, mert mondjuk Lengyelországban, a Szovjetunióban és a kelet-európai féltekén, ahol jól értenek ehhez a szakmához, s már mindenütt alkotmányvédő csoportfőnökségnek, vagy alkotmányvédő hivatalnak kezdik nevezni őket, hanem azért is, mert nyugaton, az NSZK-ban, Angliában is megvan ez a szervezet, és ott is jól működik. Az alkotmányvédelem az alapvető funkciója. Angliában például nem téma a belső biztonság. Thatcher 10 év óta konzekvensen visszautasít mindenfajta ezzel kapcsolatos kíváncsiskodást. Azt sem tudják, hogy hol a központja, ki a vezetője az ottani belső biztonsági szervnek. És azt sem tudják, mi a fő funkciója. Csak mozaikokként összerakják a cselekvéseiből. Tehát azt, hogy Észak-Írországban az IRA ellen tevékenykedik, vagy azt, hogy a szélsőséges, alkotmányellenes erők felderítésével foglalkozik, vagy azt, hogy folyamatosan helyzetelemzéseket ad a kormány első emberének a fasiszta nézetekről, a fasiszta csoportosulások felderítéséről, a terrorizmusról, a diverziós kísérletekről. Ez egyértelmű ott is.

    Valami oka kell, hogy legyen, hogy ezt a szervezetet ott is életben tartják. Egy biztos: ha a Magyar Köztársaság a nemzetközi érdekérvényesítésben azt akarja, hogy súlya legyen, akkor a belső biztonságára felügyelő, a belső biztonságáért felelős állambiztonsági operatív szerveket, vagy az alkotmányvédő hivatalt nemcsak hogy meg fogja tartani, hanem a saját helyére és rangjára fogja emelni.


    ROTHSCHILD - AZ ÖT ARANYNYÍL

    A vörös cégtábla - Kontra Napóleon - A hatalom csúcsain - A szuezi kölcsön - A Creditanstalt bukása - A Himmler-kaland - Az újjászületés (Egy fejezet Gömöri Endre Szupergazdagok című kötetéből)

    Másfél évszázados volt a Rothschild ház, amikor – fennállása óta első ízben – megjelent a nemzetközi bankvilág egyik középpontjában, Svájcban is. A dinasztia történelmében nem jelentett különleges eseményt a svájci nyitány: mindössze azt jelképezte a XX. század hetvenes éveiben, hogy a Rothschildok ismét a pénzügyi terjeszkedés útjára léptek. Már az ötvenes évek elején nyilvánvaló volt, hogy a kapitalizmus történetének egyik leglegendásabb bankháza kilábalt a második világháború okozta megrázkódtatásokból, s újból elfoglalta helyét a legmerészebb és legfontosabb (ha nem is a legnagyobb) bankérdekeltségek sorában.

    A Rothschild-utódokról valaha az a mondás járta, hogy már születése pillanatában ,,minden Rothschild csecsemő 150 esztendős, és 150-szeres dollármilliomos”. A számok talán nem egészen pontosak, de amit jelképeznek, az igaz: a Rothschildok ,,pénzügyi stílusa” hagyományos és arisztokratikus. A zürichi ház például csak olyan ügyfélnek hajlandó felajánlani szolgálatait, akinek legalább egymillió svájci frank magánvagyona van...

    A családi ,,mérleg” mindenesetre azt mutatja, hogy ez a módszer sok gazdasági és politikai katasztrófa próbáját állta ki. Ma is Rothschild-kézen van Franciaország legnagyobb magánbankháza, a Rothschild Fivérek Bank. Az angol ág Nagy-Britannia egyik legbefolyásosabb magánbankját vezeti.

    A dinasztia francia ágának birtokában volt Franciaország legnagyobb vasútvonal-komplexuma, a Compagnie du Nord, amelynek államosítása után a bank megkapta a francia állami vasútvonalak 270 ezer részvényét, és ráadásul a család kezén maradtak a régi társasághoz kapcsolódó egyéb érdekeltségek. Rothschild-birtok a világ egyik legnagyobb bányakomplexuma, a Le Nickel és nem jelentéktelenebb Pennaroya. Jelentős Rothschild-érdekeltség van a Royal Dutch Shell olajtrösztben, a Rio Tinto bányamonopóliumban, a De Beers gyémántbányatrösztben. Az utóbbi két évtizedben a Rothschildok néhány nagyszabású gazdasági kezdeményezést finanszíroztak. Ezeket az általuk ellenőrzött Compagnie Financičre fogja össze. A nagyobb vállalkozásaik közé tartozott: részvétel a szaharai olaj feltárásában és az Antar finomítótröszt létesítése, amelyet utóbb eladtak a francia államnak; részvétel az aranyat, uránt, vasat, magnéziumot bányászó afrikai bányavállalatok létrehozásában; nagyszabású ingatlan- és szállodaberuházások a francia idegenforgalom legfontosabb gócpontjain, Chamonix-tól a Földközi-tenger partvidékéig.

    Nem utolsósorban az is jelzi a Rothschildok eleven befolyását, hogy a nyugat-európai és ezen belül a francia politika vezetéséhez mindmáig erős szálak fűzik őket. René Meyer, aki 1938 táján a Rothschildok vezérigazgatójaként a vasút-államosításról tárgyalt a francia kormánnyal, a második világháború után több ízben miniszter, majd miniszterelnök, és vezetője volt az európai szén- és acélközösségnek, melyből az Európai Közös Piac sarjadt.

    Pompidou ugyancsak a francia Rothschild ház vezérigazgatói tisztségéből lépett be De Gaulle tábornok tanácsadóinak sorába, hogy utóbb a kormány, majd a francia állam élére kerüljön...

    A Rothschildok története Frankfurt am Mainban kezdődött, ahol a dinasztia ,,ősapjának”, Meyer Rothschildnak elődei generációkon keresztül éltek, a két végén láncokkal elzárt és katonák által őrzött Judengasse – Zsidó utca – egyik házában. A házon vörös cégtábla (rothschild) lógott; a család innen kapta nevét. Az ifjú Meyer tanoncéveit Hannover városában töltötte, ahol a hatóságok kevésbé keményen bántak a gettó lakóival, mint Frankfurtban. Az Oppenheimer-bankházban töltött inasévek után Meyer Rothschild 1764-ben tért vissza Frankfurtba, s amikor először közelítette meg a gettót, minden utcakölyök ,,zsidó, tedd a kötelességed!” kiáltására, a törvény parancsainak megfelelően a fal mellé kellett húzódnia, s mélyen meghajolva levennie magas tetejű süvegét. Hannoveri inasévei alatt családja Frankfurtban még jobban elszegényedett, és már nem a Zsidó utca ,,jobbik felén”, a vöröscégéres házban laktak, hanem egy roskadozó, nedves viskóban, amely a kapu fölött himbálódzó cégérről a ,,Serpenyős ház” nevet viselte.

    E ház sötét sarkaiban kezdte az üzletet Meyer Rothschild. Először régi pénzekkel kereskedett. Maga írta a katalógusokat, s a pénzekkel végigvándorolta a német fejedelemségek és hercegségek sorát. Így került kapcsolatba a régi pénzeket gyűjtő előkelőségekkel, és egy ízben Vilmos herceg, Hanau uralkodója is vásárolt tőle néhány pénzdarabot. Ez volt egy Rothschild és egy államfő első üzlete.

    A Serpenyős házban Meyer afféle pénzváltó helyiséget is berendezett, ahol néhány különböző fejedelemség több tucatnyi pénznemét át lehetett váltani. Ez volt az első Rothschild-,,bankház” – négy négyzetméternyi területen! A pénzváltás jövedelmét Meyer Rothschild az éremkereskedelem kiterjesztésére használta. Megvásárolta néhány, szorult helyzetbe került éremgyűjtő anyagát, és új szerzeményeivel ismét végigbolyongta a német hercegségeket. Egy ízben még Weimar urával és Goethe patrónusával, Karl August herceggel is sikerült üzletet kötnie.

    A kapcsolatok bővülése végül is odáig vezetett, hogy a Serpenyős ház falára 1769-ben új táblát szegeztek. Ezen a Hesse-Hanau hercegi ház címere díszelgett, s alatta aranybetűkkel a felírás: ,,Meyer Rothschild, őfensége Vilmos hanaui herceg ügyintézője.”

    Ez az ,,ügyintézés” nem volt érdektelen dolog, mert Vilmos sem volt érdektelen figura. Unokája lévén II. György angol királynak, egyben unokatestvére volt III. Györgynek, s emellett a dán király unokaöccse, meg a svéd király sógora. De nem ez volt benne a különleges, hanem hogy első volt ama német fejedelmek sorában, akik a kékvérű kapcsolatokat az uzsorakölcsönnel és a harácsolással párosították.

    Vilmosnak fél Európa koronás fői tartoztak – és még a hesseniek véréből is aranyat csinált. Kemény kiképző őrmesterei fegyelmezett és mindenre elszánt zsoldosokat neveltek. Amikor egy-egy század készen állott, rendszerint az angoloknak adta el őket, hogy rendet tartsanak a születő birodalom gyarmatain. Valahányszor egy hesseni zsoldost egy távoli gyarmaton megöltek, Vilmos kapta meg a kártérítést. A parányi hercegség ura valójában egyike volt Európa leggazdagabb uralkodóinak, afféle hercegi bankár és uzsorás. Meyer Rothschild fokozatosan bekapcsolódott ebbe az üzletbe is. Egy sor más pénzváltó mellett időnként őt is megbízta Vilmos egy-egy külföldi adósság behajtásával, megfelelő jutalék ellenében.

    A lassan gazdagodó család új házba költözött, amelyen zöld cégtábla lógott, és így a ,,Grünschild” nevet viselte. Egy ideig még tűnődtek is azon, hogy nem kellene-e felvenni az új cégtábla nevét családi névként – de aztán maradtak a réginél, s így vonultak be a történelembe.

    A lassú gazdagodás persze még nem jelentett sokat. Több mint húsz éven át Meyer Rothschild évi 2000 forintnyi adót fizetett. 1795-ben a szigorú városi hatóságok ezt az összeget megduplázták, majd a következő esztendőben évi 15 ezer forintra emelték. Ez volt ugyan a frankfurti gettóban a legmagasabb vagyonkategória – a német hercegségek pénzváltó- és kereskedővilágában azonban még nem sokat jelentett.

    A pénzügyi ,,robbanást” Meyer Rothschild öt fia okozta. Ezek sokkal erőszakosabbak voltak félénk és óvatos apjuknál. Az öt fiú közül Amschel később a német föderáció kincstárnoka lett, Salomon a bécsi Rothschild ház megalapítója. Nathan hosszú évek múlva Anglia legnagyobb pénzügyi hatalmasságává emelkedett. A negyedik fivér, Kalmann a nápolyi Rothschild-bankházat alapította. Végül az ötödik, Jakob Rothschild a francia köztársaság, majd a császárság korszakának valóságos pénzügyi diktátorává nőtt.

    A Rothschildok egyik krónikása, egy Caesar Corti nevű német gróf a század húszas éveiben a Rothschild ház felemelkedése című könyvében az írta: ,,Egy ország tönkremenetele vagyont hoz a Rothschildoknak.” Mint látni fogjuk, az ügy ennél bonyolultabb. Ám annyi tény, hogy az első nagy ,,nemzetközi fogást” az öt Rothschild fiú 1804-ben azért tudta lebonyolítani, mert a dán királyság teljesen tönkrement. A dán király nagybátyja volt a dúsgazdag Vilmos hercegnek, ezért Vilmos azt gondolta: ha Dániának úgy tud kölcsönt nyújtani, hogy az üzletnél neve ne szerepeljen – akkor megfelelő uzsorafeltételeket követelhet. Hiszen a dúsgazdag hercegi unokaöcs mégsem kopaszthatta meg nyilvánosan a csődbejutott királyi nagybácsit. A fejedelem az öt Rothschildra bízta az ügyet, s ez a nagyszabású üzlet volt a Rothschildok első nagy nemzetközi húzása. Egyben ez volt az első eset, hogy a család kijátszotta a kor nagy, patríciusok által vezetett frankfurti bankházait. Ezek tombolva vették tudomásul, hogy egy ismeretlen gettó-milliomos rántja ki a csődből – busás kamatra adott kölcsönnel – a dán királyságot. Persze nem sejthették, hogy a milliók Vilmos kincstárából érkeznek, s a Rothschildok a titoktartásért kapják a hasznot.

    A dán csel után a Rothschild ház a legjobb úton volt afelé, hogy az egyik leggazdagabb európai uralkodónak számító Vilmos udvari bankárává váljék, amikor – úgy látszott – Napóleon megjelenése elsöpörte a szépen induló üzletet. 1806-ban a francia hadsereg Hessent is megszállta. Vilmos elmenekült – és vele a Rothschildok legnagyobb pártfogója. Ráadásul az öt fivér közül az egyik – Nathan – Londonban ragadt, egyre inkább elszigetelve a kontinenstől.

    Napóleon pénzügyminisztériuma azonban nem bírt a Rothschild családdal. A trónfosztott Vilmos herceg adósai szerte Európából hivatalosan a francia kincstárnak kellett volna fizessék tartozásaikat. A négy Rothschild fiú azonban dupla fenekű hintóban száguldozta végig a német hercegségeket, és busás jutalom fejében a francia hatóságok orra előtt szedte össze Vilmos herceg kintlévőségeit. A francia rendőrség megjelent ugyan a frankfurti gettóban, és feltúrta a ,,zöld cégtábláról” elnevezett házat. Ott azonban csak egy görnyedt és reszkető kezű pénzváltót talált, rémült feleségével. Vilmos herceg adóslevelei az országutakon száguldó Rothschild-hintók kettős padlója között rejtőztek.

    Persze a Vilmos számára összeszedett pénzt nem kellett – és nem is lehetett – nyomban átadni őhercegségének. A Rothschild fiúk pedig befektetés után néztek, s azt önként kínálta a Napóleon ellen küzdő Anglia kontinentális blokádja. E blokád éveiben a fűszerek, gyarmatáruk, s a különböző nyersanyagok egész sora csak csempészúton juthatott át a kontinensre, s ennek a csempészhálózatnak a megszervezése szempontjából kincset ért, hogy Nathan, az ötödik Rothschild fivér Londonban rekedt. Ő építette ki a blokádon áttörő csempészhálózatot, melyen keresztül a gyapot, selyem, dohány, cukor, kávé és indigó valóságos özöne ömlött át a kontinensre – persze a blokád miatt fantasztikus áron. A napóleoni blokád és a csempészüzlet ily módon óriási hasznot hozott a Rothschild családnak.

    Ez már elég volt ahhoz, hogy a Rothschildok hozzáfogjanak mai, igazi foglalkozásukhoz. A fordulatot a londoni Rothschild, Nathan szervezte meg, s azt tömören úgy lehetne összefoglalni: ,,A Rothschildok abbahagyták a csempészést, és ettől kezdve egyetlen árut adtak el: a pénzt.”

    Miután a csempészet alaptőkéje a Vilmos herceg számára titokban behajtott pénzösszegekből származott, a hercegnek – akkori viszonyok között – fantasztikus vagyona volt a Rothschildok kezelésében. Az volt a nagy kérdés, hogyan lehet ezt a pénzt a blokád körülményei között hasznot hajtóan befektetni. Nathan Rothschild és négy, az európai szárazföldön maradt fivére között titkos levelezés kezdődött, amelynek eredményeképpen a testvérek eldöntötték, hogy Napóleon bukására fognak spekulálni. Ami azt illeti, ehhez a császár legfényesebb napjaiban nem kis éleslátás kellett.

    A döntés gyakorlati következménye az volt, hogy a Rothschildok meggyőzték Vilmos herceget: vagyonát (20 millió dollár mai értékben, ami akkor szinte elképzelhetetlen kincsnek számított) fektesse angol államkölcsönökbe. A megbízást és a pénzt Nathan Rothschild kapta meg, akihez testvérei csempész-összeköttetés segítségével síbolták ki a hatalmas összeget. Nathan azonban még ,,meg is csavarta” az üzletet. Az eredeti megbízás úgy szólt, hogy 72 fontnyi átlagárfolyamon vásárolhat Vilmos pénzéből angol államkötvényt. Az angliai Rothschild azonban megvárta, míg Napóleon ideiglenes sikerei miatt az angol államkötvények leesnek – olcsóbban vásárolt és a különbséget zsebretette.

    Ekkor a londoni Rothschild ház már olyan hatalom volt, hogy Vilmos üzletei nem elégítették ki: Nathan Rothschild nagyobb hal után nézett. Ez a ,,nagy hal” a Kelet-Indiai Társaság aranykincsének eljuttatása volt az Ibériai-félszigeten harcoló Wellington hercegnek. Nem kis feladat volt ez. Először Nathan Rothschild megvásárolt 800 ezer font (akkori font!) értékű aranyat a Társaságtól, mert tudta, hogy az angol kormánynak valahogyan aranyat kell juttatnia Wellington herceg kezébe. El is adta az aranyat jókora haszonnal őfelsége kormányának – az angolok azonban nem tudták, miképpen juttassák el az aranyat Wellingtonhoz. Az egyetlen út persze Franciaországon vezetett keresztül. A Rothschildok vállalták a feladatot, s ezzel Nathan Rothschild egy csapásra Anglia hadseregének bankárja lett.

    A feladatot a Rothschild fivérek azzal az éles és finom ravaszsággal oldották meg, amely a későbbiekben is olyannyira jellemezte őket. A legfiatalabb Rothschild fivér, Jakob (aki ettől kezdve Jamesnek hívatta magát) váratlanul megérkezett Párizsba. Még nem volt húszéves, és egyetlen szót sem tudott franciául, de azért végrehajtotta a testvérek haditervét és becsapta a francia császárságot. A módszer viszonylag egyszerű volt. A Rothschildok hamis leveleket írattak. Ezeket a leveleket Jamesnak címezték, aki a ,,Napóleon utca 5.” számú házban vett ki lakást. A levelekben az állt, hogy a Rothschildok aranyat akarnak kihozni Angliából, de ezt az angol kormány ellenzi, mert fél attól, hogy az arany kiáramlása meggyengíti az országot. A Rothschildok kegyesen hagyták, hogy a hamis levelek a francia titkosrendőrség kezére kerüljenek, s Napóleon pénzügyminisztériuma bekapta a horgot. Ha az angolok nem akarják, hogy arany jusson ki Angliából – vélte a minisztérium –, akkor segíteni kell ezeket a derék Rothschildokat, hogy mégis kicsempészhessék azokat az átkozott aranyakat...

    A hamis levelek trükkje bevált: Napóleon kormánya segítette a Rothschildokat abban, hogy az angol aranyat Wellingtonhoz juttassák. Az arany akadálytalanul jutott át a Csatornán, ahonnan James Rothschild juttatta Párizsba, és Kalmann Rothschild – a későbbi nápolyi nábob – spanyol bankárok segítségével juttatta át a Pireneusokon.

    Az ügy persze nem volt veszélytelen. Egyszer Calais városának rendőrfőnöke fogott gyanút, őt megvásárolták. Azután Párizs rendőrfőnöke követelte a kormánytól, hogy adjanak engedélyt James Rothschild letartóztatására. A pénzügyminisztérium azonban makacsul hitt a hamis Rothschild-leveleknek, és az arany akadálytalanul ömlött Wellington hadseregéhez.

    A napóleoni háború utolsó szakaszában már gyakorlatilag a Rothschildok tartották fenn a pénzügyi kapcsolatot nemcsak az angol kormány és Wellington, hanem London és szövetségesei: Ausztria, Poroszország és a cári Oroszország között is.

    A napóleoni korszak záróakkordja, a waterlooi csata még az eddigiekhez mérten is legendás hírű ,,fogást” jelentett a Rothschildok számára. A waterlooi csata Angliát Európa első hatalmává tette – a Rothschildokat pedig Európa első bankáraivá. A Rothschildok ,,waterlooi fogását” az tett lehetővé, hogy a napóleoni háború idejében a bonyolult, titkos és veszélyes pénzügyi megbízások végrehajtására az öt Rothschild fivér páratlan hírvivő és futárszolgálatot szervezett. (Ennek a futárszolgálatnak a londoni ága egészen a második világháborúig a régi formájában fennmaradt!)

    Az információ pénzt ért, és mi lehetett értékesebb információ a waterlooi csata kimenetelénél? A kapcsolat világos volt, s a londoni tőzsde reszketve figyelt. Ha Napólen győz Waterloonál, akkor zuhannak az angol államkötvények. Ha veszít, akkor császársága összeomlik, s az angol államkötvények az égig emelkednek.

    1815. június 19-én, a késő délutáni órákban egy Rothworth nevű Rothschild-futár Ostende kikötőjében felszállt a Rothschildok futárszolgálatának egyik gyorsjáratú hajójára, amely a bankház törvényei szerint más utast nem szállíthatott. Nathan Rothschild június 19-ének éjszakáját a Csatorna angol partjának egyik kikötőjében, Folkestone-ban, a rakparton töltötte. 20-án hajnalban már tudta, hogy Napóleon elvesztette a waterlooi csatát. A Rothschild-futár nyolc órával korábban ért át a Csatornán, mint magának Wellingtonnak a hírvivője.

    Nathan Rothschild először az angol kormánnyal közölte, hogy Napóleon vereséget szenvedett – azután elment a tőzsdére. Egy átlagbankár ilyen információ birtokában valószínűleg minden pénzén angol állampapírokat vásárolt volna. De nem Nathan Rothschild. Ő eladott angol államkötvényeket – méghozzá tömegével! Nem szólt egy szót sem, csak állt megszokott helyén, a tőzsde egyik oszlopának támaszkodva – amelyek akkor és azóta is ,,Rothschild-oszlopnak” neveztek – és eladott. A tőzsdén végigszaladt a hír: ,,Rothschild elad!” Nyilván tud valamit: Waterloo elveszett. S a londoni Rothschild tovább öntötte a piacra az angol államkötvényeket, ujjának minden eladást jelző mozdulatával. Azután egy adott pillanatban, amikor az államkötvények mélyponton voltak, de a tőzsde még nem ébredt fel, egyetlen mozdulattal visszavásárolt mindent, amit eladott – csak épp az eladási ár töredékéért. Néhány perc múlva a tőzsdére is megérkezett a hivatalos hír Napóleon vereségéről. Az angol állampapírok értéke magasra szökött és a Rothschild-bankház szinte számlálhatatlan profitot söpört be.

    Frederic Morton, a dinasztia egyik életrajzírója, 140 esztendővel később így kommentálta az eseményeket: ,,Ki sem lehet számítani, hogy az utódoknak hány kastélyt, hány versenyistállót, hány Watteau- és Rembrandt-képet kerestek meg azon a napon.”

    Napóleon bukása után a Rothschild-bankház bonyolította le a Londonnak, Bécsnek és Berlinnek fizetett 120 millió font értékű francia jóvátételt – természetesen jelentős jutalékért. Az ő kezükön futottak át a Bécsnek szánt angol pénzügyi segélyek is, ezért a Rothschildok 1817 táján gyengéden jelezték a bécsi udvarban: megérdemelnének már valamiféle kitüntetést. Von Lederer udvari tanácsos, aki a kitüntetések és császári jutalmak ügyeit intézte, azt javasolta az udvarnak, hogy adjanak a Rothschildoknak egy arany tubákosszelencét, rajta a császár gyémántokból kirakott monogramjával. A Rothschildok finoman közölték az udvarral, hogy gyémántokkal el vannak látva, ehelyett inkább nemességet igényelnek. A Burg meghökkent és Lederer udvari tanácsos azt javasolta a császárnak: ,,Különös tekintettel arra, hogy a Rothschild fivérek izraeliták, a legalacsonyabb nemesi kategóriába sorolják őket.” Így hát a Rothschildok megkapták Bécsből azt a jogot, hogy vezetéknevük elé a ,,von” szócskát odabiggyesszék. Arra is felszólították őket, hogy terveztessenek maguknak családi címert.

    A fivérek nem voltak szívbajosak, s a császári hivatal elé olyan címertervezetet nyújtottak be, amely egy főhercegnek is becsületére vált volna. Volt abban minden: sastól a leopárdig és az oroszlántól az öt fivér egységét jelképező, egy marokba fogott öt arany nyílvesszőig. Ráadásul a címert körülvevő díszítésekre még koronás, páncélozott fejeket is terveztek. Az ilyen ügyekkel foglalkozó császári hivatal rémült levelet írt a pénzügyminiszternek, panaszolva, hogy a Rothschildok címerterve megvalósíthatatlan, mert a heraldika törvényei szerint nem jár nekik se korona, se oroszlán, se sasmadár. A hivatal tisztviselői elővették a pennát és csúfosan összefirkálták a Rothschildok drága pénzen megtervezett új címerét.

    Nem sokkal később, 1822. szeptember 23-án azonban a Rothschild ház 900 ezer aranyforint személyi kölcsönt adott Metternichnek, a császár mindenható kancellárjának hétévi visszafizetésre és különösen kedvező kamatra. Öt nap múlva egy császári parancs mind az öt Rothschild fivért bárói rangra emelte, és a heraldikai iroda bürokratái fogcsikorgatva engedélyeztek mindent, amit a Rothschildok beleterveztettek a címerükbe: sast, oroszlánt, sisakot. Ma is ez a Metternich kegyéből kapott címer díszíti a Rothschild-bankházak személyi használatra szánt levélpapírjait.

    Londonban ezekben a Napóleon utáni évtizedekben fonódott össze generációkra az angol állam a Rothschild-bankházzal. (A Bank of England aranyügyleteinek egy részét ma is az angliai Rothschild-bankházon keresztül intézik. A londoni bankház egy második emeleti irodájában, négy másik nagy bankház képviselőinek társaságában, a Rothschildok állapítják meg mindennap az arany árfolyamát az angol piacon.)

    Egy ízben Nathan Rothschild be akart váltani a Bank of England irodájában egy hitellevelet, amely a frankfurti Rothschild háztól származott. A Bank of England azt válaszolta, hogy a saját bankjegyeit hajlandó aranyra váltani, más bankok hitelleveleit nem. Másnap Nathan Rothschild megjelent a Bank of England pénztáránál egy tízfontos bankjeggyel, hogy azt váltsák át neki aranyra. Amikor a meglepett pénztáros engedelmeskedett, a londoni Rothschild tömött tárcájából előszedett még egy bankjegyet, és azt is beváltatta. Azután néhány órán keresztül folytatta ezt a játékot, s ugyanezt tette kilenc megbízottja hasonlóan dagadó erszényekkel az Angol Bank többi kilenc pénztáránál. Egy nap alatt százezer fonttal csökkent az angol aranykészlet. Másnap reggel Nathan Rothschild újra ott volt a Bank of England pénztáránál kilenc tisztviselővel. Az elősiető igazgató megkérdezte tőle, meddig akarja még folytatni ezt a rossz tréfát. A válasz: ,,A Rothschild-bankház mindaddig bizalmatlan lesz a Bank of England bankjegyei iránt, ameddig a Bank of England bizalmatlan a Rothschild-bankház hitellevelei iránt...”

    Párizsban a másik fivér, James Rothschild, a Wellington-féle csempésztrükk főszereplője már az osztrák császárság párizsi főkonzulja volt, és 1828-ban megvásárolta Napóleon rendőrminiszterének, Fouchénak káprázatos palotáját a Laffitte utcában. (Amikor megkérdezték tőle, miért éppen ezt a palotát választotta, így válaszolt: ,,Azért, mert Fouché volt az, aki a Wellington-ügyben szimatolt utánam, és le akart tartóztatni.”) Ma is ez a párizsi Rothschildok főhadiszállása.

    Heine, a költő, sokszor volt a Laffitte utcai ház vendége, de szabad szelleme nem nagyon tűrte az arany előtti hajlongást. Így írt: ,,Figyelem, hogyan hajlonganak és alázkodnak előtte az emberek. Úgy csavargatják a gerincüket, hogy azt a legkiválóbb akrobata sem tudná utánuk csinálni. Irodájának ajtaja előtt úgy elönti őket az alázat, mint Mózest Horéb hegyén, amikor felfedezte, hogy szent földön jár. Mózes levette saruit, és bizonyos vagyok benne, hogy ezek az ügynökök is levennék cipőiket, ha nem aggódnának amiatt, hogy lábszaguk zavarja a bárót... A minap láttam, amint egy arany libériába öltözött lakáj végighordozta a bárói éjjeliedényt a palota folyosóján. Valami tőzsdespekuláns várakozott ott és megemelte kalapját a nagy fontosságú edény előtt. Megjegyeztem ennek az embernek a nevét; idővel bizonyosan milliomos lesz belőle...”

    Heine nem hajolt meg az arany előtt. Egy ízben James Rothschild néhány bankárbarátja számára nagy vacsorát rendezett. A vacsora utáni kávéra és konyakra meghívta Heinét is, nyilván, hogy szelleme csillogásával szórakoztassa a bankárokat. A költő azonban a következő levélkével küldte vissza a meghívót hozó Rothschild-lakájt: ,,Kedves Báró úr, én rendszerint ott iszom meg a vacsora utáni kávémat, ahol vacsorázom...”

    Bécs persze ,,külön szám” volt, tekintve, hogy ott a Rothschildok jóval szigorúbb zsidóellenes korlátozó intézkedésekbe ütköztek, mint Angliában vagy Franciaországban. Zsidóknak nem lehetett például birtokuk, nem kaphattak kormányhivatalt vagy politikai megbízatást. Az osztrák rendőrség szorítása olyan nagy volt, hogy a Rothschildok a várható kellemetlenségek miatt nem merték elküldeni megbízottjukat a Napóleon feletti győzelemben osztozó szövetségesek híres bécsi kongresszusára. Londonban és Franciaországban már ,,császárok voltak”, amikor Bécsben még egy miniszter közelébe sem juthattak.

    Külön történet, hogy miképpen jutottak a bécsi Rothschildok e korlátozó rendelkezések hálóján át a Metternichnek adott kölcsönig és a koronával ékes bárói címerig.

    A Rothschild testvérek megbízásából Salomon érkezett 1819-ben Bécsbe, s miután a korlátozó törvények értelmében háza nem lehetett, egyetlen szobát bérelt a város egyik jó szállodájában, a Römischer Kaiserban. Első tevékenysége az volt, hogy körülbelül 50 millió forintos osztrák államkölcsönt szervezett. A kölcsönt a Rothschild név fémjelezte, óriási sikerrel: jó néhány millió forintot keresett rajta a bécsi udvar – és hatmillió forintot Salomon Rothschild. Az államkölcsön után a Römischer Kaiser egy egész emeletét kibérelte. Azután néhány hónappal később még egy emeletet, majd ismét egyet. Végül az egész Römischer Kaiser Rothschild palotája volt már, noha jogilag háztulajdona még nem lehetett.

    Az államkölcsön sikerét követte a Bécsnek átutalt angol szubvenciók ügyes kezelése, majd egy igen kényes ,,családi ügy”. Ennek a főszereplője Mária Lujza volt, a Habsburg császárlány, a száműzött Napóleon felesége. A bécsi kongresszus Mária Lujzát ,,Napóleon áldozatának” tekintette, nekiadta a parmai hercegséget és Metternich még egy Von Neipperg nevű udvaronc személyében szeretőt is szerzett a magányos Mária Lujzának. A császárlány rövidesen titkos házasságot kötött ugyan Neipperggel, de olyan titkosat, hogy gyermekeiket jó ideig nem is anyakönyvezték. A gyerekek azonban – bármilyen különös körülmények között fogantattak is – mégiscsak az osztrák császár unokái voltak. Metternich Salomon Rothschildot bízta meg, hogy feltűnés nélkül bocsássa áruba a Mária Lujza kezére adott pármai hercegség egy részét, megfelelően fektesse be a pénzt, s így biztosítson örökséget a balkézről való unokák számára. Rothschild végrehajtotta a megbízatást és ettől kezdve valójában a Metternich-Rothschild szövetség kormányozta Ausztriát. Innen már csak egyetlen lépés volt az a bizonyos 900 ezer aranyforintos kölcsön és a minden cifrasággal ellátott címer megszerzése.

    1835-ben, amikor Ferenc császár meghalt, Metternich attól félt, hogy egy esetleges tőzsdepánik megrendítheti az osztrák gazdaságot és ezzel az ő személyes pozícióját is. Ismét Salomon Rothschildhoz fordult, aki a párizsi Rothschild házzal együtt nyilvános ajánlatot tett: ha bárki piacra akarna dobni osztrák állampapírokat, a bécsi és a párizsi Rothschild ház kész azokat a legmagasabb napi áron megvásárolni. Az európai tőzsdék megnyugodtak, és Rothschild ,,megtámasztotta” az ideiglenes nehézségekkel küzdő Metternichet. (Részlet a párizsi osztrák követ Metternichhez intézett leveléből: ,,Be kell vallanom önnek, Kancellár úr, hogy a Rothschild ház elképesztően nagy befolyása nyomban elfojtotta a pénzügyi pánikot, amely az idegesebb befektetőket már kezdte hatalmába keríteni.”) Metternich és Rothschild együtt álltak az 1848-as forradalmi viharban is. (Metternich Salomon Rothschildnak: ,,Ha engem elvisz az ördög, elviszi önt is.”)

    Március 13-án este nyolc órakor Metternichért eljött az ördög, képeit a forradalmi tömeg nyilvánosan elégette a bécsi utcákon. Húsz órával később Metternich Frankfurtba menekült. A zsebében ezer aranyforint lapult, amelyet Salomon Rothschildtól kapott, és egy, a frankfurti Rothschild házhoz szóló hitellevél. Néhány hónappal később a Römischer Kaiser épületébe is betört a tömeg és Rothschild ugyancsak – legalábbis ideiglenesen – Frankfurtba menekült.

    Ő volt a Habsburg-elnyomás ,,abszolút kancellárjának abszolút bankárja” – mint ezt akkoriban mondották. A ma élő Metternich hercegutód minden esztendőben küld egy láda rajnai bort Elie Rothschild bárónak Párizsba, aki a család kezében levő világhírű bortermő vidék kincsével, egy láda Chateau Laffitte-tal válaszol. És nemcsak a bor utazik. A nyugati ,,társasági krónikák” szinte minden esztendőben feljegyzik, hogy a Rothschild és a Metternich família meglátogatja egymást a családi kastélyokban.

    Rómában 1832-ben gúnyos röpirat jelent meg az utcákon. Szövege így hangzott: ,,Rothschild éppen most csókolta meg a pápa kezét, és távozásakor a legkifinomultabb módon megelégedettségét fejezte ki Szent Péter helytartójának tevékenysége felett. Másoknak persze a szentatya lábujját kell lehajolva megcsókolniuk, a Rothschild azonban a pápa kezének kisujját kapta, hogy ne kelljen túl mélyre bókolnia.”

    A haragos röpirat előzménye az volt, hogy a negyedik Rothschild testvér, Kalmann (aki később Karl néven szerepelt) akkor már a legnagyobb nápolyi bankház ura volt.

    Fivérei révén ő bírta rá Metternichet, hogy az osztrákok ürítsék ki a nápolyi királyságot. Az ő pénzén szárították ki a toscanai mocsarakat a tartomány nagyhercegei, s ő kölcsönzött pénzt a pápának birtokai korszerűsítésére. Így történt, hogy XVI. Gergely pápa nemcsak fogadta, és nemcsak megóvta a túlságosan mély hajbókolástól, hanem ráadásul a Szent György-rend nagykeresztjét is az olasz Rothschild mellére tűzte.

    Németországban közben az ötödik Rothschildot a dinasztia vezetőjének tekintették. Ő volt a család szószólója: ő folyamodott a kitüntetésekért és konzuli megbízatásokért Európa koronás főihez, és a frankfurti ház egyeztette a dinasztia nemzetközi stratégiáját. A frankfurti Rothschild-bástyát Meyer, az öreg pátriárka fia, Amschel őrizte. Nem volt olyan beruházás a Rajna és a Duna között, amelyben ne lett volna benne a keze. Több száz német gyár, vasútvonal és országút született a frankfurti Rothschild ház szobáiban, s ennek a háznak a kertjében már jó előre meghívott és kiszemelt vendég volt az az ifjú porosz, aki később a német birodalom kancellárja lett: Otto von Bismarck. 1851-ben, amikor Poroszország Bismarckot küldte el képviselőjeként a német konföderáció gyűlésére, Amschelt a föderáció kincstárnokává tették, és ez (mint egyik életrajzírója, Marcus Eli Ravage írja Öt ember Frankfurtból című könyvében) ,,azt jelentette, hogy bizonyos értelemben ő lett a konföderációból végül is megszülető birodalom első pénzügyminisztere”.

    Frankfurtból irányították a Rothschildok házassági politikáját is. Az eredeti törvény az volt, hogy a fiúknak lehetőleg a távolabbi Rothschild-ágak lányait kell elvenniük – a többi lány pedig arisztokratákhoz menjen feleségül. Londonban Nathan leánya Lord Southampton felesége lett. Egyik unokahúga – francia Rothschild lány – Rosebery grófjának hitvese; a férj később a brit birodalom miniszterelnöke lett. Egy nápolyi Rothschild lány De Gramont hercegéhez, nővére pedig Wagram hercegéhez ment feleségül.

    A harmadik törvény az volt, hogy minden esküvőt a frankfurti házban kellett tartani. A családba benősülő arisztokratákat is kényszerítették ennek a szabálynak az elfogadására. A szűk gettóutcába a pompás hintók rendszerint nem fértek be, s a vendégek kénytelenek voltak végigbotorkálni a macskaköveken, a hölgyek toalettje pedig alig fért be a keskeny ajtón. A törvény érvényben maradt mindaddig, míg Amschel Rothschild nyolcvanegy esztendős korában meg nem halt.

    Abban, hogy a Rothschild ház története így összefonódhatott Európa történelmének nagy fordulataival, óriási része volt a Rothschild-információk gyorsaságának – sőt, a hamis információk ügyes terjesztésének is. És ezt nemcsak a legendássá vált waterlooi futár példája mutatta.

    1820 februárjában például a Rothschildok tudták meg először, hogy XVIII. Lajos lehetséges utódját, a francia trónkövetelőt a párizsi Opera előtt meggyilkolták. Vele meghaltak a Bourbonok reményei is. James Rothschild futárjai értek el elsőként Londonba, Bécsbe, Frankfurtba és Nápolyba, s a Rothschild házak már megjátszották a tőzsdéken a Bourbon-öröklés csődjét, még mielőtt a kormányoknak vagy a konkurenseknek fogalmuk lett volna arról, hogy mi történt.

    Tíz évvel később a párizsi Rothschildok különlegesen tenyésztett postagalambjai juttatták el a júliusi forradalom hírét a testvérbankokhoz külföldre; Angliában a londoni Rothschild-bankház előbb tudta, hogy Lajos Fülöp a francia trónra lépett – mint maga az angol kormány. Az európai diplomácia nagy alakja, Talleyrand így írt erről Lajos Fülöp nővéréhez küldött levelében: ,,Az angol kormányt a Rothschildok mindig 10-12 órával korábban tájékoztatják az eseményekről, semhogy az angol nagykövetek jelentései megérkeznének. Ez szükségszerűen így van, mert a Rothschild-futároknak különleges hajóik vannak, amelyek más utast nem hordozhatnak, s az időjárásra tekintet nélkül nekiindulnak a Csatornának.”

    A Rothschildokról szóló könyvében (A Rothschildok: egy családi arckép) Frederic Morton feljegyzi, hogy a Rothschildok futárhálózata megbízhatóbb volt, mint bármelyik nagyhatalomé. Éppen ezért gyakran előfordult, hogy a különböző európai országokba akkreditált angol, francia, spanyol nagykövetek a követségi postát is rájuk bízták. Az osztrák titkosrendőrség ezt jelentette Metternichnek, a Rothschildok kebelbarátjának, és azt is megjegyezte, hogy a Nápolyból Párizsba tartó futárok áthaladnak Piacenza városán. Itt osztrák helyőrség van, és ezért – szólt a rendőri jelentés – ,,talán rá lehetne venni a futárokat, hogy mutassák be nekünk az általuk vitt leveleket átvizsgálásra.”

    A Metternich és a Rothschildok közötti barátság persze nem akadályozta meg a kancellárt abban, hogy ki ne adja a motozási parancsot – és a Rothschildokat sem gátolta abban, hogy becsapják a kancellárt. Metternich titkos utasítást adott a helyőrségnek, hogy a Rothschild-futárokat csak annyiban tekintsék hivatalos osztrák futároknak, amennyiben császári pecséttel ellátott leveleket visznek. Más küldeményeiket bontsák fel és cenzúrázzák. A Rothschildok erre azzal válaszoltak, hogy párhuzamos hálózatot építettek ki. Egyes futároknak nem is volt más feladatuk, mint hogy hagyják magukat feltartóztatni. Készségesen ,,engedték” felbontani a náluk levő leveleket, amelyek persze szándékosan hamis információkat tartalmaztak, s az osztrák rendőrség ezeket hűségesen meg is küldte Metternichnek...

    Aligha csodálható ezek után, hogy 1870-ben III. Napóleon a francia és angol Rothschild ház közvetítésével óhajtotta kifürkészni: hajlandó-e támogatást nyújtani az angol kormány a fenyegető porosz invázióval szemben? Az angol kormány e kihallgatás után döntött úgy, hogy Anglia nem mozdul. Így a francia Rothschildok előbb tudták, hogy az 1870-es porosz-francia háború ki fog robbanni, mint maga III. Napóleon. És persze: ennek megfelelően irányították pénzügyi manővereiket.

    A francia összeomlás után I. Vilmos császár, Moltke és Bismarck az egyik franciaországi Rothschild-kastélyban, Fer-ričres-ben ütötték fel főhadiszállásukat.

    A császár végigjárta a kastély termeit, a kertet, az istállókat, a melegházakat. Azután azt mondta: ,,Egy király ezt nem tudná megfizetni. Erre csak egy Rothschild képes.”

    A Rothschildok ott álltak a brit birodalom születésénél is. 1860 táján a Rothschildok Londonban új városi házat építettek Wellington herceg palotájának szomszédságában, a Piccadilly 148. szám alatt. Ebben a palotában vacsorázott 1875. november 14-én, egy vasárnapon Disraeli, Anglia miniszterelnöke. Vacsora közben inas jelent meg és ezüsttálcán üzenetet nyújtott át Lionel Rothschildnak, a londoni ház akkori vezetőjének. A hír a párizsi Rothschildok egyik besúgójától származott, s Lionel felolvasta vendégének. Az üzenet lényege az volt, hogy az adósságokban fuldokló egyiptomi uralkodó, a kedive felajánlotta a franciáknak a birtokában lévő Szuezi-csatorna részvényeit – de elégedetlen a párizsi kormány pénzügyi ajánlatával. A Szuezi-csatorna persze akkor méginkább a világ egyik legfontosabb stratégiai, kereskedelmi és politikai útvonala volt. Az angolok már régóta szerették volna rátenni a kezüket, de nem tudták tárgyalásokra kényszeríteni a kedivét. A párizsi Rothschild-informátorok híre jelezte, hogy most itt az alkalom. Az egyik korabeli feljegyzés szerint Disraeli csak annyit kérdezett Lionel Rothschildtól: ,,Vajon mennyit akarnak?” Mindketten felálltak a vacsorától és táviratoztak Párizsba. Mire a könyvtárban felszolgálták a vacsora utáni konyakot, a párizsi Rothschildoktól már megérkezett a válasz: a kedive 4 millió fontot kér; akkori értékben 44 millió amerikai dollárt.

    Másnap megindult a politikai gépezet, de nem minden csikorgás nélkül. A parlament ugyanis éppen szabadságon volt, s egy törvény megtiltotta a Bank of Englandnek, hogy a parlament ülésszünetében kölcsönt bocsásson a brit kormány rendelkezésére. Egyébként is: a bank vezető közölték Disraelivel, hogy négymillió fontot a londoni pénzpiac megrendítése nélkül nem tudnának azonnal és egy összegben rendelkezésre bocsátani. Disraeli tudta, hogy minden a gyorsaságon múlik. Előbb felkereste Viktória királynőt, azután összehívta a minisztertanácsot. Alig félórás tárgyalás után a miniszterelnök megjelent a tanácsterem ajtajában, és az előszobában várakozó titkárának csak ennyit mondott: ,,Igen”.

    A titkár tudta, miről van szó: arról, hogy a kabinet felhatalmazta Disraelit, ne az Angol Banktól, hanem a Rothschildoktól kérjen pénzt a Szuezi-csatorna megvételére. Frederic Morton a következőképpen írja le ezt a Rothschild-bankház legbelsőbb szentélyében lezajlott jelenetet: ,,Amikor a titkár belépett a szobába, Lionel Rothschild karosszékében ülve muskotályszőlőt majszolt. Az evést akkor is tovább folytatta, amikor Disraeli embere elmondta neki, hogy az angol kormány nagyon szeretne holnap négymillió fontot kapni. Lionel két másodpercig némán rágta a szőlőszemeket, azután a magot kiköpve így válaszolt: ,Meg fogják kapni’.”

    Két nappal később a londoni Times bejelentette, hogy a Rothschild-bankház befizetett az egyiptomi kedive számlájára négymillió fontot, s ezzel az a 177 ezer részvény, amely eddig az egyiptomi uralkodó kezében volt, őfelsége kormányának tulajdona lett. Ez ellenőrzési jogot biztosított Nagy-Britanniának a Szuezi-csatorna felett. 1875. november 24-én Disraeli ujjongó levelet írt Viktória királynőnek: ,,Az öné, Madame, az öné! Kijátszottuk a francia kormányt. Négymillió font sterling és méghozzá azonnal! Ezt csak egy cég tudta megtenni: a Rothschildok!”

    Tucatnyi epizód kísérte a Rothschildok történetét. Egy első világháború előtt készült statisztika kimutatta, hogy csak a londoni bankház különböző országokban 18 kormányfőt finanszírozott. Kölcsöneinek értéke mai pénzben kifejezve elérte a 30 milliárd dollárt. Erzsébet királyné, Ferenc József felesége a Rothschildok Genfi-tó melletti villájában töltötte életének utolsó napját, mielőtt lesújtott volna rá egy anarchista tőre. Londonban Viktória királynő állandó vendége volt a Rothschild-kastélyoknak és nyaranta néhány hetet a család dél-franciaországi kastélyában töltött. (Az egyik Rothschild-testvér emlékiratai feljegyezték, hogy Alice Rothschild bárónő egyszer rákiáltott Viktória királynőre: ,,Azonnal menjen le a fűről, mert összetapossa a virágaimat!” Viktória engedelmesen lesétált.)

    Ez volt a csúcs – s ezen az sem változtatott, hogy közben az öt Rothschild-bankházból voltaképpen csak három maradt. Amikor Olaszország egysége megvalósult, a nápolyi királysághoz kötődő Rothschild-bankház becsukta kapuit. Frankfurtban 1901-ben fiú utód nélkül kihalt a család eredeti német ága, és ezért az ottani bankházat is felszámolták. (Női ágon Hitler uralomra jutásáig még működött a frankfurti ház, de eredeti jelentőségét sohasem nyerte vissza. Az utolsó frankfurti Rothschild leánya egy Goldschmidt nevű bankárhoz ment feleségül, és így a bankot ,,Rothschild-Goldschmidt-bankház”-nak hívták.)

    Az első világháború ehhez a fantasztikus csúcshoz képest már a viszonylagos hanyatlás kezdetét jelentette a Rothschildok számára. A dinasztia krónikásai közül sokan úgy vélik: a változás gazdaságtörténeti oka elsősorban az, hogy az első világháborúval kezdődik az Egyesült Államok – és ezzel a nagy amerikai tőkések és bankárok – világpolitikai szerepe. Tény, hogy az első világháború folyamán minden Rothschild ház azt a kormányt támogatta, amelynek fővárosában ,,tábort ütött”. Ebben az új típusú háborúban már nem volt mód összehangolt cselekvésre, sem a Rothschild-féle kém- és futárszolgálat ,,romantikus” hagyományainak folytatására. E sajátos korszaknak voltak komikus mellékzöngéi is.

    A háború alatt a francia ház urának, Maurice de Rothschild bárónak a felesége – nyilván a háborús nélkülözések kipihenésére – a svájci Saint Moritzba utazott üdülésre. Megszállt a máig is legendás hírű Hotel Palace-ban, miután az igazgatóság biztosította a bárónőt arról, hogy ,,németek nincsenek a szállodában”. A vacsoránál mégis szemébe ötlött Madame Rothschildnak egy német pezsgőgyáros felesége, aki ugyancsak a háború fáradalmait pihente ki a luxusszállodában. A Rothschild-feleség – feledve, hogy a család Frankfurtból indult – ,,nem bírok németet látni!" kiáltással elhagyta a szállodát és megfogadta, hogy többé nem teszi be a lábát Saint Moritzba.

    A Rothschildoknál azonban még a sértődés is üzlet: bosszúból a bárónő rávette férjét, hogy Megčve-ben, a francia Alpok festői vidékén alapítson új luxusüdülőhelyet. Megčve ma Franciaország egyik legdrágább téli üdülője, és a Rothschildok ingatlanbirtokainak egyik gyöngyszeme...

    Mint Frederic Morton megfogalmazza: ,,Amikor 1918-ban elhallgattak az ágyúk, semmi sem volt már ugyanolyan, mint régen, még a Rothschildok sem.”

    A család történetében ez természetesen nem jelentett egyebet, mint azt, hogy a Rothschildok ,,nagy évszázadához mérten” szerényebb, de még mindig rendkívül magas színvonalon tevékenykedett a bankház. A vagyon érintetlen maradt, és az üzleti érdekeltségek továbbra is fantasztikus hasznot hoztak: a különbséget talán úgy lehetne megfogalmazni, hogy a monopoltőke uralmának ebben az új szakaszában a Rothschildok már nem gyakoroltak olyan sorsdöntő hatást a világpolitika fordulataira, mint Waterloo, vagy a Szuezi-csatorna-kölcsön idején.

    Az osztrák Rothschild ház tevékenységét természetesen az is korlátozta, hogy 1914-ben a bécsi Rothschildok a Monarchia legfontosabb bankárai voltak; 1918 után, a Monarchia felbomlásával szükségszerűen csak szűkebb határok között mozoghattak.

    Ebben az időszakban az angol, francia és osztrák Rothschildok együttműködése elsősorban a pénzügyi spekulációk területén hozott eredményeket.

    A vezéregyéniség e manőverekben a ma is rendkívül befolyásos francia Rothschild ház volt. Edouard Rothschild báró akkoriban a Francia Nemzeti Bank igazgató tanácsának is tagja volt.

    A Rothschildok nemzetközi bankszindikátust szerveztek, amelynek csápjai a Louis Rothschild által ellenőrzött bécsi Creditanstalttól a New York-i Morgan-bankházig nyúltak. A nemzetközi valutamanipulációk óriási hasznot hoztak a családnak – egészen az 1929-es nagy válság megérkezéséig. Ez különösen az osztrák Rothschildok helyzetét igen érzékenyen érintette. 1930-ban az akkori Ausztria legfontosabb mezőgazdasági hitelintézete, a Bodenkreditanstalt a bukás szélére került, s az osztrák kancellár személyesen utazott Louis Rothschild báróhoz, hogy megkérje: vegye át az ingadozó bankpasszíváit. A Rothschildok által ellenőrzött Creditanstalt engedett a kancellár kérésének, de a válság körülményei között a mentőakció annyira megterhelte a családi bankot, hogy egy esztendővel később maga is kénytelen volt beszüntetni a fizetéseket. A Creditanstalt bukása jelentette voltaképpen az 1929-ben kirobbant nagy depresszió közép-európai áradatának megindulását. A bukás az osztrák Rothschildoknak 30 millió aranyschillingbe, az osztrák kormánynak legalább kétszer annyi szubvenciójába került!

    Louis Rothschild mindenesetre a Creditanstalt összeomlása után is Ausztria leggazdagabb embere maradt. A bécsi családi bankot (S. M. Rothschild és Fiai) az összeomlás nem érintette; az osztrák Rothschildok továbbra is Közép-Európa legnagyobb földbirtokosai közé tartoztak.

    Az osztrák határtól nyugatra azonban már ezekben az években egyre hangosabban csattogtak a náci rohamosztagosok csizmái, és világos volt, hogy a bécsi Rothschildokra vár némi megpróbáltatás. Nem azért, mert bankárok – hanem azért, mert a frankfurti gettóból indultak.

    A Rothschild-futárok legendás intézménye személyi ügyekben mindenesetre még működött, és a francia Rothschild ház 1938. március 10-én, Ausztria náci megszállása, az Anschluss előtti napon ,,riadóztatta” Louis Rothschildot, hogy sürgősen hagyja el Ausztriát. A báró azonban kényelmes volt és csak másnap jelent meg a bécsi repülőtéren (természetesen inasa kíséretében). Mielőtt felszállhatott volna a zürichi gépre, két SS-őr felismerte, és elkobozta az útlevelét.

    Két nappal később SS-ek jelentek meg Lous Rothschild báró palotájában és felszólították, hogy kövesse őket. Ezzel a felszólítással kezdődött meg a nácik és a bécsi Rothschildok tragikomédiája, amely oly jellegzetes példája volt a Hitlert a nagytőkével összefűző sajátos és tiszteletteljes kapcsolatnak.

    Az SS embereit Louis báró azzal fogadta, hogy kész örömmel követi őket, de előbb vacsorázni óhajt. A rohamosztagosok, akik általában nem méltányolták az ilyen kívánságot, ezúttal – úgy látszik – különleges utasításokat kaptak, mert engedelmesen álltak a damasztabrosszal terített asztal mellett, míg a báró (három inas segédletével) kényelmesen megvacsorázott, s illatos vízzel leöblítve ujjait elszívta vacsora utáni cigarettáját, és bevette megszokott gyógyszerét. Azután elment az SS-legényekkel.

    Louis Rothschildot először a nácik által vezetett új osztrák rendőrség egyik főnöke elé vitték. Itt a feljegyzések szerint a következő párbeszéd zajlott le: ,,Szóval maga Rothschild. És pontosan milyen gazdag?” Louis báró erre azt válaszolta, hogy néhány napig tartana, amíg könyvelői a világtőzsdék és a nyersanyagpiac pillanatnyi helyzete alapján meg tudnák ezt állapítani. ,,No, jól van – mondta a rendőrfőnök –, akkor legalább azt mondja meg, mennyit ér a bécsi palotája, a benne lévő műkincsekkel együtt.” A válasz így hangzott: ,,Mennyit ér a Szent István-katedrális?”

    A rendőrfőnök ezen a ponton a kihallgatást abbahagyta és a bárót belökték egy cellába. Nem volt ott sokáig. Rövidesen átszállították a Gestapo bécsi főhadiszállására, és a hivatalától megfosztott osztrák kancellár, Schuschnigg melletti szobácskába helyezték el.

    Szó sem volt arról, hogy Rothschild bárót bármilyen fizikai veszély fenyegette volna. Göring ugyanis Svájcba küldte különmegbízottját, bizonyos Otto Webert, aki a Rothschildok zürichi megbízottaival közölte a feltételeket. Eszerint Louis bárót elengedik, ha Göring marsall kap ezért a szívességért 200 ezer dollárt (persze nem márkában, hanem dollárban és egy svájci bank trezorjába téve), a hitleri birodalom pedig megkapja az osztrák Rothschild ház vagyonát, beleértve a csehszlovákiai Vitkovicéban lévő acélművet is. A Rothschild-megbízottak Zürichben keményen alkudtak. Közölték Göring csodálkozó megbízottjával, hogy a Rothschildok két évvel korábban már titokban átjátszották egy angol érdekeltségnek Vitkovice részvénytöbbségét. Louis Rothschild báró távozásáért cserébe hajlandók átadni az ausztriai ház vagyonát Berlinnek. Vitkovice azonban csak akkor kapható, ha a báró már megérkezett külföldre, s akkor is csak úgy, hogy a nácik az angliai Rothschildoknak fizetnek hárommillió fontot.

    Az alku húzódott. Közben a nácik már megszállták Csehszlovákiát, de az angol kézben lévő Vitkovice még mindig nem volt a hatalmukban.

    A vita csúcspontján a bécsi Gestapo-ház ,,Rothschild-szobájában” egyszercsak kinyílt az ajtó és megjelent maga a véreb: Heinrich Himmler, az SS rettegett főnöke. Egy óráig alkudoztak a feltételekről, de Rothschild báró nem engedett. Himmler eredménytelenül távozott, majd egy óra múlva SS-szállítómunkások jelentek meg. Egy XIV. Lajos korabeli állóórát és egy hozzá nem illő, hatalmas kínai vázát cipeltek be a szobába, az ágyat pedig narancsszínű bársonnyal terítették le. Himmler nyilván így akarta jelezni, hogy a bárónak még sokáig kell a bécsi Gestapo főhadiszállásán maradnia. Louis Rothschild báró azonban, aki teljesen tisztában volt azzal, hogy rá különleges törvények érvényesek, rákiáltott az SS-ekre: ,,Vigyék ki ezt a sok ízléstelen vacakot! Egyébként is úgy fest ez a szoba, mint a krakkói bordélyház!”

    Másnap közölték Himmler megbízottai, hogy elfogadták a Rothschildok feltételeit és a báró távozhat. Louis Rothschild azt válaszolta a bécsi Gestapónak, hogy most már este tizenegy óra van, bécsi barátaitól igazán nem várhatja, hogy ilyen későn is rendelkezésére álljanak, így még egy éjszakát a Gestapo főhadiszállásán óhajt tölteni. A Gestapo történetében erre még nem volt példa, s ezért Berlinből telefonon kellett külön felhatalmazást kérni.

    Az utolsó éjszakán Louis Rothschild már vendégként tartózkodott a bécsi Gestapo-házban, majd két nappal később átlépte a svájci határt. A németek 1939 júliusában közölték, hogy a megállapodás értelmében átutalnak a londoni Rothschildoknak hárommillió fontot Vitkovice részvényeiért. A brit kormány azonban belépett a háborúba, még mielőtt ez a pénz megérkezhetett volna Londonba.

    A bécsi tragikomédia Párizsban nem ismétlődött meg, mert a francia Rothschildok időben távoztak részben Londonba, részben az Egyesült Államokba. Londonban szövődtek egyébként azok a szálak, amelyek a francia Rothschild ház mai hatalmának és kapcsolatainak forrásai. A francia Rothschild család egyik ifjú tagja, Guy de Rothschild Londonban csatlakozott De Gaulle tábornokhoz, és szolgálatában számos bizalmas megbízást hajtott végre. A háború végén Párizs katonai kormányzójának segédtisztje volt. (Egyébként a Piccadilly 107. számú ház - a háború alatt a ,,Szabad Francia Tisztek Klubja” is az angol Rothschildok tulajdona volt.)

    Ha a Rothschildokat nem is, a vagyonukat azért ,,elkapták” a nácik. A család a festmények és műkincsek egy részét a spanyol és argentin követségre csempészte, számos értéket pedig a Louvre-ba szállítottak, hogy mint ,,francia nemzeti tulajdon”, megfelelő védelem alatt maradjon. A Louvre azonban nem jelentett védelmet, mert Göring sürgetésére Hitler különparancsot bocsátott ki, amely érvénytelenítette a Rothschildok tulajdon-átruházási okmányait, s magának tartotta fenn a jogot, hogy rendelkezzék a Rothschild-kincsek felett.

    A háború után megállapították, hogy a nácik összesen 203 magángyűjteményt raboltak el Franciaországban: összesen mintegy tizenhatezer műkincset. Ebből több mint négyezer a Rothschildoké volt. A háború után különvonatok szállították vissza a Rothschild-kincseket. A teherpályaudvarokon a család bizalmas megbízottai várták a vonatokat, és válogatták ki a festményeket, szobrokat, gobelineket aszerint, hogy a család melyik tagjának melyik palotájából vitték el azokat.

    A második világháború után, az új világpolitikai és gazdasági erőviszonyok között a Rothschildok régi, egyedülálló pozícióját többé már nem lehetett visszaállítani. A két megmaradt pillér, a londoni és párizsi Rothschild ház azonban mindmáig pénzügyi nagyhatalomnak számít.

    És egy évtizedes restaurációs munka után újra áll a Rothschild-hatalom fényűző jelképe, Ferričres kastélya, amelyet II. Vilmos megcsodált. Amikor a dinasztia már idézett krónikását, Frederic Mortont bebocsátották a kastélyba, leírt néhány olyan mondatot, amelyek jól tükrözik a Rothschild-legenda és a modern valóság ellentmondását: ,,Császárhoz méltó szalonok sora; kristálycsillárok és függőkertek; kincset érő festmények, gobelinek, arany-, elefántcsont és teknőcberakás; hattyúk a mesterséges tavak vizén; a fürdőkád csapjai tömör ezüstből. Az ember megkérdi magától: élt-e valaha Robespierre, volt-e valaha francia forradalom?”

    (Következő számunkban megkíséreljük bemutatni a Rothschildok sajátos pénzhatalmi világát)


    PageRank ellenőrzés

    Honlaptérkép

     
     

    A HunniaNet.net szerkesztői kijelentik, hogy a HunniaNet oldalain megjelenő írások tartalmáért semmilyen felelősséget nem vállalnak, mindenkor a szerzők viselik az erkölcsi, politikai és jogi felelősséget, úgy a polgári jogi, mind a büntetőjogi következményeket illetően.